Az egyik legszorultabb helyzetű tanári korfa, alulfizetett pedagógusok, drámaian megvágott oktatásügyi költségvetés, nemzetközi trendekkel szembefordult oktatásirányítás – ezek jellemzik hazánk oktatáspolitikáját. Hiába a nemzetközi közeg folyamatos figyelmeztetése: tudásalapú gazdaságra van szükség, Magyarország oktatási rendszerében alacsony a diplomát szerzők aránya, akik pedig ennél alacsonyabb végzettséget szereznek, egyszerűen alig van esélyük akár csak megközelíteni az Európai Unió szerencsésebb tagállamaiban élő társaik életszínvonalát. Rémítő körkép látott napvilágot. 

Ugyan az iskolai végzettség minden felmérés szerint kifizetődik, az Orbán-kormány mégis az alacsonyabb végzettség megszerzésének irányába tolja a fiatalokat. Hallgatónként az egyik legkevesebbet költjük az OECD-ben a felsőoktatásra. A tanulók alapfokú oktatásból felsőfokú oktatási intézménybe jutására a legkevesebbet költi Magyarország az OECD-tagországok közül – ez alig haladja meg az OECD átlag felét.  

A helyzet különösen drámai, ha vetünk egy pillantást a korábbi adatokra: 2013-ban, a 2008-as összeg mindössze 82 százalékát költöttük minden egyes tanulóra, bár előremutató, hogy a zuhanórepülés mérséklődött. 2012 és 2013 között már csak 1 százalékos csökkenés volt ebben, és ugyan a hazai közoktatás állapotára mindenképpen igaz a megállapítás: innen már csak felfelé van, mégsem látunk javulást, évek óta.

A bruttó hazai termék mindössze 3,8 százalékát költjük oktatásra, ami az OECD-átlagtól (5,2%) és az EU-s átlagtól (5%) is messze elmarad – hogy a legjobban teljesítő európai országokról már ne is beszéljünk. Finnország például már 2011-ben a GDP 6,5%-ára emelte fel az oktatási rendszer finanszírozását, pedig nekik aztán valóban nincs mit ledolgozniuk. Ugyan a 2008-as világválságot követő időszak nagyfokú költségvetési fegyelemre és kiadáscsökkentésre ösztönözte az OECD-országok többségét, Magyarországon mégis látványosabb volt a költségek megnyirbálása, mint a legtöbb tagállamban. A 2008 és 2010 közti időszakban ez a visszavágás 6%-os volt, azonban 2010 és 2013 között már 13%-kal csökkent az oktatási rendszerre szánt keretösszeg – ez a tagországok közt, ebben az időszakban a legnagyobb mértékű csökkenés.

Az egyik legsúlyosabb probléma: a tanári pályán dolgozók korfájának állása. Alig végzett mögöttünk ország. Forrás

Alig van olyan kérdéskör, amely tekintetében meghaladjuk az OECD átlagot: ez a kicsik intézménybe kerülésének tekintetében például így van, érdemes azonban figyelni a módszert, ahogyan a kormány elérte, hogy a 3-4 évesek minél nagyobb számban járjanak óvodába. Az óvoda kötelezővé tétele egy olyan társadalmi párbeszédet és integrációs folyamatot került ki, amelyben a kormány megértethette volna a szegényebb és kulturálisan kirekesztett rétegekkel, miben áll az oktatási intézmények szerepe. A Fidesz más utat választott: a kényszerítés útját.

A diplomások közel dupla annyit kereshetnek, mint alacsonyabb végzettséggel rendelkező honfitársaik, bár a jelentés megjegyzi, hogy ez főképp azért történhet, mert relatív alacsony a diplomások aránya a társadalomban. Még nagyobb gond, hogy pusztán a diplomások nagyságrendileg picit több mint fele számíthat kiemelkedő fizetésekre, ugyanis az OECD-átlagtól messze elmaradva, a diplomás nők és férfiak közt óriási bérszakadék tátong: a második legrosszabb adattal kullogunk a sor végén. Minden diplomás férfiak által megkeresett forintra 63 fillér jut, amelyet a diplomás nők keresnek meg.

A fentiek alapján egy olyan országgá váltunk, amelynek mintegy másfél-két évtizedes lemaradást kellene behoznia nyugat-európai társaival szemben, azonban ez aligha sikerülhet úgy, hogy arányaiban is kevesebbet költünk a – normál esetben - felzárkóztatás motorjaként funkcionáló oktatási rendszerre. Láthatóvá váltak a különböző társadalmi csoportok közt megmerevedő törésvonalak: aki szegény családból származik, marad neki az alacsonyabb színvonalú közoktatási intézmény, onnan pedig legfeljebb a szakiskola vagy a szakgimnázium – amelynek végzettsége a legvalószínűbb esetben mintegy 50%-os bért eredményez majd a diplomás kortársakkal szemben.

Nincs törekvés a nők és férfiak közti egyenlőtlenség korrigálására, az oktatási rendszerünk pedig egyedülálló abban, hogy az évfolyamok előrehaladtával, a kezdeti esélykülönbségek egyre csak növekednek, holott az iskola egyik célja éppen ezek szűkítése volna. Az már egy külön kérdéskör – és hasonlóan drámai -, hogy a legutóbbi PISA felmérés kimutatta: "a magyar gyerekek sokat tanulnak, azonban rossz módszerrel". 

Nincs szükség bővebb összefoglalásra: az utolsó órát éljük az oktatásban, amikor még elkerülhető a katasztrófa. Ha a magyar kormány ezt nem érti meg, évtizedekre állítja kényszerpályára a magyar gazdaságot és a társadalmat – holott, egészen máshogy is lehetett volna. Kár, hogy Orbánékban nagyobb volt a dac és a hatalomvágy annál, minthogy megengedhetnék maguknak azt, hogy felnőjön egy generáció, amelyik tud kérdezni, szólni, ha valami nem tetszik neki, együttműködni társaival, és gyorsan adaptálni információkat – amelyek a 21. században így is úgy is elérik. Csak nem mindegy, melyik nemzet mit kezd velük.

Egyelőre Globalizáció – Magyarország 1:0. Tartok tőle, hogy lesz ez sokkal csúfosabb is.