Szaladni tanultam, amikor megalakult a Szabad Kezdeményezések Hálózata, 15 évvel később újságíróként kaptam szamizdat könyvet az AKG könyvtáros nénijétől, és az volt a legfőbb vágyam, hogy a Demokratikus Ellenzék diadalmenete idején lehessek fiatal. Akkor úgy hittem, ahhoz, hogy Magyarországon a jogállamért küzdő demokrata lehessek, egy időgépre van szükségen. Most már látom, hogy „csak” Orbán Viktorra…

Elsős koromban, - az akkor még liberális - Tölgyessy Péter klubjában töltöttem a vasárnap délutánokat, később Hodosán Róza könyvéből tanultam meg, mi az a stencilgép, és a google-ben néztem meg, hogy hogyan néz ki. Két nappal ezelőtt viszont – mintha utolért volna a történelem -: a lánchídi csata torzonborz hősének lányával mutattunk fityiszt a március idusán támadt szélviharnak és annak az embernek, aki megpróbálja elvenni azt a szabadságot a magyar társadalomtól, amelynek többek közt maga volt a kiharcolója.

Nincs már Jurta színház, és a társadalom jó része számára nincs szerethető párt a palettán. Az újságíróknak igaza van, amikor olyan videót tesznek közzé, amelyek azt mutatják: itt aztán nem normális senki, és amelyeket aztán – tejesen jogosan - hangos nevetéssel nyugtáznak az őket villanylevelekben kézről-kézre adó nézők. Mintha kiüresedett volna itthon a világ és kiüresedett volna a társadalom. Kiüresedett a média és vele párhuzamosan a közélet. Mintha maguk az emberek üresedtek volna ki, holott alig három évtizede még egy emberként követeltek szabadságot, egyenlőséget, testvériséget, nem engedtek sem a ’48-ból, sem ’56-ból, és egyetlen dologgal tudtak kiegyezni: egy szabad, demokratikus Magyarországgal.

Az egykori békeforradalmárok most itt ülnek, 2014. március 17-én, és nézegetik a jobb híján újból illegálisan nyomtatott folyóiratot, amelyet egyetlen, Bacinak becézett barátjuk tart még életben. Teszi ezt oly módon, hogy éjszaka kénytelen nyomtatni a munkahelyi fénymásolón, és a saját kezével összetűzni a lapokat, amelyre eztán kézzel kerül rá: BESZÉLŐ. Már elgondolkodtam rajta (nem mintha igazán szépen írnék, de azért még mindig szebben, mint ő), hogy felajánlom neki segítségemet, és a kézzel írt tartalomjegyzéket szívesen elkészítem, ha igényt tart rá.

Az első oldalon fájdalmas információ fogadja az egyre fogyatkozó olvasótábort: „Solt Ottilia – 70”. De mégsem 70. Sosem lett ennyi, sőt, 54 sem lett. Az ember újra és újra végignézi, ahogyan a bőrfejűek által hazaárulónak kikiáltott Demszky tojászáporban kénytelen elmondani március 15-i beszédét, ami elől ő jobb híján Berlinbe és Washingtonba menekül, miközben őt európai főpolgármester társai sokra tartják és elismerik. Hodosán Róza évek óta nem kap munkát, és ha marad a jelenlegi hatalom, ő már így megy majd nyugdíjba. Kis Jánost már csak a Beszélő Online és az ÉS hasábjain látni, és hosszasan sorolhatnánk, hogy hány hős bukott el a korábban egyre szilárdabbnak tűnő, és végül mégiscsak összecsukló magyar demokráciával együtt.

26 év elég lett volna, hogy attól a mondatig, hogy „Kádárnak mennie kell” eljussunk odáig, hogy soha hozzá hasonló vissza ne térhessen az ország élére. És ma arra kényszerül a magam fajta, szabad lelkű fiatal, hogy sírva mondja ki – amit valójában mindenki tud -: elrontottuk. Nem én. Nem is az újságírói körökben szentnek nevezendő olvasó. Nem értettük, hogy a szabadság csak felelősségvállalás árán lesz a társadalomé. Nem értettük, hogy jól működő piacgazdaság csak motivált, önképző és soha el nem fáradó szereplőkkel képes bővülni és minél több embernek jólétet biztosítani.

Nem értett a magyar társadalom sok mindent. Talán elsőre nem is volt emészthető. Nem értették, hogy mit jelent a szabadság, mert a nyakukba szakadt, csakúgy, mint annak az ellentéte. És most ezt sem tudjuk értelmezni. Sem kiköpni, sem lenyelni. Olyan egyszerű volna pedig a megoldás, és – úgy tűnik – egyre csak távolodik.

Ilyen volt 1988 és 1989 egyetlen pillanatnak tűnő diadalmenete? Egyszeri és megismételhetetlen? De épp most kell ezt kimondani, amikor a legnagyobb szükség van arra, ugyanolyan hangulat söpörjön el egy zsarnok rendszert, mint annak idején?

Ma volna 26 éves a Szabad Kezdeményezések Hálózata. Micsoda születésnap lenne! Kis János, Haraszti Miklós, Hodosán Róza, Solt Ottilia, vagy bárki közületek – akár a felhők fölül (talán úgy könnyebben sikerül) -, fújjatok el ma este huszonhat gyertyát, és kívánjátok azt, hogy holnap reggel egy olyan hangulatra ébredjen az ország, mint 1988-ban! Az elsöpörne mindent, ami most van.