Ma egy harmincfős, csupa fiatalokból álló csapattal találkoztam. Csak egyetlen tagját ismertem a csoportnak előzetesen, és nem tudtam, hogyan fognak viselkedni, igényük-e egyáltalán tájékozódni a világról, ami körülveszi őket, vagy éppenséggel harminc, okostelefonját folytonosan simogató tini közé érkezem. Az eredmény meghökkentő: nincsenek hozzászokva, hogy valaki megkérdezze a véleményüket valamiről. Sőt, van olyan, aki komolyabban még nem gondolkodott el azon, mit is jelent számára az állam, vagy a társadalom, holott áprilisban már ő maga is szavazati joggal rendelkező állampolgár lesz: dönthet jövője sorsáról - még akkor is, ha ő „csak” az összes fülkedöntéshozó – nagyjából - nyolcmilliomod részét teszi ki.

Rövid, egyszerű szabályokon alapuló koncentrációs játék után feltettem nekik a kérdést: „ha egy ilyen egyszerű, néhány szabályt tömörítő játék ennyi nehézséget okoz, akkor vajon hogyan működik egy olyan, elképesztő szabályhálóval átszőtt rendszer, mint az állam?”

Néhányan bátrak voltak, és jelentkeztek, majd körkérdést intéztem, ami alól lehetett kibújni, vagy eltolni a válaszadás lehetőségét egy későbbi időpontra. A kör végére érve azt vettem észre, hogy az állam fogalma, ezeknél a „fiatal fiatalfelnőtteknél” megannyi előítélet és annyi, jelenleg zajló folyamatokkal kapcsolatos negatív érzés kevereg a fejekben, hogy ezek lehámozása nélkül képtelenség feltenni a kérdést: „mi az állam feladata?” A teljesség igénye nélkül felsorolok néhány választ azok közül, ami még a nulladik kérdésemre érkezett: „mi jut eszedbe akkor, ha azt mondom, állam?” Előre kérem az olvasót, vegye figyelembe, hogy olyan fiatalokról van szó, akik sok esetben a szüleik alkotta szűrőn keresztül érzékelik az őket körülvevő világot, valamint világnézetük még merőben változhat, akár a következő néhány hónap során is.

- védje meg az „őslakosokat”

- gondoskodjon az állampolgárokról

- adjon biztonságot

- teremtsen munkahelyeket

- nekem a csalás jut eszembe róla

- nekem a konfliktus

- parttalan viták

- korrupció

- törvényeket hoz és irányítja az országot

- hatalomgyakorlás

- én nem szeretek ilyennel foglalkozni, mert csak rosszat látok és hallok róla

- passzolok

- visszaélés a hatalommal

Ha megpróbáltok picit elvonatkoztatni mindentől, ami itthon történik, akkor mit mondanátok, hogy mi az állam feladata? Csönd volt a válasz.

Ki mondja azt, hogy az államnak gondoskodnia kell saját állampolgárairól?                                  

- elsöprő többség keze a magasban

És ha úgy kérdezem, hogy egy felnőtt ember - aki elszakad a szüleitől, és igyekszik a saját talpára állni -, felelős-e a sorsáért?

- Felelős. Persze.

Akkor most újra él a kérdés, hogy az államnak feladata-e gondoskodni az állampolgárairól.

- Bizonyos mértékben

- Segítse azokat, akik rászorulnak

- Akinek mondjuk nincsen lehetősége, hogy egyetemre menjen, mert a szüleinek nincs pénze, annak legyen lehetősége államilag finanszírozott helyre mennie

- aki saját magán nem tud segíteni, annak kell segítséget kapnia az államtól

Ezeket a válaszokat kapva, a táblához szaladtam, és felrajzoltam nekik a következő rajzot:

Elmondtam, hogy az államnak nincs több doboza. Három van. De mindenki szeretné látni ezt a meccset. Mi a teendő, ha a három ember előtt egy palánk van? A kék vonal jelöli a palánkot, azalatt nem lehet átnézni. 

- minden dobozt tegyünk egymásra, és álljanak rá mind a hárman!

- vegyük el a dobozt a legnagyobbtól, és adjuk oda a legkisebbnek!

És a középsőnél maradhat a doboz?

- igen!

Amit most megfogalmaztatok, azt úgy hívják: esélyegyenlőség. És én magam nem látok egyelőre jobb megoldást arra, hogyan lehet igazságosabban elosztani hármuk közt ezt a három dobozt.

Megdöbbentett, hogy azok a fiúk és lányok, akik a legtöbb időt fogják még várhatóan eltölteni a Földön felnőttként közülünk – hiszen éppen ezekben hetekben kezdték, vagy kezdik majd el ezt a göröngyökkel tűzdelt pályafutást -, mennyi előítélettel fordulnak az állam felé. Ugyanakkor reménnyel töltött el, hogy – elkönyvelve a sikert, miszerint közösen megtalálták a megoldást ahhoz, hogy az állam rászorultsági alapon ossza el az adófizetők pénzét (ily módon ne adjon annak, akinek nincs rá semmi szüksége, és akinek többre van szüksége, kaphasson többet annál, mintha mindenkinek egyformán járna), mennyire nyitottan lehetett velük arról beszélni, mit is várhatnak el az államtól.

Nehezebb falat volt a kérdés, hogyan viszonyuljon egymáshoz állam és társadalom. Abban kiegyeztünk, hogy nagyfokú bizalmatlanság él bennük az állammal, a politikusainkkal, és úgy általában véve mindennel szemben, amit a híradóhoz kötnek. Kisebb derültséget okozott a teremben, amikor egy 2009-es kutatással hozakodtam elő. (Lám, még a kutatásokban sem bízunk!) A mosolygás főkolomposának megígértem, hogy megkapja a linket erről a felmérésről, de a legmeggyőzőbb mégiscsak az volt, amikor a mindenki számára hihető ténnyel hozakodtam elő: „az Európai Unió határain innen és túl, számos ország bevonásával készült felmérés alapján Magyarország egy olyan ország-csoport tagja, melyben az emberek nem bíznak egymásban és az intézményeikben, nem hisznek abban, hogy kemény munka, vagy a szorgalmas tanulás meghozza a gyümölcsét. Ezek az országok hosszú távon sikertelennek bizonyulnak.” Ez pedig azt mutatja, ha ebben az országban egy perccel sem késne kevesebbet a metró, egy darabbal sem jönne több éjszakai busz, hogy mindenki felférjen rá, aki a megállóban várakozik hajnalok hajnalán, vagy egy fillérrel sem kerülne kevesebbe a mozijegy, de felépítenénk egyfajta bizalomhálót egymás között, akkor már előrébb tartanánk. Bizonytalan, de egyre többek felől érkező bólogatásokkal nyugtázták a megállapítást.

A fennmaradó időben is beszélgettünk, de már ők kérdeztek 

Szerinted mi kell ahhoz, hogy ez a társadalom jobban működjön?

Szerintem a legfontosabb az empátia és az őszinteség. És ez kizárólag alulról induló „kezdeményezés” lehet. Tudatosítanunk kell magunkban, hogy minden ember, aki szembejön az utcán, arra vágyik, hogy elfogadják. Úgy, ahogy van. Nem akarja, hogy akár a mimikánkkal, vagy a testbeszédünkkel olyan kérdéseket tegyünk fel neki, mint hogy „te miért zselézed a hajad?”, vagy „miért ilyen pólót hordasz?”, „miért nem szereted azt a zenét, amit én szeretek?” A Berlinben töltött három év alatt az fogalmazódott meg bennem, hogy a magyar társadalom engem soha olyan tisztelettel nem kezelt, mint a német. Pedig ott, a társadalom perifériájára sodródhattam volna, hiszen az elején adódtak nyelvi- és sok esetben kulturális nehézségeim is. Egy olyan munkapiacon igyekeztem munkát találni, ahol a korombeli német fiatalok szintúgy versenybe szálltak, mégsem ért hátrányos megkülönböztetés, egyetlen állásinterjún sem.

A németek ezt a páratlan társadalmi intelligenciát annak köszönhetik, hogy a XX. század második felében, minden esetben szembenéztek azzal, amit tettek, vagy ami történt körülöttük. Őszinték voltak önmagukkal és másokkal. A kelet-németek egy nálunk jóval keményebb diktatúrával, jóval alacsonyabb életszínvonallal, és egy sokkal keményebb besúgóhálózattal a hátuk mögött, tudtak önmagukkal őszinték lenni. Széles plénum előtt hevert, kik voltak az ő pártállamuk besúgói és hogy ki mit írt kiről. A rendszerváltást követően mindenki megnézhette, mit jelentettek róla, pontos névvel és dátummal. A mi ügynöklistáink még akkor is titkosak maradnak majd, amikor majd a ti gyerekeitek iskolába mennek. A múlttal való őszinte szembenézéssel együtt lehet csak élhető jelent teremteni.

A másik az empátia. Fontos, hogy bele tudd képzelni a másik helyzetébe magad. Ha valaki neked megy, vállal a Lehel piacon, belerúg a szatyrodba, mert nem figyel, hogy te még ott vagy, és neki nagyobbat kéne kerülnie, esetleg morcosabban szól rád, hogy vedd le a hátizsákot, amikor felszállsz a tömött villamosra. Mindennapi élethelyzetek, és mégis mennyi bosszúságot okoznak, amelyeket aztán cipelünk magunkkal. És ez még csak a fizikális része. Mindenki kis felségterületét sértették már meg, lelkiekben is. Ezeket nem kell feltétlenül magunkkal cipelni. Nem kell utána napokig azon rágódni, hogy a másik megbántott engem. Legközelebb a Lehel piacon gondolj arra, hogy a másik úgy élte meg, hogy te mentél neki, a villamoson veled utazó meg úgy, hogy a hátizsákoddal megsértetted az ő kis saját territóriumát, hiszen arra kényszerítetted, hogy pusztán egy hátizsák miatt kényelmetlenebb testhelyzetet vegyen fel. Minden viszonyítás kérdése.

Itt lejárt az időnk. Összefoglalásként annyit mondtam: az őszinteség és az empátia. Ez a kettő szükséges egy jól működő társadalomhoz. Majd kifelé jövet eszembe jutott a harmadik, amivel észrevétlenül is, kölcsönösen megtiszteltük egymást: a figyelem. Hogy fontosnak tartom azt, amit a másik fontosnak tart. Akár elmondani, akár megtartani magának – hiszen az is egy döntés.

Ők talán közelebb kerültek ahhoz, hogy jövőre felelős állampolgárként viselkedjenek ahelyett, hogy eltolnák maguktól mindazt, amit számukra a politika, vagy az állam jelent, és otthon maradnának – "hiszen úgysem lesz jobb", gondolják sokan -, amikor pedig élhetnének szavazati jogukkal. Én pedig, azt hiszem, közelebb kerültem ahhoz, hogy megértsem, milyen elképesztő nagy hegyet kell még megmásznia ennek a maroknyi embercsoportnak, melyet magyar társadalomnak hívunk.

Ezek az érettségi előtt álló fiúk és lányok, érettségből és nyitottságból példát mutathatnának a náluknál jóval idősebbeknek: képesek voltak újragondolni, amit először mondtak. Pillanatok alatt dobtak el maguktól előítéleteket, és elkezdtek olyan dolgokon gondolkodni, amin előtte sosem tették. Meghallgatták egymást, és egy pillanatig sem látszott rajtuk, hogy úgy vélnék: az egyetlen jó válasz a sajátjuk lehet. Valódi megoldáskeresésre törekedtek, és - még ha időnként derültség formájában adtak is hangot véleményüknek - valódi csapatként működtek együtt a közös cél érdekében: lépjük át a saját árnyékunkat.

A kép forrása: http://www.zoldkoznapok.hu/pics/zoldakcio_2.jpg

Bármelyikőjük szülei helyében nagyon büszke lennék rájuk. Magyarországnak pedig azt kívánnám, hogy bárcsak mindenki olyan éretten tudna viselkedni, mint ezek a gyerekek, akik tiszta lappal indulhatnának, ha nem ültetnénk beléjük megannyi félelmet és előítéletet. No meg: ha valaki őszintén figyelne rájuk és empátiával fordulna afelé, amit mondani szeretnének. Szerintem megérné.