Napra pontosan két évvel ezelőtt úgy láttam: „vannak olyan napok a vad keleten, amelyek Európa közepén, újra és újra megmutatják hazámnak azt az arcát, amelyet nagyon lehet szeretni.” Mert hogy aznap volt 90 éves a III. Magyar Köztársaság első államfője, Göncz Árpád. Ekkor még csak kapkodtuk a fejünket a Húsvéti Alaptörvény, a médiatörvény, a magánnyugdíjak elkobzása miatt, és még el sem tudtuk képzelni a földkoncessziót, a trafiktörvényt, vagy az előző rendszer ügyintézését idéző paksi paktumot.

Azóta – úgy tűnik – immunis lett a társadalom többsége. Hogy megette a rezsicsökkentés hazugságát, vagy annyira lekötik a megélhetési gondok, hogy egyáltalán nem néz már se jobbra, se balra, ezt nem tudni. Egy biztos: a kormánypártok nyerik a közvélemény kutatásokat.

Két évvel ezelőtt több ezren szerenádoztak Árpi bácsi ablaka alatt, jobboldaliak, baloldaliak és liberálisok együtt. Olyan emberek, akik tudják és tudták, hogy a köztársaság nem jobb, vagy baloldali. Tudják, hogy sokfélék vagyunk, és hogy másként látjuk a világot mindahányan, de egyben egyek vagyunk: szeretjük úgy élni az életünket, ahogyan nekünk tetszik. Az egykori köztársasági elnök otthona előtt összesereglett éneklő tömeg felől süvítő „Boldog Születésnapot” olyan hangulatot teremtett, mintha csak az zengene: „ha én rózsa volnék”.

Ahogyan egykor, jól tudtuk mind, hogy a kerek évfordulót ünneplő sokaság valójában a saját szabadságát siratva énekel, a lelkében már eltemetett köztársaságért, melynek lángja – Göncz Árpádot látva – egy pillanatra újra fellobogott. Azért a szabadságért és azért a Magyarországért énekelt a tömeg, amely egyszer a magyaroké volt. A szabadság, amely összeforrt az első köztársasági elnökünk hivatali idejével, a mára felismerhetetlenné roncsolódott, fiatal demokráciánk aranykorával, a reményteli kilencvenes évekkel, amikor a köztársasági elnök a szabadságot, a pártatlanságot és az emberséget képviselte.

Árpi bácsi akkor azt mondta: eszébe sem jutott, hogy ő érdekes lehet még. Hát, érdekes. És az elmúlt, rendkívül sötét négy év után már örökké más színben pompázik az érdekessége. Egy olyan magyar állam fejeként vonult be a történelembe, amely előtte sosem volt. Most rajtunk múlik, hogy lesz-e még valamikor hozzá hasonló, vagy örökre eltűnünk Tusványostól keletre. Válunk-e egy olyan országgá ahol a társadalommal bármit meg lehet tenni, vagy megmutatjuk, hogy – hasonlóan 1848-hoz, 1956-hoz, vagy 1989-hez – képesek vagyunk a sarkunkra állni.

Mindenkinek másmilyen életút jut, de tévedés, hogy meg volna írva. Mi magunk írjuk. Göncz Árpád egy olyan sorsot írt magának, hogy kétszer is az élvonalban harcolt, amikor a saját, vagy a hazája szabadsága volt a tét. Fiatal értelmiségiként – bizonyára – megtehette volna, hogy menekül. Menekül, azzal a 200.000 emberrel együtt, akik megtették ’56-ban. De itt maradt, a század egyik legnagyobb szabadelvű gondolkodója, Bibó István mellett. Itt maradt, mert hitte, hogy a helyzet javítható. A saját szabadságával fizetett érte. A saját élete sem lett volna neki drága, ha becsületről, a hazájáról, a szabad Magyarországról volt szó.

Vajon hányan vannak ezzel ma így? Vajon hányan hisznek még abban, hogy a helyzet változtatható? És nem volt-e százszor nehezebb a helyzet 1956. október 23-án, vagy 1989. október 23. előtt?

Ma egy liberális ikont ünneplünk. Egy politikust, akinek semmi sem volt fontosabb az embernél, ült akár a vádlottak padján az ’50-es évek koncepciós pereinek egyikén, láttuk akár demokratikus ellenzékiként, a tüntetések, vagy a kerekasztal-tárgyalások sűrűjében, esetleg köztársasági elnökként, a Sándor palotában. Amikor az első, szabadon választott országgyűlésben felvetődött a neve, mint leendő államfő, először csak annyit mondott: „én meg már megvettem a következő havi bérletemet.”

Bár lenne most egy olyan köztársasági elnökünk, akivel a legnagyobb probléma az, hogy a testőrök nem tudnak rá vigyázni! Nem tudnak rá vigyázni, mert azonnal megindul az emberek felé, amint meglátja őket, és eltűnik a látótérből. Mert egy közülünk, nem több, más a munkája.

Ha Göncz Árpád már meg is érdemli a pihenést, a köztársaságért kötelességünk megharcolni. Az ő öröksége kötelez. Egy olyan köztársaságért kell ringbe szállnunk, amelyben nem kell folyton visszatérnünk történelmünk rövid, dicső szakaszaihoz, mert végre a jelenben is kiteljesedhetünk, és nem kell lehajtanunk a fejünket azért, mert másként gondolkodunk, mint a hazánk miniszterelnöke. Nem kell lehajtanunk azért a fejünket, mert azt tervezzük, hogy kormányt váltunk, ha a kabinet nem végzi jól a munkáját. És végezetül nem kell lehajtanunk a fejünket akkor, ha nem gyakoroljuk a vallásunkat, vagy éppen igen, csak az eltér a társadalom többségi vallásától.

Egy ilyen ország államfője volt Göncz Árpád. És hogy annyi viszontagság után hogyan tudta megőrizni azt a derűt, ami nyugdíjasként is sugárzik róla? Mindegy is. Sokunknak kéne, hogy erőt adjon.  

A Republikon intézet videója: http://www.facebook.com/photo.php?v=3063705624326