Miközben tudjuk, hogy az Iszlám Állam által megszállt területeken, főképp Irakban és Szíriában nők inkább megcsonkítják önmagukat, mint hogy nemi erőszak áldozataivá és rabszolgává váljanak, szépen, csöndben megindult a szerb-magyar határszakaszon a kerítés építése. Tudjuk, hogy ezek az emberek bajban vannak. Azzal is tisztában vagyunk, hogy egyelőre hiába az Iszlám Állam ellen szövetkező több mint hatvan ország, megállíthatatlannak tűnnek. Az utóbbi évtizedek legnagyobb humanitárius katasztrófája kellős közepén azonban a magyar kormánynak a legfontosabb gondolata az, hogy hogyan tudná egyben tartani a korábban stabilnak tűnő két és fél millió szavazóját, akiknek jelentős hányada mára a Jobbiknál tanyázik.

Nagyságrendileg hatvanmillió ember indult útnak – de nem tartanak felénk mind. Legtöbben a saját országukban keresnek menedéket, a menekülők kisebb hányada hazáján kívül, de még mindig régión belül marad. Libanon, Törökország, Irán és Etiópia több embert fogadott be a hontalanná vált milliók közül, mint az EU összes tagállama együttvéve. Törökország másfél millió befogadott menekültnél tart, és ez még valószínűleg csak a kezdet.

Hatvanmillió ember. Hatvanmillió sors. Minden második egy gyereké. Tizennégy százalékuké fonódik csak össze a szabad világ polgárainak sorsaival, vagyis ennyien vannak, akik egyáltalán eljutnak Európába, vagy az Egyesült Államokba. Ezért ilyen aprók ezek a számok. Mert bár valóban népvándorlás méretű a megindult menekültek száma, a Nyugat kapuján mindösszesen alig kilencmillióan kopogtatnak be.

Kilencmillió új ember egy olyan kontinensen, amelynek 502 millió lakosa jogosan aggódik azon, hogy 35 év múlva a legfejlettebb országok társadalmaiban egy keresőképes emberre már két eltartott jut majd, és hogy ez az arány – várhatóan - azt követően is folyamatosan romlik. Egy olyan társadalomban, ahol a kétsebességes Európa fejletlenebb részein komoly gondot okoz az oktatási rendszerek átfogó reformjának hiánya és azok nehézkes finanszírozása. Ehhez képest itt kopogtatnak az ajtón olyanok, akik túléltek egy több ezer kilométeres utat, amelynek egy részét egy életveszélyes hajón, másik részét gyalog tették meg. Nem volt számukra lehetetlen. Az életükért küzdöttek. Eleddig sikeresen. De a magyar kormány azt üzeni nekik, hogy ez talán nem is a neheze volt... 

Van köztük orvos, fogorvos, informatikus, közgazdász, ápolónő, dadus és kőműves is. Nem homogén massza a társadalmuk. Hasznos fogaskerekeivé válhatnak az öregedő európai társadalomnak, akiket sem oktatni, sem felnevelni nem kell már, de még gyermekgondozási segélyt sem kellett utánuk fizetni. Még üzletnek is jó lenne, ha már a humánus részét nem akarja észrevenni a magyar kormányzat. Felteszem a kérdést, hogy félmillió hiányzó emberrel ki fog például itthon adót fizetni... De amit most látunk, az nem más, mint a rettenetes gazdasági-társadalmi és politikai helyzet által teremtett feszültség, amely bennük nem az embert látja, hanem az éhes szájat. Nem a lehetőséget látja, hogy lehetnénk békében élő szomszédok, akik közösen járulnak hozzá a gazdaság erősödéséhez, hanem olyan „lelenceket”, aki koszosak és büdösek. No meg nincs jó ruhájuk.

De hát hogyan lenne? Épp egy akkora út áll a hátuk mögött, amilyet az egyetem után parlamenti első munkahellyel elkényeztetett kormánypárti többség jó része sem fizikálisan sem lelkileg nem bírna ki. A menekültek kitörő örömmel fogadják a fogkefét és a tisztálkodó szereket – nyilván ezek fogynak el először az egy szál hátizsákból, amelyet magukkal hoztak. Miért lenne jó cipőjük, amikor több országot gyalogoltak benne végig, porban, esőben, szélben, kánikulában, poros úton, vagy éppen aszfalton, esetleg térdig érő gazban?

Hatvankétezer ember. Nagyjából ennyi a regisztrált menekült Magyarországon (és most hagyjuk is, hogy hányan tartózkodnak közülük még egyáltalán idehaza, hiszen a legtöbbjüknek esze ágában sincs itt maradni). Hatvankétezer sors. Sorsok. És ez a társadalom hagyja, hogy a kormány csak a kopott cipőt és a szakadt ruhát láttassa belőlük. Ismeretlen, óriási veszélyforrást. Nagy árnyékot. Előre is felelősöket, hogy miért olyan rossz nekünk. Vajon hogyan érkeztek meg az USA-ba a mi ötvenhatosaink? Hogy nézhettek ki a legszerencsésebb zsidó családok, akiknek sikerült elmenekülni a haláltáborok gyilkoló gépezetei elől? Vajon ők kifogástalan kézipoggyásszal és ábrázattal értek partot? Vagy csak azért voltak szerencsések, mert nem Magyarország volt az, amely a biztonságos terület kapuját jelentette számukra? Mindenki döntse el maga.

Ma elkezdték építeni a kerítést. Holnap egy barátommal Szegedre megyünk. Legalább egy picit hozzátenni a csodához, amit ott teremtettek helyi civilek. Civilek, mert hogy a menekültekre fordítható milliárdokat ez az ország inkább kerítésre és óriásplakát-kampányra fordítja. Ők meg hetek óta töretlen lendülettel, energiával, hittel, a semmiből építettek intézményt, faházat, s gyűjtötték az adományt, segítő kezeket.

Nekik is jól jön a segítő kéz. Néhány friss ember, akiknek köszönhetően ők leülhetnek egy picit, és legalább néhány órát pihenhetnek. Szeretnék mindenkit arra buzdítani, hogy jöjjön segíteni, ahogyan és amennyit csak tud! Nem csak Szegedre, a budapesti pályaudvarokra is!

Sosem tudhatjuk, mi magunk mikor szorulunk segítségre. Sosem felejthetjük el, hogy a történelem egy dinamikus folyamat. Számtalanszor volt már, hogy magyarok váltak menekültté, és a Nyugat kapui nyitva álltak előttük. Nem tehetjük meg, hogy mi bezárjuk ezeket a kapukat embertársaink előtt.

Segítő civilek megindító képei az alábbi albumban. Minden tiszteletem az övék!