„Aki nem látta a mai műsort, az szegényebb, és nem tudja, mire képes az ember” – összegezte a tegnap délutánt Pozsgai Zoltán, zongoraművész, a döntő egyik zsűritagja, aki maga is ismeri a kerekes székesek életét. A Mozgáskorlátozottak Egyesületének Országos Szövetsége ugyanis nagyot álmodott: fogyatékkal élőknek szervezett tehetségkutatót. Amit a tegnapi napon látott a közönség – nem túlzás –, csoda volt.

A MEOSZ elnöke, dr. Hegedűs Lajos azzal kezdte a képzőművészeti kiállítás megnyitóját: egyelőre még úgy állunk esélyegyenlőség terén, hogy sajnos kevés az a fogyatékkal élő, aki tehetségkutatókon megcsillanthatja tudását a nagyközönség előtt – nincs benne a köztudatban, hogy sérült emberként is lehet teljes életet élni. Emellett az is motiválta a szervezőket, hogy sok esetben a fogyatékosok is bátortalanabbak picit, amikor széles közönség előtt állnak. A két csorbán egyszerre volt hivatott javítani a Paraszupersztár tehetségkutató. Az eredmény hátborzongató, lenyűgöző és egyedülálló.

Sokáig fogunk emlékezni Márta nénire, aki 90 évesen azt mondja: az élteti, hogy tud adni az embereknek. Húsz éve kezdett el próza- és versmondással foglalkozni, hogy enyhítse férje elvesztésének fájdalmát. Egy törékeny, idős, derűvel telsz asszony elevenített meg egy ókorban megírt családi jelenetet, amely arról szól, hogy mindig tovább kell menni, nem törődni azzal, ha valami fáj, vagy valami nem sikerült, de egyet legfőképpen nem szabad: panaszkodni. (E mondat különösen a produkciók mögött meghúzódó, mérhetetlen mennyiségű munka fényében volt igazán megható.)

Amikor Márta néni a Nemzet Színészeit megszégyenítő módon kimondta az utolsó sorokat: „sírj, zokogj – de ne az én fülembe”, szinte felrobbantotta a nézőteret. A zsűrinek esze ágában sem volt értékelni a produkciót: a csodálatukat búgták bele mikrofonjaikba. Megindító volt, ahogyan egy másik, vele nagyjából egykorú hölgy odabicegett a színpadhoz, és átnyújtott neki egy virágot – akárcsak egy világsztárnak.

Ott volt Márkó, a vak tangóharmonikás, akiknek világok laknak a hangszerében. Tökéletesen beszél szerbül, és a döntőben szerzőként is debütált: egy szerb népdalt és egy saját szerzeményt hozott. Olyan ember ő, akinek a produkciója egyszerűen elvarázsol, felkap a földről, elvisz egy másik valóságba, és az előadás után úgy hoz vissza a sajátunkba, hogy az már sosem lesz többé ugyanolyan, mint annak előtte volt. Márkó vajdasági magyar. Azt mondták neki, vannak olyan emberek, akik hidat képeznek ember és ember között. Márkó, tegnap este nem csak nép és nép között, de sérült és nem sérült ember között is megtette.

Aztán megjelentek a színpadon a „picik”, akik egyszerűen betöltötték a teret. A mindössze 11 éves Márk azt nyilatkozta a Hír24-nek: „ne hozzon semmit a Jézuska, csak ne fájjon”. Őt úgy mutatták be a műsorvezetők, mint akinek az ad erőt fájdalmai elviseléséhez, hogy szereti őt a közönség. Könnyű őt szeretni. Láttunk már néhány parányi mesemondót, de én a magam részéről ilyet még sosem.

Márk elbűvölő volt, sugárzott belőle a jókedv, és úgy nevettetett több száz embert a nézőtéren, mint akinek ezt tanította valaki. Ilyenkor jön jól a „tehetség” definíciója: „tehetséges az, aki többet tud, mint amennyit tanult”. A jó szerencse úgy hozta, hogy Márkkal össze tudtam futni az előadás után. Akkor még nem olvastam a vele készült interjút, de úgy köszöntem el tőle: „Márk, fantasztikus ember vagy, és mindig gondolj arra, hogy mennyi erőt adsz az embereknek, ha fogytán lenne a sajátod. Ebből mindig tudsz meríteni”.

Viki a - közönségdíjas – kicsi tündér, akiről mindenki úgy beszélt, mint egy földre szállt angyalról. Ehhez, tegnap este a ruhája is passzolt. A kislány születése óta vak. Ha kérdezik, mit mondana el magáról, azt feleli, érdekli a Braille-írás, szeretné jól megtanulni, hogy éppen úgy olvashasson mesét, mint a többi gyerek, de a leges-legfontosabb információ azért mégiscsak az, hogy van neki egy ikertestvére. Az egyik legemberibb pillanat volt az övé, amikor technikai malőr csúszott a hangosításba, és ő ugyan gyönyörűen énekelt, valahogyan mégsem jött össze a világot jelentő deszkákat megremegtető produkció. Ennek ellenére - vagy pont emiatt - lett ő szinte mindenki kedvence. Amikor végighallgatta a saját – egyébként embert próbáló produkciójának – értékelését, még szót kért, majd az mondta: „azért választottam ezt a dalt, mert nagyon-nagyon szeretem”.

És következett Karcsi. Egy olyan srác, akiről gyerekkorában lemondtak az orvosok. Volt szerencsém megismerni ennek a csodafiúnak az édesanyját és a nagymamáját a folyosón. Egy hirtelen jött ismeretségből adódóan én is részese lehettem annak a beszélgetésnek, ahol a Karcsiról nagymamája csodálattal mondja: „én nem tudom, hogy ezt hogy csinálja. Annyi energiája van, soha nem tudom utolérni, folyton csinál valamit, szervez, próbál, barátokkal van… elképesztő, mennyi erő van benne”. Majd amikor rákérdeztünk, ő hol van: azt felelték, ők nem tudják, majd érkezik. Hát, ilyen a sztárok élete.

De micsoda sztár lett Karcsiból egy pillanat alatt! Képzeljenek el egy fiút, akit a szó szoros értelmében rápakolnak egy székre. A végtagjait nem tudja kinyújtani teljesen, de vagányan veszi fel a kalapját, és dobja át vállán a fülhallgatóját. Elektromos kerekes széke tőle vagy hatméternyire. Az első pillanatban érződik, hogy ami most következik, nem mindennapi. Fél perc múlva Karcsi állt. Majd elkezdett táncolni. Élt a zenével. Hol talpon, hol ülve, hol fekve, minden izmát megfeszítve, mérhetetlen sok mosolyt szórva közben a közönség felé.

Az előadás záróakkordjaként, vadnyugati hősök lazaságát megszégyenítő módon vetette bele magát a kerekes székébe, és hátrafelé megtett vele egy kört, miközben szemkontaktust tartott az akkor már ütemesen tapsoló közönséggel. Nekünk, nézőknek ekkor már percek óta százas papír zsebkendős szerep jutott. Karcsi farkasszemet nézett a halállal, és szamárfület mutatott neki, majd öt perc alatt bebizonyította: ha valaki azt hinné, nincs miért mosolyognia az életben, figyeljen arra, amije van, és ne azt nézze, amije nincs. Egy róla írt színdarab címe: „Itt vagyok, vagy amit akartok”.

A két keréken gördülő táncosok, az egymással lélegzetelállító harmóniában játszó zenekarok, amelyeknek tagjai sosem fogják látni egymás arcát az életben, a betegséggel, óriás pofonokkal nap mint nap szembenéző parasztárok mindegyike egy új világot hozott a színpadra. Egy olyan világot, amely sajnos nagyon messze van a magyar hétköznapoktól. Nem engedjük be őket magunk közé. Néha még a főbejáraton, vagy a mosdó ajtaján sem, ma pedig éppen ők voltak azok, akik egy pillanatra segítettek minket elemelkedni a földtől.

Az ország jó részének tudatában nincs benne, hogy az akadálymentesítés nem azt jelenti, hogy a másikat át lehet szuszakolni a küszöbön, hanem hogy neki, fogyatékkal élőnek éppolyan joga van az önálló élethez, mint ép társainak.  

A mai nap pedig azt mutatta meg: nekik éppúgy joguk van sztárrá válni, mintha mi sem lenne velük. Hogy felépült-e az aranyhíd a nézőtér és a színpad között, majd a színházi emberek megmondják. A harminckét évesen – betegség következtében - megvakult, profi néptáncos, de akár egy-egy, résztvevőkkel folytatott beszélgetés is megmutatta: bárkivel, bármikor megfordulhat a világ, egy pillanat alatt, és könnyen kerekes székben találhatja magát, vagy minden eddiginél többet mondhat számára az a mondat, amelyet Sándor nyilatkozott: „az életemet odaadnám, ha három napig újra láthatnék”.

Sándor nem fog újra látni. Márknak meg fájni fog. Viki sosem fog olyan mesekönyvet olvasni, amiben betűk vannak, Márkó pedig egész életében csak elképzelni tudja majd, hogyan néz ki egy tangóharmonika, de ami tegnap délután történt, arra nem kis szó azt mondani: csoda.

Ezek a fiúk és lányok megmutatták: az egész világot a színpadra tudják varázsolni, ha megkapják rá a lehetőséget. Képzeljük el, mit művelnének a mindennapokban, ha éppen ugyanígy szabad volna számukra a pálya! Hogy előadók és köztünk - sokszor vastapsban és könnyekben kitörő - közönség közt kapocs épült, abban egészen biztos vagyok. De történt tegnap délután egy ennél sokkal fontosabb dolog: abban a színházteremben, néhány óra erejéig, jól működött a világ. 

***Természetesen, minden előadóra nincs terjedelem egy ilyen írásban, de minden döntős előtt a legmélyebb tisztelettel emelem a kalapom, azok előtt is, akiknek ebben a bejegyzésben nem jutott név szerinti megemlítés!***