Létezik néhány, kisebb-nagyobb társadalmi kezdeményezés, amelyek egytől egyig emberi arccal teszik a dolgukat, az egyre embertelenebb világban. Ilyen a Közösségi Szigetek csoportja, vagy a Magyar Európai Nők (MENŐK) kezdeményezése is. (Őket ismerem közelről. Van szerencsém velük együtt tevékenykedni.) Régóta tudom, hogy lehetséges építkezni a semmiből, és nagyon értékes dolgokat létrehozni – gyakorlatilag erőforrások nélkül -, de mai Magyarországon, a központ által vezérelve, sokkal inkább az ellenkezője valósul meg: nagyon sok pénz megy el értéktelen, kifejezetten romboló projektekre. Ilyenek a humán ágazataink. A hétvégi, Kossuth Klubban rendezett konferencia azonban fény volt az éjszakában. Kérdés, hogy meddig van még szükség ezekre az önerőből világító lámpásokra azért, mert a magyar társadalom jobbára a sötétben botorkál, mocsaras, lápos vidéken, elvágva a szerves közösségfejlődés lehetőségétől, elveszve a korrupció, a populizmus és az embertelenség világában?

Embert ment, nem a kötelező köröket tudja le

Dr. Gyurkó Szilvia, gyermekjogi szakértő szerint, a gyermekvédelmi intézményrendszer, az igazságszolgáltatás és a rendőrség nem képes olyan környezetet teremteni, amelyben egy bántalmazott gyermek bízni tud azokban, akik segítenének neki, megnyílik, elmondja, mi történt vele, holott ez elengedhetetlen lenne ahhoz, hogy eljárás induljon a bántalmazója ellen, őt pedig a lehető leggyorsabban helyezzék biztonságba. Szilvia elmondásából látható, hogy a módszerek és a szakemberek léteznek, pusztán a hatékony cselekvés hiányzik, no meg a törekvés, hogy valóban gyerekbarát kihallgatások történjenek, és hogy megoldódjon a prevenció. A gyerekeknek tisztában kell lenniük azzal, mit lehet, és mit nem lehet megtenni velük – nem beszélve az őket körülvevő felnőttektől. Nehéz ez egy olyan országban, ahol – ahogyan Gyurkó fogalmazott egy korábbi cikkében – „el lehet végezni egy jogi egyetemet úgy, hogy az ember nincs tisztában azzal: a gyerekeknek vannak jogai”.  

A „21. század az elmosódó határokról szól. Pszichológusok kapnak közgazdasági Nobel-díjat, matematikusok segítik a pszichológusok munkáját” – mondja Gyurkó Szilvia, mivel nem felejthető el, hogy a gyermekmentés, a bántalmazott mihamarabbi segítése akkor hatékony, ha különböző szakértők csapatban dolgoznak. Jó esetben egyetlen fontos szereplő van számukra a rendszerben: a bántalmazott gyermek, az ő igényeivel együtt. Nem érthető, hogy hogyan alakulhatott ki az a szemlélet a magyar rendőrségben, hogy a „gyermekbarát kihallgató szoba” rózsaszín, és tele van plüssállattal, miközben a rendőröket egyetlen napig készítik fel arra, hogyan kell szólni egy gyerekhez. Holland kollégáik 300 napon keresztül tanulják, miben áll a bántalmazott gyermekkel való kommunikáció, és semmi szükségük arra, hogy mindenfelé játékok heverjenek a szobában, ha képesek bizalmas légkört teremteni a bántalmazott gyerek számára, aki biztonságban érzi magát, és emiatt képes elmesélni, mit tettek vele. Amíg ez hiányzik itthon, nem lesz előrelépés a gyermekvédelemben.

A gyereket tanítja, nem a tantárgyat

Balatoni József, „Jocó bácsi” történelemtanár. Blogját több mint tizenhétezren követik, könyve nemrégiben jelent meg. 28 éves, és a konferencián egy napszemüveg volt a hajában. Az, hogy ő egyenrangú partnerként kezeli a diákjait, szinte egyedülálló, mutatja a magyar oktatási rendszer rémséges mivoltát. Jocó bácsi majdnem egy időben született a III. Magyar Köztársasággal, felnőtt ember, el tudja mondani, szerinte mi a jó, mi a rossz, előbbiekért, utóbbiak ellen képes küzdeni – teszi mindezt bájos könnyedséggel és fantasztikus humorral. A kádári diktatúra messze már, Jocó bácsik és Kati nénik lettek azokból a gyerekekből, akik akkor még csak szaladni tanultak, amikor kikiáltották itthon a demokráciát. Érdekes módon, ezek az emberek képesek voltak felnőni, a demokrácia és a jogállam azonban nem. Ennek megfelelően alakul az állami iskolák és az egész oktatási rendszer légköre. 

Jocó bácsi nem tesz mást, mint állampolgárrá nevel. Közösséget teremt, beszél és beszélget. A tanítványai nem tartanak tőle, hogy akár 600 ember előtt, egy ismeretlen helyen mikrofont ragadjanak, és kérdezzenek. Jocó bácsi nem fél. Nem fél megmondani egy szülőnek, ha ő szerinte a gyerekével oly’ módon foglalkozik, hogy az nem szolgálja a gyerek épülését. Nem fél megmondani, ha nem tart jónak egy felülről érkező utasítást, és ezért az általa oktatott gyerekek sem félnek. Jocó bácsi vallja, amit Thomas Merton mondott: „A kommunikáció legmélyebb szintje nem a kommunikáció, hanem a közösség.”

Közösség épül az osztályban, amely olyan szerencsés, hogy tanulhat tőle. Máshol tartana az ország, ha mindenki úgy nőne fel, hogy megtanul kérdezni, ha valamit nem ért, szólni, ha valami nem tetszik neki, és kész tenni azért a csoportért, amelynek tagja. Jocó bácsiból sajnos kevés van, az a folyamat pedig túl erős, amely visszafordította az oktatási rendszerünket egy olyan vágányra, amely diktatúrákba való. 

Gyakorlatilag esettanulmány az ország arra, hogyan lehet visszavetni egy társadalmat évtizedekkel a fejlődésben. Még jó, hogy néhányaknak jutnak "Jocó bácsik"! 

Az embert gyógyítja, nem a betegséget

„Itt lehet kérni vizet, mert adnak” – hangzik el a fájdalmas megállapítás dr. Lénárd Rita, belgyógyász főorvos előadásában. Ezek szerint van, ahol nem lehet. Mert nem adnak. Pedig arra esküdtek fel, hogy gyógyítsanak, a páciens szolgálatába állítsák tudásukat. A doktornő egy 2400 éves írást olvas fel: az ókori Hellaszból származik. Platón írta arról, hogy szolgák és szabad emberek egyaránt betegednek meg, és a kor szabályainak megfelelően a szolgákat szolga orvosok, a szabad polgárokat szabad orvosok gyógyítják. A szolgák úgy jönnek-mennek az orvosok kezei alatt, mint a futószalagon: senki sem törődik azzal, hogy mi bántja őket, milyen helyzetben vannak, van-e lelki eredete a betegségüknek, nincs idő arra, hogy orvosuk megismerje őket. Nem úgy a szabadok körében: itt fontos, hogy az orvos elnyerje a beteg bizalmát, törődjön azzal, hogy meggyógyult-e, bántja-e valami, vagy akadályozza-e bármi a gyógyulását.

Lénárd doktornő úgy csukja össze a papírját, hogy itthon „2400 év alatt nem sikerült idáig eljutni, pedig a Platón által leírt orvos-ideált kellene elérnünk. Az orvost, aki megszelídíti a beteget, és elnyeri a bizalmát”. Hozzáteszi, hogy sajnos „ma Magyarországon az egészségügy jár, de nem jut”, és hogy „nem pusztán az orvosok, de a betegek is a magánszektorba kényszerülnek”. Elmondta, hogy nem csak az embertelen arc, az alulfinanszírozottság is nagy problémát okoz: szerinte – hasonlóan a V4-ek többi tagjához – GDP arányosan 6,5%-ot kellene az egészségügyre fordítani, nem 3,94-et, ami (hasonlóan a kórházakban tapasztalt állapotokhoz) rémítően elégtelen.  

Empátia, őszinteség, bizalom – ezt szomjazzák a humán ágazatok

A konferencia házigazdája, dr. Nagy Emília, tanár zárta le az előadásokat. (Ő volt az, akit annak idején, egy pedagógustüntetésen megtartott beszéde után az akkor még Orbán-kormányt szolgáló HírTV stábja még a saját iskolájában is üldözött.) Azt mondta: gyakorlatilag három kulcsszó köré csoportosul a megoldás: „empátia, őszinteség, bizalom”.

Ha ezek megvannak, lépünk egyet előre. Az ország vezetése most éppen úgy döntött, jó nekünk az is, ha inkább kettőt hátra.  Kérdés, hagyjuk-e.