Ebben az országban nem pusztán a politikai vezetéssel vannak súlyos gondok, ennél jóval mélyebb gödörből kell kihúznunk magunkat a saját hajunknál fogva. Mind gazdasági, mind társadalmi, mind szociálpszichológiai értelemben mélypontot élünk. Nincs együttműködés, nincs hallgatás, nincs egymásra figyelés, nincs megoldáskeresés. Túlélés van. Meg rosszkedv. Cinizmus és világfájdalom. Így nem lehet győztessé válni. És nem lehet legyőzni Orbánékat sem.

Tapasztaltam egyszer, hogy egy hivatalban infrastruktúra fejlődést helyettesített az érkezésem, ugyanis nálam volt egy formanyomtatvány, amiből nekik egy darabot sem adott senki - noha igen szorosan kapcsolódik a tevékenységükhöz az a néhány kitöltendő oldal -, és a velem való találkozás előtt nem tudtak segíteni azokon, akik ez iránt érdeklődtek. Az egyikőjük még azt is mondta egy vele szemlátomást jó viszonyban levő kolléganőjének: „nézd, mit szereztem!” Mondták, hogy nincs internetük (azért, hogy ne játszanak – mondta nekem az ügyintéző, gyorsan hozzátéve, hogy szerinte idejük sem lenne rá, de ez persze nem számít). Pusztán sablonjaik vannak, hogy az arra tévedő ügyfeleknek segíteni tudjanak. Nem mintha az ember élete sablonokból állna, de bizonyára így szokták meg az elmúlt negyven-ötven, vagy ki tudja hány évben. Nem ők tehettek róla. Ők éppúgy elszenvedői az eseményeknek, mint az ügyfelek.

"Hatékony és gyors" ügyintézés (forrás: Zootropolis) 

A fenti történet azonban csupán egy tünet. A gond ennél nagyobb. Túlnő a hivatalokon és hivatalnokokon. A hivatalok és intézményrendszerek működésének milyenségét a társadalom határozhatja meg, azon keresztül, hogy kikényszerít egy jobbat, ha valami nem tetszik neki. Ez azonban várat magára Magyarországon. Mintha az emberek megúszni akarnának minden egyes ügyet. Mindegy, hogy előbbre jutnának azzal, ha elintézik, vagy pusztán nem kerülnének hátrányba. Egyszerűen szépen lassan, de biztosan hozzászoknak a mozdulatlansághoz. A tétlenséghez, a társadalom atomizációjához, és ahhoz, hogy úgy igazán talán sosem érezhetik magukat közösségnek.  

Mintha ez a mozdulatlan „ügyintézés” az egész társadalmat jellemezné. Alulról szerveződő kezdeményezéseken belül, és a különböző csoportok közt is így van ez. Olvasom, hogy még abban is találtak civil szervezetek kenyértörésig súlyosbodó vitát, hogy hogyan működjenek együtt a nők elleni szexuális erőszak megfékezésének érdekében. Kiemeltek egyetlen részletet, amiben nem értettek egyet, és sutba dobták az esetleges közös munkát, holott lehet, hogy nők ezreit mentették volna meg egy szörnyűséges bűncselekménytől.  

A végén inkább nem működtek együtt. Igazi társadalmi lakmuszpapír.

A minap Vágó István összekeverte a horvát elnöknő és Ice-T feleségének fürdőruhás képét, így facebook posztjában tévesen szerepelt Kolinda Grabar-Kitarovic fényképe (aki egyébként néhány évvel ezelőtt még egy hasonló bikinis képpel hasított az internet népének körében - termékeny talajt adva ezzel a mémgyárosoknak is, akik szintúgy kiemelték a két hölgy közti hasonlóságot). Vágó hiába szerette volna azt mondani, hogy ő igazán örülne, ha életvidám, emberközeli, nyitott politikusaink lennének, nem ártana, ha gyakrabban fordulnának elő köztük a nők, és nem zárnák be magukat abba az elefántcsonttoronyba, amelyben megszűnik a ki- és belépés, és amelyben már a mosoly is tiltott. Ebből az egészből az lett, hogy szerinte „Áder János csöcse nem elég nagy”. Persze, amikor kiderül, hogy tévesen posztoltunk egy képet, azt kell mondani, hogy bocs, akkor felteszem helyesen. Erre gondoltam… tényleg találni ilyen fürdőruhás képet az elnöknőről, nem lett volna nagy ügy, de ez az egész már részletkérdés. Senki sem a szándékra fog emlékezni, holott abban mindannyian egyetértettünk volna.

Egy folyamatosan pusztuló jogállamban, ahol százmilliárdosával talicskázzák ki a közpénzeket, ahol romokban a demokratikus intézményrendszer, a gazdasági és társadalmi folyamatok egy szűk, egyébként is szerencsésebb társadalmi csoportnak kedveznek, amelynek mindig lesz akkora a létszáma, hogy alacsony választási részvétel és megfelelő gerrymandering mellett a Fidesz megőrizze bőséges többségét a parlamentben, tényleg nincs jobb dolga az embernek, mint torzsalkodni a potenciális szövetségeseivel?

Egy olyan országban élünk, ahol egy kereskedelmi tévécsatornát Andy Vajna magyar közpénzből vásárol, majd Romániában adózik utána. Teszi ezt egy olyan tévécsatornával, amely azt lebegteti, hogy Theresa May és Angela Merkel feltehetően illuminátusok. Hivatkoztak benne egy olyan szaklapra, amely őskori atomrobbantásokkal is foglalkozik, de nemrégiben megjelent benne egy olyan cikk, amely azt fejtegeti, hogy a menekültek közt földönkívüliek is lehetnek, nem csoda tehát, ha a kísértetek sem toleránsak velük.

Az ember egyéni szinten sem hagyja magát hülyének nézni vagy meglopni, és valamiért több millió ember bénultan tűri, hogy közösségi szinten nap mint nap megtörténjen vele mind a kettő. És egy ilyen országban, ahonnan százezreket veszítettünk el – sokakat azért, mert csak úgy láttak kiutat ezekből a problémákból, hogy elmentek innen -, akik közül minden egyes ember hiányát meg fogjuk érezni, amikor a Fidesz-KDNP-kormány leváltását követően el kell takarítani a romokat, az a maroknyi ember, akik kalandvágyból itthon maradtak, és különböző kezdeményezések keretében igyekeznek lebontani ezt az egyre csak sötétülő rendszert, tapodtat sem mozdulnak egymás felé. Nincs egymásra figyelés, nincs párbeszéd. Nem tudunk egymástól barátsággal elválni, ha valamiben nem értettünk egyet.

Megvárjuk, amíg a csöcsök, a hiányzó formanyomtatványok, az egyetlen egy dolgok, amelyekben nem értünk egyet, az egymás piszkálása és a kiábrándultság szépen lassan elintézi, hogy a Jobbik bemasírozzon kormányt alakítani a Fidesz után? Mert a Fidesz előbb-utóbb megbuktatja önmagát. Az a kérdés, hogy van-e erőnk átlépni a saját árnyékunkat, és demokrata alternatívát felmutatni helyette. Nagyobb a tét, mint amit most fel tudnánk mérni.