Január 1-jével a Budapesti Corvinus Egyetem Budai Campusa már a gödöllői Szent István Egyetemet erősíti. A döntés hirtelen jött, egyeztetés nélküli volt, s annak rendje és módja szerint, sokan tiltakoztak is ellene. A felsőoktatási államtitkárság mégis hajthatatlan volt. A legnagyobb problémám az, hogy hogyan történhetett mindez ekkora csendben.

Nem mennék most bele abba, hogy hányszor nem tartotta a szavát sem a miniszter, sem az államtitkár, sem senki, akik a miniszterelnök döntéseinek végrehajtóivá váltak az elmúlt fél évtizedben. Úgy hírlik, a campus autonómiáját Gödöllőn is tiszteletben kívánják tartani, de sajnos én ezt nem tudom elhinni. A campus karai ugyanis gyönyörűen tovább darabolhatók, és kétlem, hogy az ezidáig hétkarú intézmény, szemben állván a három - egyébként szárnyaszegett, és ide-oda dobált - karral szemben ne mutatna erőfölényt a jövőben. A campus szétdarabolása túlmutat az oktatáspolitika keretein, és hosszú távú, gazdaságstratégiai következményei vannak. Ezeket most nem részletezném, csak azt remélem: nem lesz igazam.

Az intézkedés személyesen is bánt, és ezzel nem vagyok egyedül, de azt hiszem, azzal sem, hogy nem a személyes indíttatásom hajtott, amikor a döntés ellen tiltakoztam.

Vérbeli közgázossá váltam. Az integrációt testközelből láttam elindulni, majd hallgatói érdekképviseleti vezetőként, az előremozdításáért is felelősséget éreztem. Része voltam az első évfolyamnak, amely tagjainak már gólyaként „Budapesti Corvinus Egyetem” feliratú könyvtárbelépőt készítettek, de abban az EHÖK-ben is dolgoztam, amely feladatának tekintette, hogy az integráció ne csak intézmények, de hallgatók között is létrejöjjön. 

Az akkori rektor, egyfelől keményen dolgozott azért, hogy elismert, hétkarú, Európában számon tartott, valóban jól működő és színvonalas képzéseket biztosító egyetemet faragjon a hét karú, több mint tízezer hallgatóval rendelkező, új, budapesti óriásból, időnként ábrándozva azt mondta egy-egy beszédében – amikor a Neptun-rendszer integrációs folyamatai elindultak, és az áthallgatás egyszerűbbé vált, mint valaha -: „miért ne akarhatna egy közgazdász lány virágkötést tanulni? Tudják, milyen csodákat készítenek odaát, Budán?” Mindeközben úgy végezte a munkáját, hogy Szenátussal és a Kari Tanácsokkal folyamatosan egyeztetett, a folyamatok pedig a maguk medrében tudtak folyni, az egyetemi autonómia teljes erejével, mindig szem előtt tartva, mi az egyetemi polgárok érdeke. 

Mészáros Tamás gyakorta mesélt az integrációról tartott beszédeiben az akkor még csak fejében létező képről – ügyelve a PC-re is -, mely szerint: „milyen szép lesz, amikor a közgazdász lány és a tájépítész fiú, majd a Szabadság-hídon kézen fogva sétálnak, és ők ugyanannak az egyetemnek a hallgatói.” 

Ennek az álomnak vége. Régen tört össze. Már akkor, amikor a 2010-ben frissen megválasztott, nyolcévnyi ellenzéki lét után hamvaiból feltámadt, bosszúra szomjazó Orbán Viktor hivatalba lépett. Akkor a legrosszabbat vizionáltam: úgy hittem, csak idő kérdése, hogy az egyetem helyét sóval hintse be az EMMI.

Amikor a Közigazgatástudományi kar átkerült az NKE-re, azt hittem, elült a veszély: megkapták, amit a legjobban akartak. Amikor a Marx-szobrot elvitették az Aulából, úgy láttam, most már a legalantasabb - és sok egyetemi polgárnak fájó, ugyanakkor pusztán egy igen ostoba politikai üzenettel bíró - változtatást is kikényszerítették a jó öreg egyetemből: elég lesz. Aztán jött a tavalyi nyár, és mindent felbolygatott. Palkovics László bejelentette a bejelenthetetlent: a budai karokat is elveszíti a Corvinus.

A campus hallgatói, oktatói és jó néhány szimpatizáns elismerésre méltó tömeget verbuvált, gyakorlatilag néhány óra leforgása alatt, és közösen vonultak a – közönség soraiból kifütyült külügyminiszter beszédével tarkított – egyetemi évnyitóra. Néhány nap múlva már nem volt kérdés: a felsőoktatási államtitkárság véghezviszi a tervet: teljesen szétszakítja a Corvinust, mindössze a Közgáz-karokat meghagyva, 10 év munkáját téve semmissé az intézmény történetében.  

A levegő is megváltozott a vonuló diáksereg hatására. A rendőri forgalom-megállításra nem dühösen, hanem a tüntető tömeggel szimpatizáló, egyre csak növekvő dugóban ácsorgó autósokba botlottunk. Sokan még a villamosokról is támogatásukat fejezték ki felénk. Az évnyitóra érkező, elegánsan öltözött bérközönség tagjai leszegett fejjel mentek el a menet mellett, ügyet sem vetve a szabadság és felelősségvállalás kettősét jól értő tüntetők olyan mondatait szó nélkül tűrve: „menjetek csak, paktáljatok le ezekekkel! Minket se fog érdekelni, ha majd a ti érdekeitek sérülnek.” 

Majd egy igazán kreatív, alkalmi szövegíró elkezdte skandálni: „ki nem ugrál, gödöllői – hejj-hejj”. Néhány másodperc múlva az egész tömeg ugrált, az idősebb oktatók pedig szeretetteljes fejcsóválással egybekötött mosollyal és tapssal díjazták az ellenállást. Akkor nem is sejtettem, milyen mély igazságot kiáltottunk: „ki nem ugrál, gödöllői…”

Az EMMI hamar világossá tette, hogy ugrálni nem érdemes: a Budai Campus gödöllői lesz. 2016. január 1-jével.

A legnagyobb kérdés bennem mégiscsak az, hogy hogyan fogadhatja el egy kisebb, vagy nagyobb társadalmi csoport a kormány minden esetben határozottan eldördülő üzenetét: „ugrálni nem érdemes”. És a társadalom, mint aki jól végezte dolgát, haza megy, és nem firtatja tovább a kérdést. Miért? A ’70-es években érdemesnek tűnt? Ha akkor kevesen hitték is, hogy ennek bármi értelme is van, az egyetlen helyes út, kétséget kizáróan ez volt. És hogy most ezt ennyire kevesen érzik, az sokkal nagyobb baj a sokszor aljas, gondolattalan és minden téren romboló kormányzati politikánál.