Dr. Nyíri Iván négy éve nem látta lányát és unokáját. Bora Bora szigetén vette el tőlük az egykor szeretett férj az útlevelüket, azóta pedig megvásárolt ügyvédi irodákon, lefizetett bírákon és pszichiátereken - a korrupciós hálónak köszönhetően –, közreműködő és összejátszó hivatalok egész során keresztül elérte, hogy jogi értelemben tisztára mossa az ügyet, melyben lényegében fogva tartja egykori szerelmét és közös gyermeküket.

A 21 napja éhségsztrájkoló apa ma jó hírt jelentett be: egy lépéssel közelebb kerültek ahhoz, hogy megszűnjön a négy éve tartó áldatlan állapot. A hazaút még messze, de a tipikus, családon belüli erőszak játszma egyik legkegyetlenebb fejezete lezárult: a kiszolgáltatottságnak, a gazdasági és kapcsolati elszigeteltségnek vége. Nyíri-Kovács Patrícia kizárólagos felügyeleti jogot kapott, így kisfiával, Noah-val együtt elköltözhet a szigetről – még akkor is, ha csak Tahitiig.

A világ és Európa egyik vezető hatalmának figyelmét kívánta felhívni a kompromisszumképtelen édesapa arra a problémára, hogy a Francia Polinézián működő korrupció miatt évek óta fogva tartják szeretteiket. Az Európai Bizottság alelnökéhez, az európai állampolgári jogok biztosához több mint 11.000 aláírással ellátott petíciót adott be Nyíri-Kovács Patrícia.

Dr. Joseph Weidenholzerhez, az Európai Parlament osztrák képviselőjéhez, a szocialista frakció emberjogi szóvivőjéhez is eljutott a petíció. 7 nap alatt juttatták el a dokumentumot az Amnesty Internationalhez. A magyar külügyminiszter francia kollégájával tárgyal ma Brüsszelben, és ő is felkarolta az ügyet. A Francia Köztársaság Budapesti Nagykövetsége előtt 21 napon át tartó éhségsztrájk alatt mind a francia nagykövet, mind a konzul és az ügyvivő Nyíri Iván hogyléte felől érdeklődött nap mint nap, azonban segítségük ennél sokkal nagyobb volt: Francois Hollande francia elnöknek juttatták el a család levelét. Nem tudni, melyik – minden kő után – megmozgatott cselekményszál indította be a gépezetet, amely azt eredményezte, hogy Patrícia és Noah élete napokon belül megváltozik.  

Nyíri Iván így mesélt az elmúlt napokról: „a polinéz bíróság hétvégén úgy döntött, hogy unokámat az anyjánál helyezi el, állandó jelleggel. Engedélyezte, hogy a lányom elhagyja Bora Borát, és átköltözzön Tahitire, ahol a gyerek jó, katolikus iskolába járhat. Engedélyezte, hogy elmenjen Tahitire, ahol a lányom emberhez méltó munkát kapott, talált. Egy angol nyelviskolában taníthat, és mint társigazgató, vezetheti az angol nyelviskolát. Ez azt jelenti, hogy ott hagyhatja a gyöngyárusítást, a bébiszitterkedést, a pincérkedést, az idegenvezetést, és minden olyan munkát, ami ugyan tiszteletreméltó, amellyel elismerést és megbecsülést szerzett a szigeten, de amelyből nem tudott megélni. Talán Tahitin meg tud élni. Ez egy icipici lépés a két magyar állampolgár hazahozatalában, de óriási lépés a Nyíri-család életében.”

Sajtótájékoztatótól idegen módon, az újságírók, tudósítók, az aggódó ismerősök tapsviharban törtek ki, amikor meghallották a másfél napja még a legközelebbi barátok előtt is titokban tartott előrelépést. Patrícia másfél napja nem tudja abbahagyni a mosolygást. A barátok, az éhségsztrájk idejére csatasorba állított laptopon, Skype-on hívták fel az időnként örömkönnyekben kitörő nőt. Az egyik jóbarát, a követséggel szemben álló kerítésére támasztott gép kamerájába kiáltotta: „ne sírjál… gratulálunk! Nagyon örülünk! Vigyázzatok magatokra!”

A bíróság az erőszaktevő férj kezében hagyta a lehetőséget, hogy a gyerek akár útlevelet kaphasson, akár vakációra elmehessen, esetleg Magyarországra is eljöhessen. Ez is opció már – még akkor is, ha nagyon valószínűtlen.  

Az apa elmondta: boldogok, hogy elérték ezt, és feladatuknak tekintik, hogy üzenetet küldjenek a bántalmazott nőknek. Mindenkinek azt üzeni, hogy álljon ki a jogaikért, álljon ki önmagáért, járja végig a jogi procedúrák – sokszor rögös - útját, mert biztos, hogy eredményt fog elérni.

Nyíri Iván mindenkinek - aki évek óta vívja harcát az igazságért – azt üzeni, hogy küzdjön tovább, mert hibás bírósági döntés ellenére is megéri tovább menni az úton. Egyszer célt ér majd a harcuk, éppúgy, ahogyan a Nyíri-család küzdelme is célt ért. Sajnos túlzott optimizmusnak vélem ezt a kijelentést, de azt is el kell mondani, hogy enélkül a lányuk és az unokájuk most nem lenne biztonságban.

A történet egyedi, és talán megismételhetetlen. Egy nagyon fontos üzenetet azonban tartogat, a fentieket leszámítva is: még a reménytelennek tűnő helyzetnek is neki kell ugrani. Korrupció, szervezett bűnözés, erőszak… sok minden megjelenik a történetben. Legyőzhetők. Nyíriék is legyőzték őket. Még akkor is, ha még „csak” csatát nyertek. A következő menetnek már biztonságban, kiszolgáltatottság nélkül vághatnak neki.

Az apa fehér szalagot hord. Ezt a jelképet azok a férfiak hordják, akik a bántalmazott nőkért folytatott küzdelemben részt vesznek. A küzdelme már nem csak a lányáról szól. Egy olyan édesanya jutott eszembe róla, akinek fogyatékossággal született a kisfia, és saját gyermekének boldogságáért küzdve indult el azon az úton, hogy más gyerekeknek is segítsen.

Empátia, őszinteség, figyelem, összefogás, kitartás és elképesztő sok hit – ezek kellettek hozzá. A sajtótájékoztatóra érkezett sajtómunkások közül egy fiatal lányhoz odalépett Iván, és azt mondta neki: „látom a jóságos szeméből, hogy maga csak egy nekünk segítő újságíró lehet”. A tudósító annyit mondott: „önökkel vagyunk”.

Megindító volt ezzel a hírrel indítani a hetet. Gratulálok a család összes tagjának. Szorítok azért, hogy a győztes csata után, a háborút is megnyerjék!