Ukrajna árnyékában

Hiába mondta az ellenzék egyre hangosabban, hogy Brüsszel nem Moszkva, a kormány egyre egyértelműbb válasza az volt erre: „őszinte sajnálatunkra”. Ahogyan haladtak előre az elmúlt hónapok eseményei Ukrajnában, úgy kellett volna egyre világosabbá válnia a ténynek: a keleti út járhatatlan. A probléma abban áll, hogy Orbán Viktor nem lát annál tovább, mint hogy jelenleg ő vált talán a legerősebbé egy közösségben, és el sem tudja képzelni, milyen az, amikor éppen őt tiporja el az erősebb, játszi könnyedséggel - holott Keleten így mennek a dolgok…

A magyar kormány az elmúlt négy évben tagadhatatlanul letette voksát a Kelet mellett. Elutasított mindent, amiért egykor oly’ bőszen küzdött a Fiatal Demokraták Szövetsége. Az egykori liberális demokrata pártból úgy tűnt el a tartalom, ahogyan a szó mozaik mivolta eltűnt a párt életéből. A Magyar Polgári Párt már csak bitorolta az egykori Fiatal Demokraták felemelő légkörű alakulásakor közfelkiáltással választott rövidítést: „Fidesz”.

A párt mindent meghozott az ország életébe, ami ellen harcot kezdeményezett, 26 évvel ezelőtt. Nem csak önkényuralmat, de oktrojált alkotmányt és erőszakos államosítást is. Nem csak történelemhamisítást, de uniformizáló oktatást, amely arra készteti az embert, hogy beálljon a sorba ahelyett, hogy gondolkodjon és megtanuljon kételkedni. Végül, de egyáltalán nem utolsó sorban, meghozta az oroszokat, velük együtt pedig Moszkva szellemét is.  

Milla_Viktatura_1988_2012_rendorseg_Orban_Viktor.png

A Kelet társadalma és politikája azon alapszik, hogy az erősebb elveszi azt, amit akar, és közben figyelmen kívül hagyja mindazt, amiért rengeteg ember áldozta az életét az öreg kontinensen: alapvető emberi jogokat, népek önrendelkezési jogát, kisebbségi jogokat, vagy éppen azt az európai értéket, hogy ezen a földrészen – a szebb napokat látott, nyugati országokban – senkit sem hagy az út szélén az állam.

A helyzet egyre riasztóbb. Az Orbán-kormány nem csak az energiatermelés területén tette le voksát Moszkva mellé. A paksi paktum egy – már-már szimbolikus – megjelenési formája annak, hogy az ország vezetése a világ melyik pólusából kér. Talán hívogató az, hogy Putyin nem kér a beruházásért cserébe semmit. Putyinnak nincsenek (koppenhágai) kritériumai, sőt, semmiféle kritériuma nincs. Orbán Viktor nyilvánvalóan a vele való tárgyalásokkor érzi igazán, hogy jó irányba tart: hogy nem kell lehajtania a fejét azért, mert romba döntött egy demokráciát, hiszen a tárgyaló fél egy olyan országot működtet, amelyben nincs is szükség működő demokráciára.

orban_putyin.jpg

Az érem szomorú másik oldala az, hogy Orbán Viktor azért nem találja szembe magát elvárásokkal, amikor keletre utazik, mert már pontosan megfelel azoknak a követelményeknek, amelyek a klub tagjává avatják őt. Egy olyan klub ez, ahol féldiktatúrák, autokráciák, megvont alapvető emberi jogok és sárba tiport kisebbségek, út szélén hagyott elesettek vannak. Ahol az erősebb elvesz bármit a gyengébbtől, amit csak akar. Ahol a gyengébb semmit sem tehet az utcáján végigcsörgő tankok ellen, csak remélheti, hogy talán az ő házát nem éri majd megsemmisítő találat.

A következő négy év arról fog szólni, hogy a magyar társadalom képes-e megharcolni azért, hogy európai módon éljen. Képesek leszünk-e vajon egy olyan országért megküzdeni, amelyben a kormány szakértőkkel és társadalmi csoportokkal folytatott párbeszédeken keresztül megérti, hogyan kell cselekednie, ahelyett, hogy támadó félként lépne fel azokkal szemben, akik szólni kívánnak hozzá.

A budapesti agresszor most éppen olyan emlékművet készül felépíteni, amely a hazugság emlékműve. Dávid és Góliát küzdelme ez, amely arról szól, hagyjuk-e, hogy a századelőn még Béccsel, Párizzsal és Londonnal versengő városban, a szélsőjobbnak tett gesztusok mellett, keleti despoták által működtetett, tátongó társadalmi szakadékokkal övezett, szovjet utódállamokra hasonlítsunk?

emlékmű szabadság tér.jpg

Vékony jégen jár az, aki tárt karokkal fogadja Oroszország teljhatalmú urát. Nem kevésbé az, aki elutasítja a nyugat-európai fejlődést, és helyette egy olyan világ felé fordul, ahol az erősebb bármit megtehet a gyengébbel szemben.

orosz medve - ukrán sátor.jpg

Nyugaton az állam arra használja az erejét, hogy segítsen a gyengének. Keleten arra, hogy minden eszközzel megakadályozza a gyengébb erősödését, mielőtt az képessé válna arra, hogy érdemben szembeszegüljön az erősebbel. Nyugaton már rájöttek arra, hogy az emberek akkor térnek haza elégedetten esténként (és van kedvük másnap is dolgozni), ha egymást nem legyőzni akarják, hanem olyan utat kívánnak találni, ahol a lehető legkevesebb összeütközéssel, a lehető legnagyobb haszon érhető el. Nyugaton ismert tény, hogy abból a helyzetből mindig újratermelődik a feszültség, amelyben az egyik fél leigázta a másikat. Keleten pedig köztudott: ha a társadalmat elég gyenge állapotában tartjuk, mindegy, milyen feszültség termelődik újra, az emberek úgysem tehetnek semmit a regnáló hatalommal szemben. 

ukran-tuntetes1.jpg

A következő években nekünk, magyaroknak, azt kell tisztáznunk magunkban, melyik utat választjuk. Hogy vágyunk-e olyan napokra, amikor senki sem próbál leigázni bennünket, vagy jó az úgy nekünk, ahogyan az Orbán-kormány kialakította. Ha az utóbbi verzió marad, akkor csak egy szűk kisebbség lesz az, amelyik küzdeni próbál majd az egyre erősebb monolit tömb ellen, de akkor már kimondatik majd a végső szó: „Budapest, momentán kelet.” És ebben a pillanatban már nem lesz senki, aki a Nyugat felől utánunk nyúlna. Akkor már Kelet felől fognak utánunk nyúlni. Most Ukrajnával tette meg. Rajtunk a sor, hogy kimondjuk: Brüsszelt választjuk Moszkva helyett. Ha nem tesszük, örökre itt ragadunk, egyre lejjebb csúszva, Ukrajna, és ki tudja még, hány és hány, keleti ország árnyékában.