Az arcátlanság politikája, vagy a politika arcátlansága… lényegében mindegy is. Másra, gyökeres változtatásra van szükség. Amikor hazaérkeztem, és volt egy kis idő végigbeszélni azt, mit is művelünk ebben az – akkor még frissen alapított – pártban, akkor azt az útravalót kaptam egy régi motorostól: „Ha politizálásra adod a fejed, mindig tartsd be a sorrendet: először azt nézd, mi a jó a hazádnak. Másodszor azt, mi a jó a pártodnak. Harmadszor azt, mi a jó neked.” Nem ezt tapasztaljuk a politikában. Időnként volt egy-egy hősies időszak, amikor emberjogi mozgalmak tagjai sem a saját sorsukkal, néha még az életükkel sem törődve küzdöttek azért, hogy az egész társadalom ügyét előremozdítsák. Az elmúlt két és fél évtized aligha szólt erről.   

Sokan azt hiszik, hogy csak azokban van remény, akik új beruházásba fogtak. Azokban, akik hátat fordítanak kivétel nélkül mindenkinek, aki részt vett bármiben is a rendszerváltás óta, ami politika. Ők az anti-establishment pártok. Jobbik, vagy újbaloldali eszméket hirdető, minél hangosabb, utcai politizálásra fejét adó közösségeké. 

Sokan kérdezik, miért a baloldal acsarkodása. Hogyan nem lehet összefogni? Miért nem érzik a történelmi felelősséget ezek a pártok? Van, aki érzi, és van, aki nem. A társadalom közélettel foglalkozó tagjai sajnos nap mint nap szembesülnek azzal, hogy sokszor botlanak cinizmusba ezen az oldalon is. Miért választaná az ember egyik cinikus helyett a másikat? Miért választana olyat, aki éppen ugyanúgy a saját hasznát lesi minden egyes ügyben?

Hányadik helyre sorolja valaki a hazát? Hányadik helyre a pártját? Hányadik helyre önmagát? Sokszor az oldal robbanásai nem azért következnek be, mert itt mindenki egyformán cinikus és önző, pláne nem azért, mert szeret veszekedni. Éppen azokból alakulnak ki a legnagyobb viták, amikor az egyik megérzi a másikon, hogy más szándékkal érkezett a politikába, mintsem hogy újra, közösen létrehozzunk egy működő demokráciát, az új köztársaságot. Nem tudom, hogy hogyan lehet valakinek az a célja, hogy politikus legyen, ha nem akar tenni a saját társadalmáért. Ebben az esetben, gyakorlatilag elismeri, hogy a későbbiekben felajánlott csúszópénzek, a hatalom csalóka mámora és a befolyásból szerezhető egyéb hasznok húzása a célja.

Egy kollégám úgy fogalmaz: „tudjuk, hogy mindenki, aki itt van velünk, csodálatos ember, de nem feledkezhetünk meg a kevésbé csodálatosakról – velük jobb óvatosnak lenni”. Nos, a kevésbé csodálatos emberek sokszor egészen addig csodálatosnak tűnnek, amíg a lánglelkű ellenzéki szabadságharcos szerepében tűnhetnek fel. A nincstelen, pártja dzsekijében standoló, alig néhány százalékot megütő pártok emberei. Ők a jelen helyzet „jófiúi”.

Küzdenek a gátlástalan, mindenből politikai hasznot húzó és végtelenül cinikus orbáni kormányzat ellen, amely háromszor bizonyult legyőzhetetlennek a tavalyi év során. Igazi monolit tömb ez, amelyet közösen le lehetne bontani, de valami hiányzik. Mindig hiányzik. És sajnos, szembe kell néznünk azzal, hogy addig, amíg itt is vannak, akik számára kizárólag a politikai haszonszerzés a cél, és addig, amíg újra felüti a fejét az önérdekkövetés, amely időnként megüti azt a szintet, hogy a legelesettebbek helyzetéből farag valaki saját hasznot… addig nem fog menni.

Így is lehetne - ez a szándék pártfüggetlen. Bár mindenkiben ott volna! A kép forrása: http://www.dreamstime.com/stock-images-team-ants-work-branch-teamwork-image15772404

Addig, amíg vannak, akik egy pillanatig sem gondolják komolyan, hogy politikusok azért leszünk, hogy a társadalom érdekét szolgáljuk, hogy a globális trendekhez segítsük igazodni és erősíteni az őzgida lábakon álló demokráciát, és folytonosan törekedjünk rá, hogy jobban működő társadalmak mintáit igyekezzünk közvetíteni a sajátjaink felé, addig nem fog menni.

Abban a pillanatban elkezdhetünk játszani a gondolattal, hogy a Fidesz legyőzhető, ha komolyan vesszük a feladatunkat, és azt, hogy miért gázoltunk bele abba a mocsárba, amit közéletnek csúfolnak itt a Kárpát-medencében, és ami elől már több százezer honfitársunk menekült a határainkon túlra.

Az őszinteség nem mindig kifizetődő, de a becstelenségért mindig súlyos árat fizetünk. 

Sokszor ezt a szándékot nem tudjuk sikerre, vagy győzelemre konvertálni. De nem felejthetjük el, hogy aki képes tisztán és őszintén küzdeni az előítéletektől mentes közhangulatért, az elesett társadalmi csoportok felemelkedéséért, a szilárd, demokratikus intézményrendszerért, a pluralizmusért, a transzparenciáért és azért, hogy ez a kicsiny nép végre békében éljen, az mindig a történelem jó oldalán áll. Ennek nincsen ára. Nem megvásárolható, és nem váltható be semmire. Sajnos, manapság az ember leginkább a pofonokat kapja érte. De senki nem adhat nagyobb pofont a társadalomnak, mint az, aki azt üzeni magáról, hogy „jófiú”, de közben éppen ugyanazt a bűnt követi el, mint az Orbán-kormány. Csak még ráadásul kispályás is.

A bokszban a profi – általában - legyőzi az amatőrt. Valami hasonlót látunk itt, a közéletben. Ez az, amivel homlokegyenest szembemenve kell politizálnunk. Akkor is, ha mostanában ez nem népszerű. A lelkiismeretünkkel kell elszámolnunk, nem pedig várni, hogy melyik feldühödött társadalmi csoport dob fel minket a hullám tetejére. Olyat már látott a társadalom. Köszöni, nem kér belőle.

Jól emlékszünk még az ELMŰ – egyébként teljesen helytálló és találó – reklámszövegére. Az elmúlt két napban háztartások tízezreinek volt lehetősége megtapasztalni az állítás tartalmát. Sokunk lakásában nincs meleg víz, gyufával gyújtjuk meg a gáztűzhelyet (már azok a szerencsések, akiknek nem villannyal működő főzőlapjaik vannak), gyertyákkal pótoljuk az egykoron szeretett világítótesteket, a jól megszokott esti Family guy és Madagaszkár pingvinjei helyett pedig Jengázunk – már ha látjuk egyáltalán a fa téglatesteket, a mécsesek fényében. Már várom a babyboom-ot, jövő májusban. 

Egyébiránt én tizenhárom éves koromban, természetjáróként beleszerettem azokba a házakba, ahol nincs víz és áram, és a patakból kell lavórban hozni az ötfokos forrásvizet. Azért amiatt hálás vagyok, hogy a tiszta víz még folyik a csapból – mit is kezdenék magammal zuhanyzás nélkül? 

Ilyen nagy áramszüneteket az ember lánya jobbára New York-i filmekből ismer, ahol manhattani kedvenceink átvirrasztott éjszakákon át várják, hogy végre visszajöjjön a villany, és közben felettébb mókás élethelyzetek közepette kezelik a természet adta sötétet - sikertelenül. Nem mondom, hogy nem volt romantikus felismerni, hogy az összes fagyasztott rántott húst meg kell sütnöm a gyertyaláng mellett, mert a fagyasztóban már csak néhány jégdarabka maradt, az is egyre töpörödve üzente, hogy „innen te hamarosan semmit meg nem eszel, kisanyám”! Történt mindez az áramszünet huszonhatodik órájában – azóta túlléptük a negyvenet.

Jó volt serpenyőben pesztós pirítóst sütni (csak mert a pesztó is meg fog romlani), és jó volt örülni annak, hogy tejföl még éppen fogyasztható. Igazi sikerélmény ez ilyenkor. Mint ahogyan hasonló örömöt okoz nyitva tartó boltra bukkanni a Körúton, és megvásárolni a reggeli kávéhoz a hozzávalókat – persze, tejet nem, tehát csak azt az egyet -, egy jeges teát (ami hűtő nem lévén nem lesz ugyan jeges, de hát azért valamit mégiscsak jól esik inni az esti futás után, ha már egyszer jéghideg vízben frissül fel utána az ember).

Ami az én parányi problémáimon jóval túlmutat azonban, hogy az aszfalton keletkezett kráterek, beázott pincék, megsemmisült éttermek, kettétört fák, használhatatlanná vált autók és lakhatatlanná vált szuterének városában vajon Budapest Főváros Önkormányzata miért nem szól egy szót sem. És vajon miért van az, hogy Tarlós István, aki másodszor kap felhatalmazást a budapesti választópolgárok többségétől, hogy vezesse a fővárost, nem üzen egy árva kukkot sem a saját választóinak? Meg persze, miért nem üzen azoknak, akik meg sem kívánták választani? Elvégre ő mindannyiunk főpolgármestere!

Természetesen nem azt várom tőle, hogy gumicsizmában rohangáljon fel-alá, mint valami olcsó Orbán Viktor-utánzat, és nem kell a fejére védősisak, amikor megszemlél egy letört ágat. Nem kell a körítés. Egy európai főváros vezetője érezze át, hogy neki, főpolgármesterként – akár szabadságát megszakítva is – pozíciójából fakadó kötelessége felügyelni az eseményeket, koordinálni a munkát és döntéseket hozni.

Éppen a jelenlegi főpolgármester az, aki a rendszerváltás előtt a III. kerületi IKV-nál vezető pozíciót töltött be, így pontosan tudja, hogy ilyen helyzetben mit kell tenni, és éppen ő az, akinek különösen érzékenynek kéne lennie erre a témára. Nem teheti meg, hogy egy tengerparton ül, és azt várja, hogy megoldódjanak a dolgok nélküle is. 

Éppen ezért teszem fel a kérdést – és én magam sem kívánok valami olcsó Palik László utánzattá válni -, hogy mégis hová tűnt Tarlós István?

Végezetül - a teljesség igénye nélkül - néhány kép, hogy mennyire nem az én hűtőben megromlott sajtjaim a fontosak... ilyen helyzetben egy főpolgármesternek kötelessége megszólalni. 

Ma délután a Keletinél jártam. Vittem magammal néhány színes krétát, és elkezdtem rajzolgatni. A Főkefe munkatársai ugyan ott voltak tőlem néhány lépésre, rám sem hederítettek. Közterületeseket sehol sem láttam, pedig ott kellett volna, hogy teremjenek, elkobozni tőlem a bűntárgyakat és kiszabni rám a helyszíni bírságot. 

Ugyan jogászok egybehangzó véleménye szerint nincs jogalapja a főváros kijelentésének, miszerint szabálysértést követ el az, aki krétarajzot készít az aszfaltra, mégis, a Budapesti Rendészeti Hatóság a Migration Aid nevű, önkéntesekből szerveződött csoport tagjainak megüzente: mondják meg a migráns gyerekeknek, hogy nem rajzolhatnak többet az aszfaltra, különben szüleik súlyos pénzbüntetésre számíthatnak.

150. Köztisztasági szabálysértés
§ (1) Aki
a) a közterületen, a közforgalom céljait szolgáló épületben, vagy közforgalmú közlekedési eszközön szemetel, ezeket beszennyezi,
b) a felügyelete alatt lévő állat által az a) pontban megjelölt helyen okozott szennyezés megszüntetéséről nem gondoskodik, szabálysértést követ el.
(2) Aki települési hulladékot a közterületen engedély nélkül lerak, elhelyez, vagy nem a kijelölt lerakóhelyen rak le vagy helyez el, szabálysértést követ el.
(3) [nem lépett hatályba]
(4) Az (1) és (3) bekezdésben meghatározott szabálysértés miatt a közterület-felügyelő, természeti és védett természeti területen a természetvédelmi őr, helyi jelentőségű védett természeti területen az önkormányzati természetvédelmi őr is szabhat ki helyszíni bírságot.

A Kettős Mérce cikkében felhívást intézett az olvasókhoz. Aki megtalálja a fenti paragrafus bármely bekezdésében, hogy mi alapján lehet megtiltani gyerekeknek, hogy krétával rajzoljanak az aszfaltra, azt Tarlós István díjjal jutalmazzák. 

Ezeknek a gyerekeknek nagyon fontos, hogy fel tudják dolgozni azokat az eseményeket, amelyek az út során, vagy a háborúban történt velük. Egy kisfiú egy éppen lebombázott házat rajzolt a minap. Önmagát is rárajzolta a képre, közvetlenül a ház mellé, amelyet egy repülő éppen bombákkal szór meg.

A kép forrása: facebook 

Miután a főváros bejelentette, hogy a krétarajzok készítése szabálysértés, az önkéntesek rajzlapokat szereztek be, hogy a gyerekek számára továbbra is biztosítsák a játékos lelki gyógyulás lehetőségét. A kis "művészek" így anélkül dolgozzák fel a traumát, hogy észrevennék, mit is tesznek. Eltiltani őket ettől a legkegyetlenebb tett, amit egy város vezetése elkövethet emberek ellen.

A képek forrása: facebook 

A bevándorló gyerekek rajzai sok esetben közvetlen háborús élményekről tanúskodnak. Létszükség számukra, hogy ezeket az élményeket ki tudják adni magukból, és el tudják engedni. Több ezer kilométer megtétele után talán Magyarország az első hely, ahol kezdik magukat biztonságban érezni.

Ezt a hatalmat kezdetektől fogva az aljasság és a cinizmus jellemzi. De amikor ezek olyan méreteket öltenek, hogy ártatlan gyerekek is áldozataivá válnak, akkor mindannyiuknak verni kell az asztalt, utcára kell mennünk, ordítanunk kell. Lesz idő, amikor a menekültek már csak emlékek lesznek, de mi itt fogunk maradni. Azzal a gyűlölettel, amelyet a kormány tudatosan generált. Gyalázatos, vérlázító és elfogadhatatlan.

A facebookon szerveződő aszfalt rajzverseny ma este hét órától, a II. János Pál pápa téren. Részletek ide kattintva. 

A NAV Közép-magyarországi Bűnügyi Igazgatósága folytatja le a nyomozást. A feljelentést a Liberálisok tették meg, a napvilágra került információk alapján, hűtlen és hanyag kezelés, valamint költségvetési csalás gyanújával. 2015. augusztus 5-én kaptam kézhez a határozatot, hogy költségvetési csalás gyanújával indult meg a nyomozás, egyelőre ismeretlen tettes ellen.

Az ország egyik legnagyobb problémájának megoldására – de legalábbis helyi kezelésére - vállalkozott az 1996-ban alapított középiskola, amely szakmát, sok esetben érettségit adott a halmozottan hátrányos helyzetű, nagy arányban roma fiataloknak, akiket a rendszer „kivetett magából”.  Mintaszerűen segített olyan fiataloknak, akik jó eséllyel újratermelték volna szüleik munkanélküliségét, kilátástalanságát, nyomorát.

Az akkor még Csillei Béla igazgató irányítása alatt álló intézmény a környék és a város számos tinédzserének volt gyűjtőhelye, akiket vagy nem tűrtek meg máshol, vagy akik maguk nem találták a helyüket állami fenntartású intézményekben. Az akkor még Integrált Oktatásért Alapítvány kezelésében álló szakiskola nem csak menedéket, de jövőképet és sokaknak munkapiacon való elhelyezkedési lehetőséget is nyújtott.

Az Országos Roma Önkormányzat 2012-ben vette át az alapítványtól az iskola működtetését. Az ORÖ a lehetséges támogatások összegének növekedésével indokolta az átszervezést, és azzal, hogy a magasabb keretösszeg az oktatás színvonalának növelését szolgálja majd. (A nemzetiségi iskolák az egyházi iskolákkal megegyező mértékű állami támogatást kaphatnak.)

Pálfi Miklós, a korábbi fenntartó alapítvány elnöke megkérdőjelezi az intézmény átvételének szabályszerűségét, mivel az alapítvány alapítóit, köztük őt magát, nem vonták be a döntésbe. Mindennek ellenére – mint mondta –, pereskedni nem akar.

Az átadás-átvételt követően az iskola finanszírozása nem hogy megoldódott volna, de egyre átláthatatlanabbá vált a költségvetése. 2015. június 3-án az ORÖ bejelentette, hogy nem működteti tovább az intézményt. Ekkor a Magyar Liberális Párt közleményben azt firtatta, mekkora a felelőssége Farkas Flóriánnak, az Országos Roma Önkormányzat korábbi elnökének, valamint Hegedüs Istvánnak, a jelenlegi vezetőnek mekkora a felelőssége abban, hogy a pénzügyi gondok 2012-ben kezdődtek, a többek által kifogásolt átvétel után.

Az iskolának nem ez volt az egyetlen átláthatatlan ügye: a 2010-ben Simicskó István által ünnepélyesen megnyitott, hátrányos helyzetű gyerekeket segíteni, edzeni hivatott bokszakadémia finanszírozása is megkérdőjelezhető volt. Azóta írásbeli kérdést intéztünk Balog Zoltán miniszterhez, hogy terveznek-e valamit az iskola megmentésére, valamint hogy mi lett azzal a 10 millió forintos állami támogatással, amelyet az akadémia kapott. A közérdekű adatigénylésre az ORÖ nem reagált, a pártot válaszra sem méltatta, ezt követően 8 napos határidővel szólítottuk fel adatszolgáltatásra az ORÖ-t. Amennyiben ez sem teljesül, a Nemzeti Információszabadság Hatósághoz fordulunk segítségért, ha ez is kevésnek bizonyul, bíróságra megyünk.

Az ORÖ elnöke nem tartotta be ígéretét, és nem tett feljelentést az iskola ügyében, holott a megyei kormányhivatal szerint visszaélések történtek az állami támogatásokkal. Az ORÖ rendkívüli közgyűlésen, 2015. május 30-án határozott arról, hogy az Önkormányzat megválik a szolnoki iskolától. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy a 200 diákot és a 18 nevelőt szélnek eresztik. Hegedüs István a helyszínen közölte az újságírókkal, hogy az iskola gazdálkodásával kapcsolatosan feljelentést tesz ismeretlen tettes ellen. Az MNO azóta kiderítette, hogy a feljelentést végül Hegedüs István nem tette meg, emiatt gondoltuk úgy, hogy nekünk kell akkor lépni.

Szolnoki informátorunk szerint, az iskola vezetését nem értesítette senki arról, hogy nem indul el az új tanév. Az ORÖ honlapján élő pályázat szerepel az iskola igazgatói pozíciójára. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy nem tudni, az ORÖ egyszerűen felülírta-e a rendkívüli közgyűlés döntését, és szembemenve a tagság döntésével, mégsem lép ki az iskola vezetéséből.

Ez ugyan azt jelentené, hogy az iskola mindenképp megmarad, ugyanakkor nem tudjuk, hogy az ORÖ betartja-e ezzel a közgyűlési döntésre vonatkozó törvényességi szabályokat.

Hogy mekkora gondok voltak az iskola költségvetésével, azt a teljesség igénye nélkül, felsorolás szinten érzékeltetem.

• benzines fűnyíró vásárlása: 945.000 forint
• kulcsmásolás: 850.000 forint
• ragasztó vásárlása: 930.000 forint
• színes kréta vásárlása – közvetlenül iskolaszünet előtt: 858.000 forint
• egyetlen tanév alatt 4.000.000 forintot költöttek krétára (ez a hasonló méretű iskolák esetében 70.000 és 100.000 forint közti tételt szokott jelenteni a kiadási oldalon)
• 20 ezer forint híján 1.000.000 forintot költöttek dekorációs kartonra
• WC pumpa vásárlás – 700.000 forint
• szeletelt kenyér a TESCO-ból – 4.000.000 forint
• zsír (gondolom, a kenyérre) - 1.000.000 forint
• emléklap és oklevélvásárlás – 756.000 forint

A Dr. Hegedűs T. András Iskolának önálló pénzügyi gazdálkodási jogköre nem volt, minden pénzügyi tranzakciót és kifizetést az ORÖ engedélyezett, hagyott jóvá és bonyolított le.

A RomNet birtokába jutott pénzügyi elszámolási adatokat összesítő adatokat leellenőrizendő, felkeresték a számlákat kiállító papírboltot is, amelyből például a kréta és a karton származott. Az üzlet vezetője elismerte, hogy kapcsolatban állnak az iskolával, azonban a náluk talált számlakönyv tanúbizonysága szerint ilyen összegű vásárlásokról nem volt szó. 

A RomNet teljes cikke ide kattintva érhető el. 

A Népszabadság beszámolója az ügyről és az ORÖ ellen indult nyomozásról itt olvasható.

Hogy ezért éri meg csinálni, azt talán túlzás volna állítani, hiszen sok mindenért mondtunk le sokan, sok mindenről, annak érdekében, hogy elinduljunk az úton, melynek célja az orbáni rendszer megdöntése. Most az általános elfordulás idejét éljük. Azt az időt, amikor az újak, a tenni vágyók megkapják az ostorcsapásokat a társadalomtól, azok helyett, akik elrontották. Voltak, akik elrontották. A demokrata oldalon is. Kétségtelen: nehéz ilyen társadalmi-gazdasági helyzetben hinni még bármiben is. De hogy olyan emberektől vitassák el a bizalmat, akiknek éppúgy nincs múltjuk, mint az egyre csak erősödő szélsőjobbnak, egyszerűen rossz döntés. Sokszor halljuk a mondatot a Jobbikról, hogy „óh, ők még nem voltak, most hadd kapják meg ők a lehetőséget”.

És azok, akik szintúgy nem voltak még, de a saját szabadságukat nem más szabadságának korlátozásán keresztül kívánják megvalósítani? Hát azok, akik alig elvégezve a középiskolát, vagy még csak haladva az érettségi felé, esetleg egyetemi tanulmányaik közepette, vagy fáradtan, munka után, úgy döntenek, hogy szabadidejüket azzal töltik, hogy segítenek egy politikai formációt előbbre juttatni? Egy olyan politikai formációt, amely érti a nyelvet, amelyen Nyugat-Európa beszél.

A zárt, magába forduló társadalmak azok, amelyek a leggyorsabban fordulnak zuhanórepülésbe, ha baj van. Ez történt az elmúlt öt évben, de egyébként sem volt rózsás a helyzet – ezt is be kell ismerni. Való igaz: éppen akkor szoktatják a magyarokat még keményebb gyűlöletre, amikor a szemünk előtt zajló történelmi folyamatok elfogadásra, szolidaritásra, nyitottságra taníthatnának. Ha ennek ellenszegül egy pici ország zsugorodó támogatottsággal rendelkező kormánya, akkor minden elveszett. 

A civilek megmutatták, hogy lehet ezt máshogy is csinálni. Civilek. A hivatalos szervek és a kormány helyett. Rettenetes ugyanakkor, amikor megfogalmazódik, hogy a civil csak jó lehet, a politikus meg csak rossz. Ebben az esetben is elveszett minden. Mintha beletörődtünk volna, hogy ami most van, már mindig így lesz, és kizárólag a hatalommal szembemenő, „rendszeren kívüli” kezdeményezések azok, amelyeket elfogadhatunk. Ez azt jelenti, hogy egy jelentős társadalmi csoport egyáltalán nem számít változásra: ezek a keretfeltételek, akkor majd létezünk ezek mellett – gondolják.

Nem a mundér becsületét védem: nem volna illendő önmagamért kiállni egyetlen, öncélú üzenettel, és még csak azt sem várom az olvasótól, hogy fenntartások nélkül fogadja a címet. Azt figyelem meg, hogy egyre több megyei szervezőnk, alapszervezeti elnökünk, önkormányzati képviselőnk (vagy olyan, aki nem is jutott be, de jelölt volt, és becsülettel végig küzdötte a kampányt) definiálja önmagát politikusként – függetlenül a fenti, tagadhatatlan helyzettől. Ez a nyüzsgölődő, színes forgatag, ez az aktív közösség lassan formát ölt, és már csapatként érzékeli magát. Országos csapatként. Micsoda szomorú dolog: a mainstreem média szüntelenül nevez bennünket „egyszemélyes pártnak”, miközben folyton növekszik ez az egész, egyre több helyi és országos ügyet visz.

Békés megyében sokszor jól működnek a közös projektek. Gyulán néhány méter dróthálóval és szúrós szavakkal tiltakoztak az akkor még csak tervezett határzár ellen. Részletek itt. 

Igen, nőni kell még - nem tagadom. De akad még itt egy tagadhatatlan tény: a megalakulásunk pillanatában vonták meg tőlünk a bizalmat sokan, akik az újságírói toll másik oldalán állnak, és olyanok is, akik a képernyők előtt ülve mormolnak maguk elé valamit, amikor egy újabb újságcikk kerül a szemük elé.

A pártokból csak azt a három-négy embert érzékeli mindenki, akik stúdiók rendszeres vendégei, sajtótájékoztatók előadói, pedig mennyivel többről szól ez az egész! Arról szól, hogy mi, akik hasonlóan – vagy akár azonosan – gondolkodunk a világról, hiszünk abban, hogy a helyzet javítható, és közösen küzdünk érte. A mostani speciális. Nincsenek rajta javítani valók. A mostani helyzetet úgy, ahogy van, meg kell változtatni. Kompromisszumok nélkül. Egyetlen eleme sem kell ennek az autoriter rendszernek. Egyetlen eleme sem kell egy olyan rendszernek, amely alaptörvényi szinten vitatja el az egyenlő bánásmódot és az azonos jogokat egy-egy társadalmi csoporttól. A világ, a mi kontinensünkön másfelé tart. A fejlődésből rekesztjük ki önmagunkat, ha egy morzsa is megmarad a jelenlegi rendszerből. Persze, ehhez versenyképes alternatíva kell. Olyan alternatíva, amely másik irányba lejtő pálya mellett is képes felülkerekedni.  

Amikor meghívnak valahová, ahol jól működik egy alapszervezet, mindig rádöbbenek, hogy olyan emberekkel alkotunk egy közösséget, akik másokkal és a környezetükkel törődnek a szabadidejükben. Közben barátságok köttetnek, akár szerelmek szövődnek, óriási bográcsozások szerveződnek, gyártódnak a meghívók a sörözésekre, klubdélutánokra, vitaestekre. Kimondatnak olyan igazságok, amelyet manapság egyre több munkahelyen kell magunkban tartani, ha nem akarunk balhét…

A magyar társadalom közösségei jó ideje szétverve hevernek. A makromutatóink – némi kozmetikázás után – egészen pofásak, de ez a társadalom Európa egyik beteg embere. Sokan ellenségeket látnak a másikban, vagy saját csapattársuk ellen is fordulnak, ha egy balul elsült helyzet adódik.  

Ez a közösség másmilyen. A Liberálisok tagjai olyan helyi közösségeket teremtettek, amelyek nyitottan várnak minden arra járót, legyen szó Veszprém-, Szabolcs-, vagy Békés megyéről. Ki kell látni azok mögül a mikrofonállványok mögül, és az igényt sem szabad elfeledni, hogy be kell látnunk azok mögé. Néha azt sem tudom, mi hiányzik, ha elkap a stúdiók és végeláthatatlan íróasztali feladatok gépszíja. Aztán egyszer csak eljutok Békéscsabára, vagy bárhová máshová, ahol a helyi központi figurák személyiségétől függően eltérő hangulatú, stílusú és habitusú társaságok várják, és rájövök, hogy miért is fogtam bele ebbe az egészbe.

A csabai Elefánt klub sokat látott teraszán esőben is lehet grillezni, és - kivételesen - nem hivatalos keretek közt politizálni. Azért a vacsora sem volt elhanyagolható! 

A magam részéről nem tudom nézni, ahogyan egymás ellen fordul metró utas és metró utas, segíteni vágyó és segíteni vágyó, civil és civil, politikus és civil... hosszasan lehetne még folytatni.

Tévedés, hogy ez mindenhol így van. A habonyi kommunikáció pont ezt célozza: azt akarja elérni, hogy ne lássunk ki ebből a mindent lehúzó mocsárból, és higgyük el, hogy az emberek már csak ilyenek. Ez nem igaz. Elég kitenni a lábunkat az országhatáron kívülre (már az sem feltétel, hogy nyugat felé tegyük ezt), és azonnal egyértelművé válik, hogy egy aljas játszma szerencsétlenül járt eszközei azok, akik képesek nap mint nap tudatosan generált gyűlölettel a szívükben ébredni, és ellenséget keresni bármely honfitársunkban. Egy aljas játszma eszközei azok is, akik látják a problémát, de tétlenül ülnek.

A csabaiak újból megmutatták nekem, hogy mi mindenre képes a Liberális Párt egy-egy lába. Közel van már, amikor összeérnek ezek a kis gyöngyszemek, és az országos háló éppolyan képet mutat magáról, mint amilyet ezek a csapatok.

Csabai csapat, nagyon szépen köszönöm a vendéglátást!

----------------------------------

Az elmosódott/bemozdult képekért elnézést kérek, az öregecskedő telefonom a hibás. No meg az, hogy egy buliban az emberek időnként mozognak. :) 

Vida Ildikó ezekben az órákban adja át utódjának, Varga Árpád elnökhelyettesnek az irodája kulcsát. Csak úgy, fű alatt kúszott a hír, mintha arról számolnának be, hogy a NAV épületében átmázoltak néhány ajtót, mert már pattogott a festék. Igazából még csak nem is kúszott az információ. Úgy kellett kihúzni, harapófogóval. Mert ilyen ország lettünk. Nincsenek hírek. Csak arról, hogy jobban teljesítünk. Meg hogy működnek a reformok.

A Pesti színházban Molnár Ferenc kevésbé ismert novelláiból, 2012 tavasza óta látható egy színdarab, Monokli címmel. A fiatal Molnár Ferenc világa és szemléletmódja elképesztő hangulatot teremt a nézőtéren. A fiatal íróé, aki karnyújtásnyira van a világhírnévtől. Ezek az írások megérdemelték a világot jelentő deszkákat, még ha eredetileg nem is álmodták oda őket.

Az egyik színben feltűnik egy újságolvasó. Egyedül ül a színpadon. Napilapot olvas – a századelőn -, majd elcseveg a nézőkkel, egy benne talált érdekességről.

Azt mondja, mielőtt feltalálták volna az érzéstelenítőt, különös és mai ember számára riasztó módon végezték a szemműtéteket. A páciens – előkészítendő az operációt - elkezd járni szemészorvosához, aki egyre nagyobb sérüléseket ejt a műteni kívánt területen. Egészen kis tűvel, apró sebbel indítanak, majd egyre növekszik mind a terület, mind a sérülés mélysége. Minden ilyen orvos-beteg találkozó elhaló idegekhez vezet, így a végére a beteget meg lehet operálni anélkül, hogy kibírhatatlan fájdalommal járna számára a beavatkozás.

A jelenet végén a néző ott marad az elsötétülő színpaddal, a kinyitott, nagy formátumú újság látványával - amely több mint egy évszázad távolságából mondja ki az igazságot (legyen akár orvostörténeti alapja, akár nem) -, no meg a gondolataival, hogy mennyire nincs úgy jól semmi, ahogyan most van.

Ami most zajlik, egyre nagyobb sérüléseket ejt az országon. Egyre nagyobbat, egyre mélyebbet. Attól, mert a sokan érzéketlenné váltak a tű és késszúrásokra, vágásokra - vagy csak belefáradtak a fájdalom elleni hadakozásba -, a szike még ott karistol nap mint nap, nem messze mindnyájunk pupillájától. És még csak nem is a gyógyulásunkra szolgál ez az egész. Még akkor sem, ha „hírnek” ma azt hívják, hogy a kormány mennyire jól csinált már megint mindent. Meg azt, hogy a bevándorlók menjenek vissza oda, ahonnan jöttek.

Vida Ildikónak jó pihenést kívánok. Sűrű időszak van a háta mögött. Tolmács-hiány, USA-ból kitiltás, korrupció, átláthatatlan ügyek... egy is sok lenne. Kérdés, hogy az ország mikor fogja mindezt kipihenni. 

---------- 

A Liberálisok közleménye a NAV elnökének távozásáról: 

Vida Ildikónak már 277 napja távoznia kellett volna a hivatalából

Vida Ildikónak nem most, hanem  277 nappal ezelőtt kellett volna távoznia hivatalából. Ekkor ismerte el a NAV elnöke, hogy rajta van az USA-ból kitiltottak listáján.

A kormánynak azonban mindaddig, amíg Simicska Lajoshoz jó viszony fűzte Orbán Viktort, nem tűnt fel, hogy egy egész ország bizalma rendült meg a NAV-ban és a tisztességes adózásban. Amíg Orbán Viktor baráti oligarchaként tekintett Simicska Lajosra, addig Varga Mihály is szemet húnyt a KÖZGÉP vezetőjének embereként ismert Vida ügyei fölött. Mindaddig, amíg a kormány politikai és pénzügyi érdeke úgy kívánta, nem számított, hogy még az Állami Számvevőszék is jelentős hiányosságokat tart fel az adóhivatal működésében. Csak most - amikor az Orbán-Simicska viszony már nem felhőtlen - kezdett a kormány átnyúlni Vida feje fölött és lebegtette meg naponta esetleges távozását.

A Liberálisok szerint az, hogy Vida Ildikó a kitiltási botrány után hivatalában maradt, mérhetetlen károkat okozott a közbizalomban és az adózási morálban. Sajnálatos, hogy most is úgy távozik, hogy a korrupciós vádakat nem tisztázta, pedig a magyar állampolgárok  jogos elvárása, hogy a korrupciónak politikai és büntetőjogi következményei legyenek. Az ügy súlyos bizonyítványt állított ki a kormányról is, hiszen Vida és a kitiltási lista kapcsán nem volt kormányzati szereplő, aki ne hazudott volna. A kormányzati hazugság most, Vida Ildikó lemondása kapcsán is folytatódott, hiszen elhallgatták a NAV elnök távozási szándékát.

Egyelőre valóban nem sokkal több látszik belőle. Néhány árok, egy sóderdomb, amit nem lehet már csak úgy kiásni, ha fölötte húzódik majd a szögesdrót. No meg a szerb határ – tőle néhány méterre. Innen a jogi abszurdum: aki eljut a kerítésig (legyen benne akár jelzőrendszer, akár álljon mellette katona), magyar területen van, így esetében a menekültügyi eljárást meg kell kezdeni. A kerítésépítés jelen állapotában ténylegesen és átvitt értelemben sem több mint árokásás. Magyar és magyar között. Migráns és magyar között. Bajbajutott és viszonylagos biztonságban élő között. Szolidaritást vállaló és hasztalan gyűlölködő között. „Te tetted ezt, király”.

Ez a kormány egyre nagyobb tétekkel játszik, ha a társadalom megosztásáról van szó. Volt itt hajrá magyarok, meg kokárda, aztán haza, amely nem lehet ellenzékben, no meg aki nem szereti a focit, az már nem is lehet igazi magyar, és hasonlók.

Ami most történik, civilizált társadalmak legnagyobb drámáit idézi. Olyan helyzeteket, amikor a hatalmat azon keresztül kívánja megszilárdítani egy politikai erő, hogy elesetteket használ fel riadalomkeltésre. Arra, hogy összeugrasszon embert és embert – mindegy, ki honnan jött, vagy mivel foglalkozik. Nem érdekes, hogy a halál elől menekül. Az a kérdés, hogy megtartható-e a hatalom.

Több milliárd forintot, amelyet a hazai költségvetésbe az EU annak érdekében ömlesztett bele, hogy kezelni tudjuk a páratlanul feldúsult menekülthullámot, kerítésépítésre és elesett embertársaink elleni hangulatkeltésre fordítja a magyar kormány.

Tegnap a szegedi vasútállomáson segédkeztem délután. Két busz érkezett ez idő alatt, és néhány, kisebb csapatokban szivárgó ember. Mind éhesek és szomjasak. A többek ruháján látszik, hogy korábban volt mit a tejbe aprítani. Ez is sokat mond: a legelesettebbek otthon esnek el. De most az ideérkezőknek sincs már semmijük sem. Amikor két fiú megérkezik idős édesanyjukkal, aki egy sportpapucsban utazik hetek óta, kisebesedett lábakkal, vagy amikor két huszonéves fiú az elhagyott, náluk fiatalabb társukat keresik, aki tizenhét éves, fogalma sincs semmiről, és az egyetlen biztos ponttól keveredett el az úton: a szerető baráti társaságtól… Innentől nincs mit magyarázni. Aki ilyen emberek előtt, akikre a biztos halál várna hazájukban, egy ország vezetése képes kerítést húzni, az minősíthetetlen. Ők olyan országok állampolgárai, ahol sokan inkább megcsonkítják magukat, mint hogy az Iszlám Állam katonái megerőszakolják, rabszolgává tegyék őket. 

Mórahalmon az ember a helyi vezetés aljas hangulatkeltése miatt már nem is gondolkodik azon, hogy úgy kérjen útbaigazítást: „merre van a kerítésépítés?” A kérdésfeltevés helyette inkább így hangzik: „hol találjuk az Erdei Iskolát?” Hát, nem szörnyű? Inkább, minthogy újra megkezdődjön a végeláthatatlan monológ: „szemétládák vagytok, akik a kettős állampolgárságról szóló népszavazáskor magyaroknak fordítottatok hátat, most ölelgetitek ezeket a feketéket”. És akkor még nem használtam azokat a kifejezéseket, amelyeket embertársainkra használnak honfitársaink. Olyanok, mint „patkányok, élősködők, csúszómászók, bélférgek”. Jól ismerjük a mondatokat, hogy „miért nem maradsz otthon a k…a anyádba?”  

Ha valaki felteszi az ostoba kérdést, hogy vajon nem furcsa-e, hogy ezeknek az embereknek abban az egy szál hátizsákjukban több pénzük van, mint azoknak, akinek a kertjeik alatt átgyalogolnak, hogy eljussanak egy biztonságos menekülttáborba, gondoljanak arra, hogy nekik most a zsebeikben és a zsákjaikban van mindenük. Egy ház, egy autó, egy lakás, minden ingóság. Ezer-kétezer Euró. Talán három. Mert a háború sújtotta övezetben fillérekért vásárolják föl egy élet munkáját ismeretlenek, akiknek kilétét senki sem firtatja.

A tegnapi napon, látván azt, amit a szegediek a semmiből felépítettek, majd azt, amit Mórahalom határában a kormány építtet - Lázár János cégén keresztül, EU-s pénzekből, mit sem törődve az emberi sorsokkal, a valódi problémával és a valódi megoldáskereséssel -, azt kell, mondjam, betemethetetlen árok keletkezett ember és ember között. Az ország vezetése magára vállalta a gyalázatot, hogy maga mélyíti el végérvényesen, és lesz a kontinens fekete báránya, holott egy olyan nemzetközi közösség tagjai vagyunk, amelynek legfontosabb értékei a szabadság és a szolidaritás. Orbán Viktor nemes egyszerűséggel porrá zúzza mindkettőt. Marad helyettük a gyűlölet. A tudatosan generált tévhitek, és a civilek bódéjánál kígyózó sorok, no meg a nekik budapesti vonatról odakiabált, hálálkodó mondat: „ti nagyon jó emberek vagytok. Ti mind nagyon jó emberek vagytok.” Máshol olyan is akadt, aki azt mondta: „angyalok vagytok.”

Marad a Mórahalomra hordott kavics, szögesdrót, és az adófizetők pénzéből ott sínylődő rendőrök, akik a portengerben ácsorognak naphosszat. Mert itthon ez a rend. Ezt kell őrizni. Mások meg a lángot őrzik, hogy lehet ezt máshogyan is.

Miközben tudjuk, hogy az Iszlám Állam által megszállt területeken, főképp Irakban és Szíriában nők inkább megcsonkítják önmagukat, mint hogy nemi erőszak áldozataivá és rabszolgává váljanak, szépen, csöndben megindult a szerb-magyar határszakaszon a kerítés építése. Tudjuk, hogy ezek az emberek bajban vannak. Azzal is tisztában vagyunk, hogy egyelőre hiába az Iszlám Állam ellen szövetkező több mint hatvan ország, megállíthatatlannak tűnnek. Az utóbbi évtizedek legnagyobb humanitárius katasztrófája kellős közepén azonban a magyar kormánynak a legfontosabb gondolata az, hogy hogyan tudná egyben tartani a korábban stabilnak tűnő két és fél millió szavazóját, akiknek jelentős hányada mára a Jobbiknál tanyázik.

Nagyságrendileg hatvanmillió ember indult útnak – de nem tartanak felénk mind. Legtöbben a saját országukban keresnek menedéket, a menekülők kisebb hányada hazáján kívül, de még mindig régión belül marad. Libanon, Törökország, Irán és Etiópia több embert fogadott be a hontalanná vált milliók közül, mint az EU összes tagállama együttvéve. Törökország másfél millió befogadott menekültnél tart, és ez még valószínűleg csak a kezdet.

Hatvanmillió ember. Hatvanmillió sors. Minden második egy gyereké. Tizennégy százalékuké fonódik csak össze a szabad világ polgárainak sorsaival, vagyis ennyien vannak, akik egyáltalán eljutnak Európába, vagy az Egyesült Államokba. Ezért ilyen aprók ezek a számok. Mert bár valóban népvándorlás méretű a megindult menekültek száma, a Nyugat kapuján mindösszesen alig kilencmillióan kopogtatnak be.

Kilencmillió új ember egy olyan kontinensen, amelynek 502 millió lakosa jogosan aggódik azon, hogy 35 év múlva a legfejlettebb országok társadalmaiban egy keresőképes emberre már két eltartott jut majd, és hogy ez az arány – várhatóan - azt követően is folyamatosan romlik. Egy olyan társadalomban, ahol a kétsebességes Európa fejletlenebb részein komoly gondot okoz az oktatási rendszerek átfogó reformjának hiánya és azok nehézkes finanszírozása. Ehhez képest itt kopogtatnak az ajtón olyanok, akik túléltek egy több ezer kilométeres utat, amelynek egy részét egy életveszélyes hajón, másik részét gyalog tették meg. Nem volt számukra lehetetlen. Az életükért küzdöttek. Eleddig sikeresen. De a magyar kormány azt üzeni nekik, hogy ez talán nem is a neheze volt... 

Van köztük orvos, fogorvos, informatikus, közgazdász, ápolónő, dadus és kőműves is. Nem homogén massza a társadalmuk. Hasznos fogaskerekeivé válhatnak az öregedő európai társadalomnak, akiket sem oktatni, sem felnevelni nem kell már, de még gyermekgondozási segélyt sem kellett utánuk fizetni. Még üzletnek is jó lenne, ha már a humánus részét nem akarja észrevenni a magyar kormányzat. Felteszem a kérdést, hogy félmillió hiányzó emberrel ki fog például itthon adót fizetni... De amit most látunk, az nem más, mint a rettenetes gazdasági-társadalmi és politikai helyzet által teremtett feszültség, amely bennük nem az embert látja, hanem az éhes szájat. Nem a lehetőséget látja, hogy lehetnénk békében élő szomszédok, akik közösen járulnak hozzá a gazdaság erősödéséhez, hanem olyan „lelenceket”, aki koszosak és büdösek. No meg nincs jó ruhájuk.

De hát hogyan lenne? Épp egy akkora út áll a hátuk mögött, amilyet az egyetem után parlamenti első munkahellyel elkényeztetett kormánypárti többség jó része sem fizikálisan sem lelkileg nem bírna ki. A menekültek kitörő örömmel fogadják a fogkefét és a tisztálkodó szereket – nyilván ezek fogynak el először az egy szál hátizsákból, amelyet magukkal hoztak. Miért lenne jó cipőjük, amikor több országot gyalogoltak benne végig, porban, esőben, szélben, kánikulában, poros úton, vagy éppen aszfalton, esetleg térdig érő gazban?

Hatvankétezer ember. Nagyjából ennyi a regisztrált menekült Magyarországon (és most hagyjuk is, hogy hányan tartózkodnak közülük még egyáltalán idehaza, hiszen a legtöbbjüknek esze ágában sincs itt maradni). Hatvankétezer sors. Sorsok. És ez a társadalom hagyja, hogy a kormány csak a kopott cipőt és a szakadt ruhát láttassa belőlük. Ismeretlen, óriási veszélyforrást. Nagy árnyékot. Előre is felelősöket, hogy miért olyan rossz nekünk. Vajon hogyan érkeztek meg az USA-ba a mi ötvenhatosaink? Hogy nézhettek ki a legszerencsésebb zsidó családok, akiknek sikerült elmenekülni a haláltáborok gyilkoló gépezetei elől? Vajon ők kifogástalan kézipoggyásszal és ábrázattal értek partot? Vagy csak azért voltak szerencsések, mert nem Magyarország volt az, amely a biztonságos terület kapuját jelentette számukra? Mindenki döntse el maga.

Ma elkezdték építeni a kerítést. Holnap egy barátommal Szegedre megyünk. Legalább egy picit hozzátenni a csodához, amit ott teremtettek helyi civilek. Civilek, mert hogy a menekültekre fordítható milliárdokat ez az ország inkább kerítésre és óriásplakát-kampányra fordítja. Ők meg hetek óta töretlen lendülettel, energiával, hittel, a semmiből építettek intézményt, faházat, s gyűjtötték az adományt, segítő kezeket.

Nekik is jól jön a segítő kéz. Néhány friss ember, akiknek köszönhetően ők leülhetnek egy picit, és legalább néhány órát pihenhetnek. Szeretnék mindenkit arra buzdítani, hogy jöjjön segíteni, ahogyan és amennyit csak tud! Nem csak Szegedre, a budapesti pályaudvarokra is!

Sosem tudhatjuk, mi magunk mikor szorulunk segítségre. Sosem felejthetjük el, hogy a történelem egy dinamikus folyamat. Számtalanszor volt már, hogy magyarok váltak menekültté, és a Nyugat kapui nyitva álltak előttük. Nem tehetjük meg, hogy mi bezárjuk ezeket a kapukat embertársaink előtt.

Segítő civilek megindító képei az alábbi albumban. Minden tiszteletem az övék! 

Gyakorta éri a demokrata ellenzéket az a vád, hogy vak ló módjára védi a menekülteket. "Ha ennyire szeretik őket, miért nem fogadnak be a nappalijukba egyet?", és hosszasan sorolhatnám. Azonban sajnos az igazság elhallgatása is remekül sikerült, nem csak a kormány gyűlöletkeltő kampánya, amellyel szerencsétlenül járt, háború elől menekülő embertársaink ellen uszítja a társadalom nagy részét. Az alábbi adatok ismerete nélkül ugyanis nem érdemes belefogni a menekült-vitába. 

Az első három kérdésem a következő volna: 

1. Hányan vannak azok a menekültek, akiket a magyar hatóság valamilyen módon visszaküldött az ország irányába, amely felől belépett Magyarország területére?
2. Hány menekült tartózkodik összesen hazánkban?
3. Hány menekült van, akik Magyarországon kívánnak letelepedni, és hányan vannak azok, akik csak tranzit országnak használják hazánkat?

Kérdések, amelyekre tudható a válasz:

Pontosan mennyi pénzt kapott az Európai Uniótól Magyarország a menekültkérdés orvosolására?

Kósa Lajos szerint lényegében semmit, azonban a valóság a semminél egy picit többet mutat:

• Külső Határok Alap: 10,2 milliárd forint
• Visszatérési Alap: 1,1 milliárd forint
• Európai Menekültügyi Alap: 1,2 milliárd forint
• Európai Integrációs Alap: 2,1 milliárd forint

A 2015-ös számokat a Mandiner ennyire becsülte:

• uniós forrás: 3,5 milliárd forint
• magyar forrás: 481 millió forint

 Pontosan mekkora költséget kalkulálnak a szerb-magyar határon felállítani kívánt kerítésre?

20-25 milliárd forintot kalkuláltak rá, de többen ezt a becslést túlzónak találták, így már be sem került a kormányrendeletbe. Vagyis kormányrendeletben már ciki bevallani a haveroknak juttatott milliárdokat.

Mi történik, ha megépül a kerítés?

A menekültek Szerbiából előbb Romániába, majd onnan – Csongrád helyett – Békés megyébe igyekeznek majd, ezzel leterhelve az ország egyik viharsarkát, ahol egyébként is rabosítják a menekülteket, akik – tolmács nem lévén – nem értik, miért kerültek rács mögé, nem tudják, meddig kell ott maradniuk, és hogy mi lesz a további sorsuk.

És hogy miben áll a történelmi bűn?

Ami szerda este zajlott, korábban nem tudtuk volna elképzelni. Menekültek tömegeivel nem kezdenek semmit a hivatalos szervek. Vagy azért, mert nem akarnak, vagy azért, mert nem tudnak,  A túlzsúfolt menekülttáborok, az elégtelen ellátás, a vasutakról lerugdosott menekültek – akik magyarul kapják a kezükbe az igazolást, hogy mely közlekedési eszközöket használhatnak térítésmentesen, de természetesen ezeket fordítás híján nem értik. 

Lehet félteni ezt az amúgy is romokban levő országot a menkültáradattól. Lehet félni attól, hogy majd jönnek, és a komplett éléskamránkat kifosztják – ezeket a félelmeket a közmédia remekül felkorbácsolta, és minden egyes órában tovább szítja a menekültek iránti gyűlöletet. De egy valamit nem lehet: végignézni, ahogy emberek szenvednek körülöttünk. És amit végképp nem lehet: letörni a segítő kezet, amelyik inni és enni adna – ne adj’ Isten bekötözne egy sebet.

Dr. Nyíri Iván négy éve nem látta lányát és unokáját. Bora Bora szigetén vette el tőlük az egykor szeretett férj az útlevelüket, azóta pedig megvásárolt ügyvédi irodákon, lefizetett bírákon és pszichiátereken - a korrupciós hálónak köszönhetően –, közreműködő és összejátszó hivatalok egész során keresztül elérte, hogy jogi értelemben tisztára mossa az ügyet, melyben lényegében fogva tartja egykori szerelmét és közös gyermeküket.

A 21 napja éhségsztrájkoló apa ma jó hírt jelentett be: egy lépéssel közelebb kerültek ahhoz, hogy megszűnjön a négy éve tartó áldatlan állapot. A hazaút még messze, de a tipikus, családon belüli erőszak játszma egyik legkegyetlenebb fejezete lezárult: a kiszolgáltatottságnak, a gazdasági és kapcsolati elszigeteltségnek vége. Nyíri-Kovács Patrícia kizárólagos felügyeleti jogot kapott, így kisfiával, Noah-val együtt elköltözhet a szigetről – még akkor is, ha csak Tahitiig.

A világ és Európa egyik vezető hatalmának figyelmét kívánta felhívni a kompromisszumképtelen édesapa arra a problémára, hogy a Francia Polinézián működő korrupció miatt évek óta fogva tartják szeretteiket. Az Európai Bizottság alelnökéhez, az európai állampolgári jogok biztosához több mint 11.000 aláírással ellátott petíciót adott be Nyíri-Kovács Patrícia.

Dr. Joseph Weidenholzerhez, az Európai Parlament osztrák képviselőjéhez, a szocialista frakció emberjogi szóvivőjéhez is eljutott a petíció. 7 nap alatt juttatták el a dokumentumot az Amnesty Internationalhez. A magyar külügyminiszter francia kollégájával tárgyal ma Brüsszelben, és ő is felkarolta az ügyet. A Francia Köztársaság Budapesti Nagykövetsége előtt 21 napon át tartó éhségsztrájk alatt mind a francia nagykövet, mind a konzul és az ügyvivő Nyíri Iván hogyléte felől érdeklődött nap mint nap, azonban segítségük ennél sokkal nagyobb volt: Francois Hollande francia elnöknek juttatták el a család levelét. Nem tudni, melyik – minden kő után – megmozgatott cselekményszál indította be a gépezetet, amely azt eredményezte, hogy Patrícia és Noah élete napokon belül megváltozik.  

Nyíri Iván így mesélt az elmúlt napokról: „a polinéz bíróság hétvégén úgy döntött, hogy unokámat az anyjánál helyezi el, állandó jelleggel. Engedélyezte, hogy a lányom elhagyja Bora Borát, és átköltözzön Tahitire, ahol a gyerek jó, katolikus iskolába járhat. Engedélyezte, hogy elmenjen Tahitire, ahol a lányom emberhez méltó munkát kapott, talált. Egy angol nyelviskolában taníthat, és mint társigazgató, vezetheti az angol nyelviskolát. Ez azt jelenti, hogy ott hagyhatja a gyöngyárusítást, a bébiszitterkedést, a pincérkedést, az idegenvezetést, és minden olyan munkát, ami ugyan tiszteletreméltó, amellyel elismerést és megbecsülést szerzett a szigeten, de amelyből nem tudott megélni. Talán Tahitin meg tud élni. Ez egy icipici lépés a két magyar állampolgár hazahozatalában, de óriási lépés a Nyíri-család életében.”

Sajtótájékoztatótól idegen módon, az újságírók, tudósítók, az aggódó ismerősök tapsviharban törtek ki, amikor meghallották a másfél napja még a legközelebbi barátok előtt is titokban tartott előrelépést. Patrícia másfél napja nem tudja abbahagyni a mosolygást. A barátok, az éhségsztrájk idejére csatasorba állított laptopon, Skype-on hívták fel az időnként örömkönnyekben kitörő nőt. Az egyik jóbarát, a követséggel szemben álló kerítésére támasztott gép kamerájába kiáltotta: „ne sírjál… gratulálunk! Nagyon örülünk! Vigyázzatok magatokra!”

A bíróság az erőszaktevő férj kezében hagyta a lehetőséget, hogy a gyerek akár útlevelet kaphasson, akár vakációra elmehessen, esetleg Magyarországra is eljöhessen. Ez is opció már – még akkor is, ha nagyon valószínűtlen.  

Az apa elmondta: boldogok, hogy elérték ezt, és feladatuknak tekintik, hogy üzenetet küldjenek a bántalmazott nőknek. Mindenkinek azt üzeni, hogy álljon ki a jogaikért, álljon ki önmagáért, járja végig a jogi procedúrák – sokszor rögös - útját, mert biztos, hogy eredményt fog elérni.

Nyíri Iván mindenkinek - aki évek óta vívja harcát az igazságért – azt üzeni, hogy küzdjön tovább, mert hibás bírósági döntés ellenére is megéri tovább menni az úton. Egyszer célt ér majd a harcuk, éppúgy, ahogyan a Nyíri-család küzdelme is célt ért. Sajnos túlzott optimizmusnak vélem ezt a kijelentést, de azt is el kell mondani, hogy enélkül a lányuk és az unokájuk most nem lenne biztonságban.

A történet egyedi, és talán megismételhetetlen. Egy nagyon fontos üzenetet azonban tartogat, a fentieket leszámítva is: még a reménytelennek tűnő helyzetnek is neki kell ugrani. Korrupció, szervezett bűnözés, erőszak… sok minden megjelenik a történetben. Legyőzhetők. Nyíriék is legyőzték őket. Még akkor is, ha még „csak” csatát nyertek. A következő menetnek már biztonságban, kiszolgáltatottság nélkül vághatnak neki.

Az apa fehér szalagot hord. Ezt a jelképet azok a férfiak hordják, akik a bántalmazott nőkért folytatott küzdelemben részt vesznek. A küzdelme már nem csak a lányáról szól. Egy olyan édesanya jutott eszembe róla, akinek fogyatékossággal született a kisfia, és saját gyermekének boldogságáért küzdve indult el azon az úton, hogy más gyerekeknek is segítsen.

Empátia, őszinteség, figyelem, összefogás, kitartás és elképesztő sok hit – ezek kellettek hozzá. A sajtótájékoztatóra érkezett sajtómunkások közül egy fiatal lányhoz odalépett Iván, és azt mondta neki: „látom a jóságos szeméből, hogy maga csak egy nekünk segítő újságíró lehet”. A tudósító annyit mondott: „önökkel vagyunk”.

Megindító volt ezzel a hírrel indítani a hetet. Gratulálok a család összes tagjának. Szorítok azért, hogy a győztes csata után, a háborút is megnyerjék!