„Hogy látva lássanak” – éhező csodatevők Borsodban

Tegnap Bódvalenkén jártunk, élelmiszerekkel és ruhákkal, ahol a 2011-es gárdaakciók és a roma lakosság legnagyobb megfélemlítése közepette, érkezett egy angyali segítség, amely megváltoztatta a falu életét - társadalmi csodát igen, gazdaságit tenni azonban nem tudott -: változatlanul sok az éhező, a település társadalmának jó része fázik.

A BAZ-megyei falu honlapján az első bejegyzés szívszorító: a faluvezetők azt írják, bár nagy utat tettek meg az elmúlt két évben, és a tűzifa is több valamivel, még mindig csak egy szobára való. Kérik a lakosságot, hogy amennyiben valakinek lehetősége van rá, Karácsonykor hívja meg vacsorára a rászorulókat, hogy egy évben legalább egy napjuk legyen, amikor nem nélkülöznek.  

A Budapesttől 244 kilométerre fekvő településre eljutni sem egyszerű. Az instrukció a következő: „Miskolcig, aztán tovább – egészen a szlovák határig”. Számos kistelepülésen és gyönyörű borsodi hegyeken átvágva - mintegy négy órás autózás után -, vadregényes filmeket idéző tábla fogadja az arra járót: BÓDVALENKE FRESKÓFALU.

pic_bodvalenke01.jpg

A demográfiai- és szociális adatok alapján a falu egy átlagos, katasztrofális gazdasági-társadalmi helyzetben szenvedő kistelepülés.

 

22_fcrfi_kutyval_119sa_02872.jpg

91_foci.jpg

20_mosctc_116sa_037111.jpg

12_kislny_kukval.jpg

3_tosuhz_111sa_03891_2.jpg

6_tuytotv_113sa_03091.jpg

Az útbaigazító tábla után azonban a következő látvány fogadja az embert:

bc3b3dvalenke-2011-07-30-025.jpg

2.jpg

bodvalenke1.jpg

800-x9c0zf-bodvalenke-086.jpg

A mélyszegénységben élő, mintegy 200 lelkes település 2011-ben fogott bele a projektbe, melyet a Magyar Református Szeretetszolgálatnak köszönhet, és amely talán képes lesz arra, hogy további munkahelyeket teremtsen, és segítse a falut, hogy a teljes kilátástalanság állapotából, eljusson a kölcsönös bizalom és a társadalmi béke állapotába.

A roma festők művei fontos turisztikai látványosságok, valamint a közösség önkifejező eszközei, melyek segítenek az előítéletek leküzdésében, helyettük pedig – az időközben beindult társadalmi párbeszédnek köszönhetően - azt közvetítik: senkinek sincs mitől tartania. A helyiek igazi csodát tettek önmagukkal, de még mindig nagy a szükség. A faluba érve már egyáltalán nem volt kérdés, minek köszönhető, hogy Bódvalenke számára már csak idő kérdése, hogy megoldjon egy drámai helyzetet, melytől több száz magyar falu szenved hazánkban, azonban nem találják a megoldást.

Igencsak feltűnést keltő furgonnal érkeztünk, és bárki, aki szembe jött, integetett nekünk – barátsággal fogadtak. Az útbaigazítás mellé extrák is jártak, melyek kérdés nélkül zúdultak ránk a fejkendős, mosolygós idős hölgy felől: ő maga nyolcvanöt éves, további szép napot és nagyon boldog Karácsonyt kíván. Úgy köszönt el: „Isten áldja magukat!”

Megérkezve a projektirodához, döbbenetes információt kaptunk a program vezetőjétől, Pásztor Esztertől: a vele készült Klub rádiós interjúnak köszönhetően annyian adakoztak Bódvalenkének, hogy azt kéri, a további adományokat a szomszédos településnek, Tornanádaskának adják. A karácsonyi ünnepség ajándékosztásán azonban arra is fény derült, mi is az a fejenkénti „óriási” adomány, ami után ezek az emberek úgy látják, most már másnak is jusson. Fejenként nagyjából annyi ruha, mellyel jobb napokat látott honfitársaink egy hosszú hétvégés, rövidebb nyaralásra indulnak, egy marék szaloncukor, három tábla csoki, családonként egy zsák krumpli, háztartásonként három-négy liter olaj, és úgy másfél hétre elegendő hús.

Nehéz szavakat találni. Az adományokért kígyózó sor, békés, egymást heccelő, nevetgélő emberekből állt. Mi magunk, némiképp megfáradva az út első felétől is, az aznapi ebédet kihagyva, korgó gyomorral köszöntünk el a helyiektől, no meg Pásztor Esztertől. Úgy ültünk vissza az autóba, hogy fáztunk és éhesek voltunk. Egy órája. És akik a freskófalu projektirodájának lépcsőjén, egymással viccelődve álltak a sorban, szintén fáznak és éheznek. Amióta az eszüket tudják.

Az őket velük karöltve segítő szervezetnek pedig eszébe sem jutott többet elvenni az adományokból, mint ami éppen elég. Hát, valami ilyesmit kellene megtanulnunk mindannyiunknak. Bódvalenke példájából pedig azt: nincs az a szorult helyzet, melyből egy közösség ne tudna kimászni. Hosszú az út, fáradalmas, de ez a mindössze kétszáz ember (többségük halmozottan hátrányos helyzetű roma), nap mint nap bizonyítja be, hogy egyetlen döntés elég az új fejezet nyitásához. Hisznek benne, hogy egyszer elérik a célt: a nélkülözés csak egy rossz emlék lesz minden bódvalenkei számára.

És ha engem valami igazán meghatott a tegnapi napon, akkor azt mondanám, hogy ezek az emberek nap mint nap hisznek a csodában – másként nem járnának azon az úton, amin a freskó-projekt elindította őket -, és amikor egyszer, egy röpke pillanatra, bekopog hozzájuk a segítség, azt azonnal megosztják olyannal, aki – szerintük – még náluk is nyomorúságosabb helyzetben van. Vajon hányan tennék még ugyanezt?