10 év az Unióban. Hosszú időnek tűnik, de az a helyzet, hogy rendkívül gyorsan eltelt, és mi nem használtuk ki eléggé a csatlakozás nyújtotta lehetőségeket. Valahol nem láttuk meg, hogy az Európai Unió jóval több annál, mint egy közös piac – nem törődtünk a politikai-, kulturális közeggel, amelyekből a többi tagország profitál -, és most kifejezetten magányosan járjuk az egyre euroszkeptikusabb köreinket. Arra koncentráltunk, mi okozott nehézségeket az integráció rögös útján, holott – és hadd vegyem kölcsön Leszek Jazdzewski (a lengyel Liberté! magazin főszerkesztője) gondolatát – inkább essünk el két-három csatában mint lengyelek, szlovákok, magyarok, vagy csehek, de nyerjünk meg közben hetet, közösen mint európaiak. Valami ilyesmiről szólna ez az egész.  

A 2003-as, uniós csatlakozásról szóló népszavazáson 83,76% százalék szavazott igennel. 3.056.027 fő igent mondott az Európai Unióra. (Emlékeztetőül: a mindenre hivatkozási alapul szolgáló „kétharmadot” mindössze 2.706.292 választópolgár - Fidesz melletti - döntése eredményezte 2010-ben, 2014-ben már csak 2.132.992.) A csatlakozást ellenzők száma alig múlta felül 2003-ban a fél milliót, amivel most az euroszkeptikusok – feltehetően - két mandátumhoz juthatnának az Európai Parlamenti választásokon. Ennek másfélszerese ül most a brüsszeli 736-ok között, és feltehetően számuk növekedni fog az idén.

Mi történt velünk az elmúlt bő évtizedben? Hogyan történhetett meg az Európai Uniót korábban igenlő, nyugat-európai álmokat dédelgető társadalommal, hogy 2014-re a politikai kommunikáció egyik fő csapásiránya az, hogy vajon a Kelethez kívánunk tartozni, vagy a Nyugathoz?

Márciusban, a Népszavában megjelent írásomban főképp arról írtam, hogy mintha valahogyan félreértelmeztük volna a rendszerváltást, majd a NATO, később pedig az Európai Uniós csatlakozást. Mintha úgy gondoltuk volna, hogy most már sínen vagyunk, és tőlünk senki sem veheti el a demokráciát, a működő piacgazdaságot, a demokratikus intézményeket, sőt lassan elérjük a nyugat-európai életszínvonalat is.

Nekem az az érzésem, hogy mi mástól vártuk a szabadságot, mástól vártuk a jólétet, mástól vártuk a demokráciát, és nem jutott eszünkbe, hogy ezekért magunknak kell megküzdenünk, nap mint nap. Hiszen a demokráciát nem a politikusok működtetik, hanem az öntudatos állampolgárok, akikkel nem lehet akármit megtenni. A piacgazdaságot nem kizárólag a nagytőkés működteti, hanem a tudatos fogyasztó, a bátor kisvállalkozó, vagy a rugalmas, élethosszon át tanuló munkavállaló, akiket segítenek a kormányzat ösztönzői, bizonyos fokig védenek az intézmények és a szabályozások – persze, csak annyira, amennyire a fejlettebb piacgazdaságokban jól működő fogyasztóvédelem, vagy a szakszervezetek kiharcolják.

A magyarok néhány év alatt rájöttek, hogy nem csak a rendszerváltás, de az uniós tagság sem hoz bécsi életszínvonalat Budapestre, sőt, a vidék Magyarországa sem fogja megközelíteni a burgenlandi, vagy tiroli térségekét. A 2008 III. negyedévében jelentkező világválság és az azt követő bő öt évünk megmutatta, hogy lassan a cseh gazdaság teljesítménye is lekörözhetetlenné válik a magyarok számára. Egy cseh család ugyanis jelenleg csaknem másfélszer akkora szelet kenyérbe haraphat bele, mint egy magyar. Míg Csehország egy főre jutó GDP-je jelentősen túlszárnyalja a 18.000 dollárt, addig Magyarországé még a 13.000 dollárt sem éri el. Szlovákia 17.000 dollár közelébe tornázta ezt az adatot, de már a lengyelek is leiskoláztak minket válságkezelésből – halkan teszem hozzá: ezt sem a rendszerváltás előtt, sem az azt követő évtizedben sem hitte volna senki.

A történetnek van ezeknél az adatoknál riasztóbb cselekményszála. A csatlakozási kérelmünket 1996 áprilisában adtuk be. Alig hét éve kiáltották ki akkor a köztársaságot. A csatlakozásnak olyan alapfeltételeit sem teljesítettük akkor még, mint az EU-kompatibilis adórendszer, a tőkeliberalizáció, vagy a jegybank törvény, de ezeket a hiányosságokat rohamléptekben pótolta az ország. A csatlakozás – akkor még hiú ábránd – mivolta gyakorlatilag elősegítette, hogy az ország minden tekintetben maga mögött hagyja a régi rendszert, és egy működőképes piacgazdaságot hozzon létre, szintúgy működő demokráciával. Ha semmi mást nem köszönhetnénk az Uniónak, már ez is óriási dolog volna.

A ’93-ban elfogadott Koppenhágai Kritériumokat (amelyek az újonnan csatlakozó tagországok számára előírják, hogy stabil, demokratikus intézményrendszerrel kell rendelkezniük, az emberi- és kisebbségi jogok érvényesülését biztosítaniuk, az uniós versenyt kiállni képes, működő piacgazdaságot kell magukénak tudniuk, valamint képesnek kell lenniük, hogy a tagságból fakadó kötelezettségeket teljesítsék – mint a jogi-, intézményi-, politikai háttér megteremtése és a monetáris unióba való belépés képessége) jelenleg nem teljesítjük. 

Az Európai Unió Alapjogi Chartájának 2. cikkére pillantva azonnal feltűnik, hogy jelenleg az Európai Unió értékeinek ellentéte valósul meg hazánkban. A szövege így szól: „Az Unió az emberi méltóság tiszteletben tartása, a szabadság, a demokrácia, az egyenlőség, a jogállamiság, valamint az emberi jogok – ideértve a kisebbségekhez tartozó személyek jogait – tiszteletben tartásának értékein alapul. Ezek az értékek közösek a tagállamokban, a pluralizmus, a megkülönböztetés tilalma, a tolerancia, az igazságosság, a szolidaritás, valamint a nők és a férfiak közötti egyenlőség társadalmában.”

Ránézve erre az országra, nagyon hasonlítunk arra a rossz tanulóra, amelyik meg sem próbálja teljesíteni az alapvető feltételeket az iskolában, de mindezért az intézményt teszi felelőssé, és egyre rosszabb kedvvel indul reggelente az osztályterem felé. Észre sem vesszük, hogy mit kaptunk az uniós tagsággal. Fel sem kaptuk a fejünket 2012-ben, amikor a beruházások közel 97%-a uniós forrásból valósult meg. Bizonyára kevesek számára ismert, hogy az elmúlt egy évtizedben hozzávetőlegesen 30.000 magyar fiatal (vagyis fél Zalaegerszeg, csaknem két Fót, vagy Mosonmagyaróvár teljes lakossága) töltött el az Unió különböző országaiban Erasmus-félévet, lett része az immáron tízmillió résztvevőt számláló felsőoktatási programnak, s gazdagodott azzal a soha nem múló élménnyel, amelyet én úgy hívok: európainak lenni.

A tavaly december 31-én zárult költségvetési ciklus 7 éve alatt több mint 5.500.000.000.000 – azaz ötezer-ötszáz Milliárd - forintnyi kohéziós támogatás ütötte Magyarország markát, az Unió számos országában befizetett adóeurókból, amelyet hazánk arra fordíthatott, hogy célba vegye a nyugat-európai országok fejlettségi szintjét.

Egy pillanatra kitérnék a múlt héten rendezett Európai Liberális Fórum közgyűlésén elhangzott mondatra – bizonyítandó, hogy a nettó befizető országok polgárai komolyan veszik az Európai Unió legfőbb céljait és alapelveit. "Ha ugyanazt a financiális hátteret várjuk el minden pártalapítványtól, akkor lesznek olyanok, akik az üres zsebük miatt esnek el lehetőségektől. Ez egy európai gondolat! Segíteni a gyengébbet, hogy erősödjön. Ausztria egy gazdag ország, de mi lesz Bulgáriával? Mi lesz Szlovéniával? Mi lesz Magyarországgal?" Igen, ezt az osztrák liberális kolléga mondta. Számomra újabb sztereotípia-romboló jelenet volt, amelynek fő üzenete: törődnek velünk. Gyorsan teszem hozzá: nem csak itt, a szomszédban. Az egész Európai Unióban. Én azt mondom: élni kell a lehetőséggel, nem ellökni magunktól. 

A fenti lehetőséghalmaz ellenére szigetelődtünk el egyre inkább, először csak lemaradva, majd politikailag és diplomáciailag is egyre magányosabbá válva, itt, Európa – ahogyan mi szólítjuk – „közepén”. Még nem késő észbe kapni.

Nem szándékom felelősöket keresni. Nem vezet sehová. Csak másként csinálni. Annak van értelme. Egy sikeresebb második évtized indulhat el a mai napon számunkra az Unióban, amely talán arról szólhat, hogy nemzeti identitásunkat egy csöppet sem kell feladnunk ahhoz, hogy európaivá válhassunk. No meg arról, hogy ezt az egészet értékelni is megtanuljuk. Hát, nézzünk előre, és ünnepeljük inkább ezt...