Orbán Viktor tegnap, Párizsban elhangzott mondata, mely szerint "Nem akarunk tőlünk különböző, kulturális tulajdonságokkal és háttérrel rendelkező jelentős kisebbséget látni magunk között, Magyarországot szeretnénk Magyarországként megtartani", végigsöpört Európán. E kifejezetten fasisztoid kijelentéssel, a magyar miniszterelnök jobbról előzi Vona Gábort, és tökéletesen kiszolgálja az orosz, Európai Unió gyengítésére vonatkozó igényeket. Ugyanakkor Áder János, tegnap délután, a magyarországi német önkormányzatok napján arról beszélt, hogy a nemzet erejét gyarapítják a nemzetiségeink. Gyalázatos színjáték ez, amely alatt összeroppan a magyar társadalom.

Mialatt Orbán Viktor Párizsban gyakorlatilag "megtisztelte" az asztalt, amelynél mások ettek, a köztársasági elnök, a protokollnak megfelelően, egy zakójára tűzött rozmaring ággal tartotta meg beszédét idehaza, amelyben kitért arra: „az évszázadok óta legnagyobb nemzetiségek közé tartozó németek alkotóerejének és szorgalmának eredménye falvainkon, városainkon, de kiemelkedő szellemi és sporteredményeinkben is megmutatkozik.”  Az államfő elmondta: „olyan országot kell létrehozni, amelyben megkérdőjelezhetetlen érték az emberi és polgári jogok érvényesülése. Emlékeztetett: a huszonöt évvel ezelőtti szabadságküzdelmekkel mind a német, mind az európai újraegyesítést elősegítette Magyarország.” 

Hogyan jutott idáig ez az ország? Hogyan hagyhatjuk, hogy ilyen játékot űzzön velünk egy egykori rendszerváltó párt? Szerintem nincs több arca a hatalomnak. Nincs több arca a Fidesznek. Nincs több arca Orbán Viktornak. Egyetlen arc van csupán, amely mindig abba az irányba fordul, ahol a többséget látja. Amikor rendszerváltásra volt igény, kiszolgálta. Amikor antikommunizmusra, megcselekedte, amit megkövetelt a haza közvéleménye. Amikor nacionalizmus és katolicizmus pátoszos mázával leöntött, Kádár-kori nosztalgiát csúnyán kihasználó állampártra, amely nem riad vissza a Horthy-korszak szerecsenmosdatásától és a történelemhamisítástól, Orbánnak ez sem okozott problémát. Alkotni és rombolni is tud. Mindkettőt rettentő erővel. Az építkezés iránya azonban finoman szólva sem szolgálja a magyarok – és a hazánkban élő kisebbségek – érdekeit.

Az én olvasatomban egy politikusnak nem a kényelmetlenségérzet teremtette elégedetlenség meglovagolásával kell felkapaszkodnia a csúcsra, és folytonosan újragenerálni azt, hogy az emberi játszmák színvonalát egyre csak lejjebb húzó spirálból mindig a rendteremtő, megmondó ember képe kerekedjen fölül. Ez Ceausescu játéka.

Egy államférfinak a kényelmetlenségérzet megszüntetését kell megcéloznia. Gazdasági növekedéssel, valódi munkahelyek teremtésével – ahelyett, hogy az adófizetők finanszíroznának, 231 milliárd forintért százezreket foglalkoztató közmunkaprogramot, amely jól mutat a statisztikai adatokban ugyan, de képtelen arra, hogy előrelendítse a társadalom jólétét –, nyitottsággal, az egyéni- és kollektív szabadságjogok korlátozása nélküli világban kell tudnia boldogulni. Ugyanez igaz a törvényhozó és a végrehajtó hatalmakra. Alá kell vetniük magukat a törvények uralmának, s ha egy ország kabinetje megfordítja ezt a viszonyt, az országgyűlést a kormány kiszolgálójává silányítja, a jogrendszert pedig a miniszterelnök aktuális ötlethalmazához igazítva, tehénlepény szilárdságú alaptörvénnyel és néhány óra alatt, vita nélkül módosítható jogszabályokkal operál, elveszett minden. 

Egy olyan országban, ahol számtalan érdek feszül egymásnak, és tudatosan összeveszejtett társadalmi csoportok forronganak szüntelenül, nem a nap mint nap kiadott hadüzenetek azok, amelyek megoldást jelenthetnének. Ez a „hatalmi egyensúly” annak is rossz, akinek egyelőre még a Fidesz mellett landol az iksze, a szavazócédulán. Lényege nem másban áll, mint hogy minden nap újabb és újabb csoportokat sért – ezen keresztül a riválisok kárörömét váltja ki -, és egyetlen célt szolgál, hogy „amíg ezek elvannak magukban, mi szépen éljük az életünket, és örök kormányzásra rendezkedhetünk be”.

Ez a lassan kibírhatatlan feszültség, a milliókat szegénységbe taszító, következetlen és átgondolatlan gazdaságpolitika, a kampányszerűen hétről hétre bedobott, nacionalista és populista koncok, amelyeken mindig elrágódunk, éppen olyanok, mintha valaki úgy gondolná: egy gyárba elég reggelente megérkezni, este levenni a munkaruhát és hazamenni, a közben eltelt nyolc órát pedig arra is fordíthatjuk, hogy mind a futószalagot, mind a munkatársainkat ütjük a ránk bízott munkaeszközökkel. Ezt barátok közt sem lehet munkának nevezni.  

Egy ilyen rendszer összedől. Ha elfogytak azok a társadalmi csoportok, amelyekkel harcban lehet állni, a kormány következik. És ezen a polgári szövetség szavazótáborát látszólag egyben tartani képes, gyalázatos, fasisztoid mondat sem fog segíteni – még akkor sem, ha most világos határvonalat képes húzni européer és nem européer között.

A béke kontinensén – mert hogy az Európai Unió alapítói ennek megteremtésére vállalkoztak -, egy maroknyi ország folytonos háborúja önmagával és másokkal, fel fogja falni önmagát. A szomorú ebben az, hogy a süllyedő hajó bennünket is magával húz a mélybe. Kérdés, hogy milyet leszünk képesek építeni helyette.