„Ha meg akarjuk érteni, mi történt ’30-as évek Németországában, először a ’20-as évek Németországát kell megértenünk” – tartja egy mondás. A tátongó társadalmi szakadék, az I. világháborúból hazatérő hadi rokkantak és az ő családjaik, a prostitúcióra kényszerülő, nyolcgyermekes édesanyák, a mankóval kolduló veteránok Berlinje mellett épült fel a kortárs művészetért rajongó, méregdrága öltözékben és annál is drágább társasági eseményeken megjelenő, újgazdag réteg fényűző élete. Ez a jelenség, a gazdasági hiányosságok, a munkaerőpiac egyensúlytalanságai, és sok minden más – legfőképp a szolidaritás, az egymás iránti tisztelet, az emberség hiánya - egyszerűen szétszakította a társadalmat.

• 
• 
• 

A társadalmi felelősségvállalás, a humanizmus és a közösségi gondolkodás szikrája sem volt jelen a szerencsések életében. A feszültség olyan - egyre gyorsuló - ütemben nőtt, hogy rövid idő alatt, milliók nyomora vált egyre elviselhetetlenebbé. A szolidaritást mellőző, gazdasági-, társadalmi és politikai tőketulajdonosok pedig mintha ki sem láttak volna a saját világukból. Feltehetően meg sem próbálták.

Ugye, olyan, mintha csak a jelenkor Magyarországáról írnék? Sokan, akik az alapítványi szférában igyekeznek tenni egy-egy jó ügyért, azt mondják: „a leggyakoribb felajánlók a fiatalok és az idősek. A diák ad a zsebpénzéből, a nyugdíjas meg a nyugdíjából”. Számomra ez több mint elgondolkodtató: azok adnak, akik maguk is tudják, milyen beosztani a pénzt, és milyen az, amikor nem jut mindenre.

• 
• 
• 

Történelmi felelőssége van ilyen helyzetekben a mindenkori hatalomnak. Idehaza minden sarkon a gyűlöletbe botlik az ember. A financiális lejtőn megállni nem tudó középosztály, az egyre növekvő számú nyomorgó, a létminimum alatt tengődő milliók közepette fel kell ismerni, hogy itt a helye a szolidaritás hangjainak, ez azonban mégsem érkezett meg itthon. Mintha egyre csak vadulna ez az ország.

Az emberi játszmák mindegyike arról szól, hogy ahelyett, hogy egy ember tisztába kerülne a saját helyzetével, és szembenézne feladatokkal, tettekkel, s képes volna felelősséget vállalni értük, egyszerűen elkezdi másban keresni a boldogság hamis helyettesítő termékét: fölényesen oszt alá-fölérendeltségi szerepeket a környezetére, hogy aztán a végén úgy érezhesse, ő a győztes. De az ilyen játszmáknak csak vesztesei vannak. Az ilyen emberek azt az „elégedettséget” keresik, amelyet a számukra sikeres játszma eredményez, hiszen a valódi elégedettség érzése teljesen hiányzik az életükből, és már olyan távol kerültek tőle, hogy azt sem tudják, minek a nyomába kéne eredni. Még nagyobb baj, amikor egy teljes társadalom jut el arra a szintre, hogy a különböző kisebbségeit, elesetteket, rászorulókat kezdi el ezeknek az aljas játszmáknak kitenni.

A hamis elégedettség keresése ahelyett, hogy valóban jól teljesít a gazdaság, hogy van biztos jövőkép, de legalábbis van miről álmodni – és nem arról, hogy mikor és hogyan lécelek le ebből az országból, ahol minden ajtó bezárult előttem - mindenkit lehúz egyszer a mélybe. Az egész társadalmat. 

Mire gondolok, amikor a gyűlölet országáról és a hamis elégedettségérzetről beszélek? Hogyan lehet hír abból, hogy egy énekes srác egy férfival él? Hogyan történhet, hogy a miniszterelnök homofób kijelentésére egy liberális politikus úgy reagál, hogy elkezdi sorolni, ki meleg a Fideszben? Hogyan lehet az adófizetők pénzéből gyűlöletkampányt folytatni? Hogyan lehet sikk kimenni a Pride-ra, és megdobálni a színes forgatag résztvevőit, a kordonon kívülről?

Komolyan ez az az ország, amelyik egyszer a leggyorsabbak közt ugrotta meg a régióban a NATO- és az EU-csatlakozáshoz szükséges kritériumokat? Komolyan ez az a miniszterelnök, aki 1989. június 16-án azt mondta, hogy a nyugati fejlődési pályára kívánunk állni, leszámolni az elnyomással, leszámolni az ázsiai zsákutcával, amibe a keleti blokkba tartozás vezetett bennünket?

Ilyen gyalázatos társadalmi helyzet kevés adódik egy nemzet életében. Nehezen beszélek nemzetről egy ennyire sokszínű társadalomban – de tegyük fel, hogy lehet. Tegyük fel, hogy mi, szerbek és románok, romák és zsidók, svábok és tótok, örmények és bolgárok… mind nemzettestvérek vagyunk. Legyünk most egy pillanatra. Pont az ilyen sokfelől érkezett, sokféle embert tömörítő kis ékszerdobozok, mint amilyen Magyarország (lehetne), kéne, hogy toleranciából, elfogadásból, az egymás iránti tiszteletből példát mutassanak. 

Amit a mai napon egy bulvárújságíró elkövetett egy meleg fiatalember ellen, gyalázatos. Még szomorúbb, hogy amit tett, egyenes következménye egy forrongó, gyűlölködő, önmagával és másokkal békében élni képtelen társadalomnak. Egy ilyen országban nem jó élni. Az újságíró helyett, én szégyellem magam. De szégyellem magam a kormány helyett is. Szégyellem magam a menekültek, a cigányok, az elesettek, a meleg közösség és mindenki előtt, aki az ilyen szemlélet miatt, nap mint nap rejtőzködve kénytelen élni az életét.

Gyalázat, hogy nekem kell lehajtanom a fejem, és akik a fenti gaztettekre adják a fejüket nap mint nap, egyre büszkébben, egyenes gerinccel, felhúzott orral élik az életüket. Most ők ennek a társadalomnak a menői. A 28 százalékosok. Meg a kormánypártiak. Meg azok, akiknek a politikai családjába tartozó pártok – mintaszerűen együttműködve, nemzetközi határokat átívelő módon – romba döntötték Európát. Most csak ezt a kis országot sikerült. Ez is előrelépés. Csak nem azoknak, akik benne élnek... 

 

 

Micsoda tükröt tartott a világ az elmúlt hét magyar eseményeinek az ír népszavazással! Nem görbe volt. Azt mutatta, hogyan lehetne ezt jól csinálni. A katolikus többségű Írországban korábban ez elképzelhetetlen lett volna. 22 évvel ezelőtt ugyanebben az országban még bűncselekmény volt a homoszexualitás, a válást mindössze egy évtizede hagyták jóvá a törvényhozók. Most azonban történelmet írt ez a – korábban prűdnek bélyegzett – társadalom. A referendum eredménye magáért beszél: 62 százalékkal győztek az igenek. A jogegyenlőség egy új megjelenési formája léphet életbe az igen vallásos országban: zöld lámpát kapott a melegházasság intézménye.

Nincs hosszú történelme ennek a témának: a WHO 1990-ben törölte a homoszexualitást a mentális betegségek sorából, és ezzel talán a legnagyobb lépést tette azokért az embertársainkért, akik korábban egy egész életet a társadalom elől bujkálva kényszerültek leélni – gyakorta akár börtön- vagy pénzbüntetést kapva azért, mert LMBTQ-embernek születtek -, nem beszélve a sokféle megaláztatási formáról.

Hányan számolnak be arról melegként, hogy megverték őket az iskolában, hányan nem kapnak meg azért egy állást vagy egy kiadó lakást, mert nem heteroszexuálisok, de a mindennapos viccelődések, szurkálódások is magukért beszélnek: minden sarkon negatív diszkriminációba botlik ez a közösség. Nem csoda, hogy sokan nem akarnak előbújni.

Azóta sokféle megjelenési formája volt a melegek jogainak elismeréséért folytatott harcnak. Meleg büszkeség napja, Pride-ok tömkelege, cikkek, népszavazások, de valahogyan mintha most tartanánk egy hegymenet végén, amikor bizonyos társadalmak átbillennek a jogegyenlőségért folyó küzdelem eredményes szakaszára.

Két évvel ezelőtt az USA-ban fordult át valami. A tüntetők elkezdték alapvető jogi kérdésként értelmezni ezt az egészet. A néhány évtizeddel ezelőtt még afroamerikaiaknak fenntartott buszüléseket felfalta a történelem. 2013-ban a minden értelemben vett jogegyenlőség volt az, amely átjárta a melegházasságért folyó küzdelem tüntetéseit. Olyan házaspárok is utcára vonultak, akik közül az egyik fekete, a másik fehér volt. Azt üzenték a világnak: „a mi házasságunk nem olyan régen még illegális lett volna”. Az amerikai társadalomban futótűzként terjedő új szemlélet meghozta az eredményt: mind többen fogadták el a nézetet, hogy az LMBTQ-emberek jogaiért folyó küzdelem nem valamifajta provokáció. A melegházasságot elfogadók száma ezután a szemléletváltás után kezdett rohamosan növekedni.

"Állj a történelem jó oldalán!" 

Az nem járja, hogy egy társadalom másodrendű állampolgárként kezeljen bárkit is. Az nem járja, hogy ha egy miniszterelnök vállalhatatlanul kezd beszélni a homoszexuálisokról (bár inkább egy viccet mondott volna ehelyett a kínos, izzadságszagú, megkülönböztető maszlag helyett!), erre az ellenzékből megindul a rettenetes ellentámadás, ki meleg a Fideszben és ki nem, hogy a Jobbikkal mi a helyzet, és hosszasan sorolhatnám, mi mindenről beszéltünk még, aminek itt egyáltalán nincsen helye.

Nem tolerálni kell a kisebbségeinket, nem megtűrni kell embereket, akik mások, mint mi vagyunk. Együtt élünk mindannyian. Kit érdekel, hogy kivel osztjuk meg az életünket, a vacsoráinkat – továbbmegyek, az ágyunkat, vagy a mosógépünket -, milyen nyelven beszéltek a nagyszüleink, vagy hogy hány generációra tudjuk visszavezetni a családunkat, mint nemesi leszármazott? Ezek nem érdekesek. Az a lényeges, hogy hogyan élhet békében egy társadalom. Ez csak akkor megy, ha az egyes tagok önmagukkal békében élnek. A folyamatos negatív megkülönböztetés szétzilál egy embert. Tönkre teszi az egész életét. Nincs ember, aki megengedheti magának, hogy a másik fölött ítélkezzen. Ez a lényeg, nem pedig az, hogy "milyen felnőtt lesz abból, akinek két apukája van?" Ezek a kérdések nem normálisak. Miért, milyen felnőtt lesz abból, akinek nincs apukája? Akit csak az anyukája nevel? Vagy csak az apukája? Vagy a nagy testvére, nagybátyja, nagynénje, nagyszülei... 

Abba az irányba halad a világ, hogy mindenkit elfogadjon úgy, ahogy van. Ez egy fejlett, kiegyensúlyozott társadalom egyik legfontosabb ismérve. Hogy nem akarom megítélni a másikat. Nem akarom megkülönböztetni, bántani azért, mert olyan, amilyen, mert oda született, ahová, vagy olyannak született, amilyennek.

Sokan egy lyukas kétfillérest nem adtak volna korábban azért, hogy a keresztény, konzervatív, hagyományokhoz ragaszkodó írek rábólintanak a melegházasságra. Ezzel szinte teljesen egy időben, a magyar politikai paletta egésze hozta a legrosszabb formáját. Sárdobálás, viccelődés, melegezés, hálálkodás a magyar melegeknek Orbán Viktor részéről, amiért "nem provokálnak"…

Hányszor kell még megbuknunk a koppenhágai kritériumok vizsgáján? Mert hogy erről szól ez az egész. Arról, hogy ma nem vennének fel minket az EU-ba. De miért is vennének? Mindenki döntse el, hogy ez az ország, ilyen kormánnyal, ilyen ellenzékkel, ilyen közhangulattal odavaló-e.

A világ ugyanis erre megy:

Egy miniszterelnök pedig nem engedheti meg magának, hogy nyilatkozataival, megnyilvánulásaival, kirekesztő nézeteivel, visszafogja a társadalomfejlődést. Ezek fölött az időszakok fölött mindig a történelem mond ítéletet. Csak keveredjünk ki belőle! 

 

A per a családon belüli erőszak azon egy százalékát képezi, amelyre fény derül. Van itt asszony, aki harisnyában menekül - akár télen is - a szomszédokhoz, mert élettársa veri. Adott egy közösség, amelynek szinte minden tagja tudja, mi zajlik ebben a párkapcsolatban. Él a családban egy fiú, akit többször úgy megütnek, hogy beesik a pincelejáróba, de mégis csak akkor lát napvilágot az eset, amikor a nő olyan sérüléseket szenved, hogy már az egészségügyben dolgozó ismerősökhöz megy át segítséget kérni. Még csak nem is kórházba. Ismerősökhöz. Több helyen eltörött az orrcsontja, de mentőt hívni eszébe sem jut. A férfi, a súlyos testi sértés okozója - a vak komondor, a nehéz parlamenti hét, az altató és sok minden után - annyit tud hozzáfűzni: "sajnos a párom nem tudta megérteni a lelkiállapotomat."

Mert neki bizonyára ez lett volna a feladata. Megint megérteni. És megint tűrni. No és van itt még valami: ahhoz, hogy ezzel az üggyel a társadalom elkezdjen foglalkozni, kellett egy komondor, akiből mém lett. Nem az ügyről beszéltünk. Róla. Hogy vak. Meg hogy a nő átesett rajta. Mit beszéltünk?! Minden sarkon egy róla szóló viccbe botlott az ember. Már nem él. Csakúgy, mint az egymás iránti szolidaritás és a józan ész, amikor ilyen ügyekről van szó, s legfőképpen az intézményrendszer, amely ilyenkor segíteni tudna a bántalmazottaknak. Még egyszer: ez az eset az ilyen ügyek egy százaléka.

Ez egy olyan jéghegy, amelynek a 99%-a láthatatlan számunkra. Talán a legelképesztőbb, hogy a per vádlottja, a néhai süle komondor gazdája, egykori parlamenti képviselő, a mai napig Fülöpháza polgármestere. Mert ismerjük az elhíresült mondatot. "jó-jó, hát veri a feleségét, de attól még lehet jó képviselő". És akkor itt még nem került szóba, hogy "Terike bizonyára megérdemelte - azért ilyen nem történik valakivel véletlenül..." Pedig az áldozathibáztatás, az egyenlőtlen megítélés, a különféle viselkedési formák elfogadása - amelyek akár halált okozó testi sértésbe is torkollhatnak - ezt eredményezi. 

Az, hogy a rendőrség, a nőkkel szembeni erőszak egy másik formájáról "Tehetsz róla, tehetsz ellene" szlogennel indít kampányt, már csak következmény. Vagy mondjam, hogy hab a tortán? Rothadó torta ez. 

2015, Magyarország.

----------------------------

Szerencsére ellen-kampány is indult, "Nem tehetsz róla, tehetsz ellene" címen. A mozgalom az áldozathibáztatás ellen, a társadalom hozzáállásának változásáért, a bántalmazottak érdekében jött létre. Amíg ugyanis az a nézőpont, hogy az áldozat hibás abban, ami vele történt, azt a gondolatot erősíti az ilyen bűncselekmények elszenvedőiben, hogy nem szabad segítséghez fordulniuk, mert ami történt, őket minősíti. Ez nem igaz. A családon belüli erőszak minden formájával szemben zéró toleranciát kell hirdetni - függetlenül attól, hogy az áldozat férfi, vagy nő. Ami történik, nem az áldozat szégyene, a tettes bűncselekménye. A felismerés életeket menthetne. Jelenleg minden héten meghal egy nő, akit közeli hozzátartozója bántalmaz. Nem kell így lennie.  

 

Magyarországon minden harmadik fiatal nőt bántalmaznak szexuálisan. A tapasztalat azt mutatja, hogy az áldozatok sok esetben nincsenek tisztában vele: ellenük bűncselekményt követtek el. Az Éden Hotel múlt pénteki adása nagyító alatt mutatta be azt, ami sok családban, párkapcsolatban mindennapos. A fejlett világban folyamatosan zajlanak kampányok a családon belüli erőszak megfékezésére, a nők elleni erőszak visszaszorítására. Hazánk ebben a tekintetben többszörösen elmarad a nyugati világtól: nem csak a statisztikáink rémisztőek, de Magyarország nem ratifikálta a nők elleni erőszak ellenes nemzetközi egyezményt. Akkor a Fidesz és a Jobbik tett be a javaslatnak.

Az egyezmény a nők ellen irányuló erőszak minden formájának felszámolását célozza. Az EU­-ban évente 13 millió nő válik fizikális erőszak áldozatává, 3,7 millió nő ellen pedig nemi erőszakot követnek el. Az Országgyűlés annak ellenére utasította el hazánk csatlakozását az Európa Tanács Isztambuli Egyezményéhez, hogy az európai statisztikák sereghajtói közt kullogunk: nagyon magas a bántalmazott nők aránya, hetente meghal egy nő családon belüli erőszak következtében, és minden ötödik nőt bántalmaz a partnere. Az egyezmény elfogadása arra kötelezte volna a magyar kormányt, hogy mind a jogi, mind az intézményi kereteket igazítsa a jelenlegi társadalmi helyzethez, és ténylegesen kezdje meg a nők ellen irányuló erőszak visszaszorítását.  

Az Isztambuli Egyezményt ratifikáló országok kötelezték magukat arra, hogy működőképes lépéseket tegyenek a nők elleni erőszak visszaszorítása érdekében. Az intézkedéseket egy nemzetközi szakértői csoport ellenőrzi. Magyarországról megállapította az Európa Tanács jogi bizottsága, hogy a Tanács kilenc olyan tagországa közt szerepel, ahol nem biztosítja törvény azt, hogy az ügyész a családon belüli erőszak minden formája ellen büntetőeljárást kezdeményezhessen, de a szexuális erőszak bizonyos formái ellen sem indulhat eljárás.  

Az Éden Hotel adásának tanulságai

1. A nem az nem. Amit a képernyőn láttunk, nem csábítás volt, hanem kényszerítés. A férfiak úgy tehetnek a szexuális erőszak ellen, ha ezt az egyszerű, színtiszta szabályt megértik és követik
2. Ismernünk kell a jogainkat. Magyarországon a szakértők szerint minden harmadik fiatal nő válik szexuális visszaélés áldozatává. A legtöbben nem is tudnak arról, hogy amit velük tettek, bűncselekmény. Ahhoz, hogy valaki meg merjen szólalni, tisztában kell lennie azzal, hogy őt sérelem érte. Fontos tudni, hogy Magyarországon nem csak a szexuális erőszak, de a szexuális kényszerítés is bűncselekmény.
3. Ha valaki ilyen cselekményről tudomást szerez, fel kell emelnie a szavát. A TV2 vasárnapról hétfőre tett 180 fokos fordulata jól jelzi, mekkora jelentősége van a társadalmi felháborodásnak, vagy éppen a hiányának. A segítségnyújtás, az értő környezet, az áldozathibáztatás minden körülmények között történő elutasítása kulcsfontosságú az erőszakot elszenvedők szempontjából. Tudniuk kell, hogy nincsenek egyedül, és azt is, hogy ami velük történt, nem az ő szégyenük, hanem a tettes bűncselekménye.
4. Az áldozat nem tehet róla. Nincs olyan, hogy aki ilyen műsorba megy, az megérdemli, ami történt. Olyan sincs, hogy aki kihívóan öltözik, ne csodálkozzon, ha szexuálisan zaklatják. Olyan sincs, hogy aki egyedül megy bulizni, kedves a fiúval, alkoholt ivott, erősebben sminkelt… megérdemli, ha megerőszakolják. A szabály minden esetben egyszerű: az áldozat nem tehet róla.
5. A környezet tehet ellene. Hihetetlen jelentősége van azoknak a történeteknek, melyek főként az online sajtóban, a gólyatábori erőszakról megjelentek a nyilvánosság előtt, és azoknak a főként online blogoknak, amik a TV2 esete kapcsán elítélték a történteket. Engem is ez a szándék vezérelt, amikor a Médiatanácshoz fordultam: a társadalmi cinkosság és hallgatás az erőszak melegágya.

Az Üvegplafon Blog az eset kapcsán beszámolt arról az Országos kezdeményezésről is, hogy mostantól bármely médiafelület, ahol családon belüli, kapcsolati, nemi bántalmazást ábrázolnak, vagy arról adnak hírt, ideértve az emberkereskedelmet is, ez a rövid információs szöveg is fel legyen tüntetve: 

Ha önt vagy ismerősét, rokonát erőszak éri a kapcsolatában, vagy ha valakiről úgy véli, emberkereskedelem áldozata lett, akkor hívja az Országos Kríziskezelő és Információs Telefonszolgálatot, ami belföldről minden hálózaton keresztül ingyenes: 06-80-20-55-20 - írják. 

A nők ellen irányuló párkapcsolati erőszakról bővebben itt. Legfrissebb hír a témában, hogy uniós eljárás indulhat a tévéműsor ellen.

 

Ami a Földközi tengeri menekültválságot illeti, nem kérdés, hogy a Nyugatnak azonnali megoldást kell találnia. A magyar miniszterelnök ma reggeli reakciója azonban semmilyen körülmények között sem elfogadható. Nem kizárt, hogy közel ezer ember veszett oda a pár nappal ezelőtti hajószerencsétlenségben. Ebben az esetben fel sem merülhet helyes válaszként, hogy az Európai Uniónak magasabbra kell húznia maga körül a védőfalakat. Az emberek előtt – akiknek a Líbiában zajló polgárháborús állapotok miatt mindene odaveszett, és az életül forog veszélyben, ha otthon maradnak – nem zárhatjuk be az ajtót.

A „menekült” kifejezés definíciószerűen azt jelenti, hogy veszélyben forgó személy, akit az menthet meg - legyen szó gazdasági, politikai, társadalmi krízisről -, ha mindenét hátrahagyva, egy másik országba távozik. Az ENSZ alapokmánya olyan jogosítvánnyal ruházza fel ezeket az embereket, amilyennel turista, üzleti útra induló, de még egy diplomata sem rendelkezik: papírok nélkül léphetik át a határokat. Amikor biztonságos területre értek, a számukra biztonságot nyújtó ország hatóságainak dolga eldönteni, valós-e az állításuk arról, hogy veszélyben vannak a saját országuk területén, az egyetlen esélyük eljönni onnan, és új életet kezdeni. Senkinek sem áll jogában a határ átlépése előtt rendelkezni a sorsuk, az életük fölött.

Hol vannak azok az évek, amikor magyar menekültek százezrei gyalogoltak át az osztrák határon – egy nyugatra tartó sínpárt követve, egy szál hátizsákkal –, és sokan az Egyesült Államok felé folytatták útjukat, hogy végül egy kontinenssel arrébb leljenek új hazát? Új hazát kellett találniuk, mert itthon fejbe lőhette volna őket egy gépfegyver a Kossuth téren, vagy átmehetett volna rajtuk egy lánctalpas a Rákóczi úton, ahogyan az ukrán határ felől érkezve, végigcsörgött Budapest utcáin? Az sem lett volna jobb, ha statáriális eljárás keretében döntenek az akasztásáról. A Nyugat kapui nyitva álltak a menekülő magyarok előtt.  

Ilyen könnyű volt elfelejteni, Orbán úr, hogy milyen alkalomból mondott ön beszédet 1989. június 16-án? Mert afelől kétségem sincs már, hogy azzal ön sosem volt tisztában, hogy az Európai Unió a szabadság, a béke és az egymás iránti szolidaritás közössége, amelyben nem fordítunk hátat az elesetteknek. Úgy látom, önnek fogalma sincs arról, miről szól az ENSZ alapokmányának menekültekről szóló záradéka. De ha önnek annyi jut eszébe a számozott koporsókról, több száz halottról, háborús övezetekről, hogy hogyan kellene megakadályoznunk, hogy ez a mi problémánkká is váljon, azt kell mondanom, egy ilyen embernek nincs helye egy EU-s tagország bársonyszékében. 

Én szégyellem magam az Európába menekülőkkel kapcsolatos kijelentéséért. Nem hiszem el, hogy ide jutott egy ország, amely 25 évvel ezelőtt a nyugati fejlődés útjára akart lépni. Ön mondta ki ezeket a szavakat egyszer. Vagy ez csak azt jelentette önnek, hogy járjunk mi is Mercedes mikrobusszal? Mert akkor szerintem ön elbeszélt a magyar társadalom mellett. Pontosabban: becsapott mindenkit.

A ma reggeli kijelentése miatt, magyar állampolgárként, elbújok szégyenemben - ön helyett. 

 

 

 

Ugyan már nem Hoffmann Rózsának hívják az államtitkárt, az egykori államtitkárasszony szelleme változatlanul kísért bennünket. Úgy tűnik, az oktatási rendszerünk még mindig nem létezik tövis nélkül. Fél évtizede ötletszerű a felsőoktatás átalakítása. Végiggondolatlan javaslatok, hatástanulmányok nélkül, a miniszterelnök elképzelt valósága mentén indulnak el a pusztán végrehajtóként funkcionáló államtitkárok, akik bármilyen – éppen aktuális - orbáni szeszélyt képesek kiszolgálni.

Ma ugyanazt a hatalmi arroganciát látjuk az oktatási államtitkárságon, mint Hoffmann idejében. Az, hogy a kormányfő szokása szerint hallgat, ne tévesszen meg senkit: Orbán Viktor kénye-kedve szerint alakulnak a keretszámok, szakok tűnhetnek el és jöhetnek létre, közben tovább építve a kormány feltétel nélküli kiszolgálója, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem hegemóniáját.

Az NKE egyébként nagy napokat él: előbb a Wallenberg iskola épületét igyekszik a kezére játszani a KLIK, és néhány napig úgy tűnt, a nemzetközi szakok indításának kizárólagos jogát is ez az intézmény birtokolhatja. Palkovics László ma délutáni visszavonulója ne tévesszen meg senkit: ez a kormány mindig a falig megy, és remekül érez rá, hol vannak azok a falak. Most nekiütközött egynek, hát visszafordult.

A két történet - persze - összefügg. A kormány – hatalomra jutása óta úgy képzeli – megmondhatja, hogy aki eddig ápolónak tanult, most tanuljon hegesztőnek, vagy asztalosnak. Meg akarja mondani, mit és hogyan tanítsanak az egyébként független értelmiségi pályára lépő pedagógusok. Meg akarja mondani, hogy milyen egyetemi szakok működhetnek, sőt, még a piaci alapon öneltartásra képeseket is készek a szakadékba lökni.

Merem állítani: tegnap a hallgatók többet foglalkoztak a felsőoktatással, mint a kormány a szakeltörlési javaslat kidolgozásával. A magyar demokrácia felemelő pillanata volt a tegnap esti ELTE-TÁTK rendezésében zajló fórum. A hallgatók kiálltak a sajátjaikért, kiálltak az utánuk jövőkért. Kiálltak azokért, akik most még csak gimnazisták, és arról álmodoznak, hogy lesznek egyszer egyetemisták, később pedig a munkapiac hasznos, értelmiségi tagjai. Csodálatos volt ott állni az ELTE Gömb Aulájában. A fórumon vastaps kísérte a mondatot: „ez a kormány a túlélésre kényszerít sokakat. Mit nem túlélni jöttünk. Mi élni akarunk!”

A közoktatásban és a felsőoktatásban zajló átalakítások mindegyike azon alapszik, hogy a kormány fél a gondolkodó emberektől. Fél azoktól az emberektől, akik részesei a globális körforgásnak, akik részesei a nemzetközi élmezőnynek, és akiket befogad a Nyugat társadalma. A nemzetközi szakon végzett hallgatók jobban értik a világot, mint a miniszterelnök. Ez lehet az egyedüli oka annak, miért éppen ezt a szakot próbálta megszüntetni, hiszen munkapiaci tekintetben alaptalan a döntés. Abszurd módon éppen a javaslathoz mellékelt Diplomás Pályakövetési Rendszer adatai bizonyítják: az alapszakos nemzetközis fizetés bőven meghaladja a képzésterületi átlagot.

Ez nem jelent mást, minthogy a messze legsikeresebb fiataljaink azok, akik szúrják a kormány szemét. Ők azok, akik nemzetközi ösztöndíjakkal, szakmai gyakorlatokkal, csereprogramokkal, viszik hazánk hírét szerte a világban. Ők azok, akik két-három idegen nyelvet beszélnek, és meg nem állnak addig, amíg nem érik el álmaikat. Ezt bizonyítja, hogy ők azok, akik már az érettségiig is a legtöbbet hozták ki magukból, és közel maximális pontszámmal kerültek be az egyetemre. Az ilyen sikeremberektől fél a kormány. Mert ők azok, akik nyilvánvalóvá teszik Orbán Viktor kabinetjének sikertelenségét. Ők azok, akik kérdeznek, ha valamit nem értenek, szólnak, ha valami nem tetszik, és tudnak kételkedni. Ők azok, akiket nem csábít el a keleti nyitás hamis ígérete, és ők azok, akik tudják, hogy a hazánk jövője kizárólag az Európai Unión belül képzelhető el.

Az, hogy a mai napon Palkovics László bejelentette: megmaradnak a nemzetközi szakok, tovább erősíti azt az eddig is erős sejtésünket, hogy a megszüntetésüknek semmiféle szakmai alapja nem volt, és amint a kormány érezte a hallgatók tömegének ellenállását, a szakma nekifeszülését, az egységet a tiltakozásban, ugyanúgy visszavonulót fújt, mint az internetadó esetében, tavaly ősszel.

Miért kell folyton tesztelni a hallgatók tűrőképességét? Hogyan tud létezni egy kormányzat úgy, hogy véka alá sem rejti, hogy a legnagyobb ellenségei a gondolkodó emberek, az önérdek-érvényesítők, azok, akik számára az egyéni- és társadalmi felelősségvállalás nem üres szavak, és akik képesek megnyerni mind a hazai, mind a nemzetközi munkapiac legnagyobb csatáit is?

Ahhoz, hogy ez az ország jól működjön, nem kell másnak teljesülnie, mint hogy mindenki tegye a dolgát: hagyják tanulni a hallgatókat, hagyják, hogy az egyetemek járják a maguk útját, ne csorbítsák az egyetemi autonómiát, no meg Hoffmann Rózsák helyett a felsőoktatást ismerő és értő államtitkárokkal, az érintettek bevonásával és átlátható menetrend szerint kell belefogni a reformba.

Mindez, huszonöt évvel a rendszerváltás után elvárható volna egy – elméletileg – demokratikus országban. 

Arról, hogy mit gondolok a tapolcai eredményről…

Mindhárom oldal beveti a „csodafegyvert”, a „nép fiát”. A tanárt – aki iskolaigazgatóként szolgálja sajátjait -, a mentőst – aki nagycsaládos, és szolgálatával végigjárta az egész egészségügyet -, a munkást - aki a műszak után továbbtanult, és mérnök lett belőle.

Mindenki hozza a formáját. A fideszes fejlesztési pénzek megvonásával és konfliktusok sokaságával riogat, ha nem ő nyer. Pad Feri végigment az úton, amelyen a sajátjait szolgálhatta, és most ezt folytatná, ha bekerül az országgyűlésbe, Rig Lajos – "a tisztesség lován vágtató igaz, többgyermekes magyar" – „végre változást” ígér, s csak pletykák beszélnek az SS-tetoválásról, ami valahol a bőrét „díszíti”. Még az is lehet, hogy nem igaz.

Csetlő-botló mondatok, Rignél fájó nyelvtani hibák - mint aki sosem hallott az ikes igékről -, Pad pedig izgulós, és nem nagyon beszélt még tömeg előtt, Fenyvesi meg csak úgy kiáll, és beleteszi a kampányfilmjébe azt a Kósa Lajost, aki másfél millióért volt Rolling Stones koncerten a minap – teljesen átlagos kampánynak ígérkezik. Persze, minden relatív.  

Egyet az elejétől tudunk: az emberek abba a rubrikába teszik az ikszet, amely mellett az erőt érzik. Abba tették Újpesten, abba tették Veszprémben, és semmi sem jelzi előre, hogy ez ne így történne Veszprém megye 03-as számú választókörzetében. Tudjuk, hogy az a jelölt fut be, akinek a választók elhiszik, hogy meg tudja verni a Fideszt. Világosan látszott, hogy senkit sem érdekel az újpesti jelölt MSZMP-s múltja, életkora, vagy az, hogy találni talán nála fiatalabbat, életerősebbet, és talán még rátermettebbet is: elsöprő győzelmet aratott – MSZP-s logóval a neve mellett. Aztán érkezett Kész Zoli, szinte a semmiből – csak a hozzá már picit közelebb állók tudják, hogy mekkora békés harcos ő, aki az USA-t keresztbe-kasul végigautózza, hogy 11.000 kilométert vezetve, előadásokat tartson a magyar demokrácia rettenetes helyzetéről, miközben tankönyvek szerzője, és nyugat-európai egyetemek rendszeres meghívottja -, s gyakorlatilag megalázza a kétharmadot. De valóban kevesen tudják igazán: nem akárki nyert februárban…

Tudtuk, hogy nincs recept. Tisztában voltunk vele, hogy egyetlen recept van, és az nem más, mint az erő receptje, ami a Fidesz legyőzésének képességét jelenti a választók szemében. Minden egyéb „fűszert” az egyéni választókörzet társadalma határoz meg. (Milyen jó a plurális demokrácia: a kínálat kénytelen a keresletet kielégíteni. Ebben a körzetben a helyi „egy közülünk” embert szippantja be a piaci vákuum.) Világos, hogy a kormány rossz úton jár, és az is, hogy ez talán túl későn, a 2014-ben besöpört három győzelem után vált világossá a nagy többségnek. Érzi ezt a narancsoldal is, bevet hát mindent – természetesen a közmédián keresztül. Beveti, hogy Pad Ferenc 800.000 forintot keres havonta, állítja, hogy felelős a vörösiszap-katasztrófáért, és ki tudja még, mi mindent: felvitte az Isten a Pesti Srácok dolgát, szinte minden M1 Híradó őket idézi, ha demokrata ellenzéki jelölt „kínos ügyeiről” van szó.  

A Fideszt nem kell megverni. Megverte már saját magát. Egyvalamire nem gondol csak: hogy a Jobbik jelöltje képes lesz egyéni körzetet nyerni. Taktikus lett volna rögtön az elején Riget támadni a közvélemény kutatások alapján, ez mégsem történt meg. Valószínűleg azért, mert senki sem tudta elképzelni, hogy egy neonyilas párt jelöltje egyéni képviselőként beülhet a parlamentbe, 2015-ben. Azt már csak mellékesen jegyzem meg, hogy a Fidesznek jobb, ha a jobbikos veri meg, mintha a baloldali.

Ott áll a választópolgár, és kit választ? Valakit, aki tényleg a nép fia, és nem keres közel egy milliót. Olyat választ, aki nem okozta a vörösiszap-katasztrófát, és főképp olyat, aki nem korrupt, de leginkább ugyanazt mondja, mint a fideszes, csak talán a zsidózásai és a cigányozásai erőteljesebbek. No meg, „ő még nem kapta meg a lehetőséget sosem, változásra meg szükség van, mert azért ez már tarthatatlan, ami itt van, ez a korrupció, meg nem pontosan tudom, ki az a Simicska, de megmondta, hogy ez az Orbán egy geci, szerintem is…” – mindannyian találkoztunk már ezekkel a mondatokkal.  

Sok minden törvényszerű volt. Egyvalaminek nem szabadott volna megtörténnie: hogy egy újfasiszta párt a modernitásával győzzön le egy szocialista-szociáldemokrata közös jelöltet, mert az utóbbi mögött dolgozó gépezetben kevesebb modernitás és lendület van, mint az én édes-kedves, drága jó nagymamámban, aki 75 évesen egyre kevesebbszer kászálódik be a valódi mozgássérült igazolvánnyal ellátott Daewoo Matizba. No meg még valami dolgozott a jobbikos jelölt mögött: ők az egyedüliek a mezőnyben, akik el tudják hitetni a választókkal, hogy képesek volnának mit kezdeni ezzel az országgal, amennyiben hatalomra jutnak. És sajnos a tény, hogy a gondolkodó emberek tudják, hogy ez egy szemen szedett hazugság, nem változtat a választási eredményen.

A választás megmutatta, hogy ez a jó ideje szürke ködben botorkáló társadalom hajlandó elnézni a horogkeresztek, a gyűlöletbeszédek, az SS-jelvények és a Duna parti cipőkbe való beleköpések fölött, cserébe azért, mert valaki odavet neki egy morzsát a saját, nagyon is jól megformált jövőképéből. Jobbára ez abban merül ki, hogy „ezek ülni fognak, és nem lesz többet lopás” (miért is kéne lopni, amikor Putyin pénze elég mindenre – mondaná a túltájékozott újságolvasó, de ilyenből azért nincs túl sok), ennél többet nem is akar most a nem pusztán kalandvágyból itthon ragadt hazánk fia.

És hogy tanulság? A hasztalan közhelyek puffogtatása minek? Egy biztosan tudható: jövőkép nélkül nem lehet politizálni. Erő nélkül sem. De becsület nélkül még úgy sem. Hol vannak ezek az emberek a becsülettől, akiknek rendjén való Radnóti könyvet égetni, vagy azt mondani egy 80 éves holokauszt-túlélőnek egy bírósági tárgyaláson, hogy „Auschwitz”? De nem elég becstelennek lenni, annak is kell látszani. Ez az, ami valami hihetetlen profizmussal marad rejtve a Jobbiknál. Ha azt hisszük, hogy mindenkinek világos, hogy Vona Gábor miért ölelgeti a kölyök vizslákat, szerintem nagyon tévedünk. Ha azt hisszük, bárkit is érdekel Rig Lajos – vagy létező, vagy nem létező – SS-tetoválása, szerintem néhány százezer embert leszámítva (beleértve önmagamat), senkit. Sőt, bármilyen fájdalmas is leírni, minduntalan visszajutok ahhoz a párbeszédhez, amin nem tudok nevetni: „Van maguknál antiszemitizmus?” „Nincs, de igény, az volna rá.” Eszméletlen, hogy hányan mondják manapság azt a fülem hallatára: „de már nem olyan radikálisok.”

Tökös legények ezek egy olyan világban, ahol generációk nőhettek fel őszintétlen történelemoktatás, és felelősségvállalás szikrája nélkül. Ha a fentiekkel nem kerülünk tisztába, akkor el fogunk veszni a „láttátok, hogy néz ki a jobbikos, aki nyert, már csak a Hitler-bajusz hiányzik róla”, és az ehhez hasonló mondatok erdejében.

Az érdekli az embereket, hogy ezek menjenek már végre a búsba. Meg az, hogy jöjjön valaki, aki majd nem ezt fogja csinálni, mint ezek. És nem árt, ha erőt is mutat.

Hosszasan lehetne fejtegetni, hogy mi az erő. Európában ez a II. Világháború óta a gazdasági fejlődéssel és a tartós békéért folyó, közös, eredményes küzdelemmel írható le. Azzal, hogy egységet találunk a sokszínűségben, mert így többet tudunk létrehozni, közösen. És hogy milyen az, amikor egy olyan erő jut hatalomra, amelyik a saját szabadságát a másik szabadságának korlátozásán keresztül érzi kiteljesedni? Ezt már 1933-ban láttuk. Berlinnek hívták a várost, nem Budapestnek, ez kétségtelen.

Nem azon kell gondolkodni, hogy kérünk-e ilyet, hanem hogy a következő két évet képesek vagyunk-e arra fordítani, hogy ennél jobb alternatívát kínáljunk. Nem olyat, amit magunk jobbnak gondolunk, hanem olyat, amely annyira komplexen felépült, annyira lendületes, és annyira hihető, mint az övék. Mert azzal találom szembe magam nap mint nap, hogy a közéletben hiába van néhány őszinte ember, minden hangjuk mögött hazugságot sejtenek az emberek, amit csak kiejtenek, vagy leírnak. Idáig el kellett jutni. Ezzel is szembe kell nézni.

A körzet feladta a leckét. Kérdés, hogy maradunk-e egy olyan világban, ahol mindenki a saját pecsenyéjét sütögeti, a sikeres embert mázlistának bélyegezzük, akinek több van, mint nekünk, azt szemétládának, hiszen „biztosan becstelenül jutott hozzá”. Kell-e nekünk egy olyan ország, amelyben a törvénysértő-megúszót menőnek, a becsületest meg - aki meg nem jut egyről a kettőre - lúzernek tituláljuk?

Ha valóban képesek vagyunk európaiként élni és gondolkodni, akkor a hozzánk hasonlók talán csatlakozni fognak ehhez a kezdeményezéshez. Ha meg nem, akkor civil szervezetek által szervezett klubokban beszélik ki, hogy mekkora szerencsétlenek vagyunk, akik a Jobbik kezére játsszák a hatalmat. De egyben közösek leszünk: szánkra tapasztott kezekkel nézzük majd 2018-ban a képernyőt, amikor leütik a kalapácsot, hogy Jobbik-Fidesz koalíció alakulhat. Akkor már késő lesz.    

"A Fidelitas a fiatalok közélet iránti érdeklődésének felkeltése érdekében azt javasolja, hogy oldják fel a pártpolitizálás tilalmát a felsőoktatási intézményekben - írj a múlt szombati Magyar Hírlap. A Fidesz ifjúsági társszervezetének elnöke, Böröcz László a lapnak elmondta, ezért hamarosan egyeztetést kezdeményeznek a pártok ifjúsági szervezeteivel." Ugyan az egyeztetés nem indult el, nekem mégis volna válaszom a felvetésre.

Mindenekelőtt külön kell tudnunk választani az egyetemi közéletet, valamint az oktatáson kívüli szabad sávok felhasználását. Utóbbi esetében ugyanis – meglátásom szerint – szakkollégiumok, szekciók, tanszékek, munkacsoportok, kutatószemináriumok résztvevőinek és egyéb szerveződések munkatársainak biztosít nagyobb szabadságot abban, milyen programokat ajánlhat tagjainak, holdudvarának.

A forrongó és egymással nem versengő, hanem sok esetben háborúban álló magyar társadalmi csoportosulások közül kiemelkedik egy olyan – értelmezésem szerint érettebb és európaibb - csapat, amelyek közül egyre többen keresik a kerekasztalok, kulturált viták, előadóestek lehetőségeit, s teremtenek terepet arra, hogy közelebb jussunk a megoldáshoz: hogyan lendítjük ki az országot a gödörből. Sokan indulnak sok irányba, e szervezetek munkái időnként párhuzamosan, máskor egymást keresztezve haladnak. Mindkét konstrukció megér egy estet.

A hallgatók a közoktatás katasztrofális helyzete miatt egyáltalán nem, vagy igen csekély mértékben találkoznak az első választásuk időpontjáig olyan eseménnyel, ahol ferdítés nélkül ismerhetik meg a különböző politikai ideológiai irányzatokat, pártok álláspontjait és azok képviselőit. Ezek hiányában, nagy valószínűséggel sokan újratermelik azokat a választói csoportokat, akik indulatból, előítéletektől vagy pillanatnyi hangulattól vezérelve, netán a hatalmon levő pártot büntetve húzzák be az ikszet négyévente, ha az elégedetlenséget szült bennük.

A pártoktól való elzárkózással, a politika és a közélet egységként való stigmatizálásával, a politikusok homogén masszaként való kezelésével és egy emberként való negatív megbélyegzésével azonban a legnagyobb gond az, hogy az anti-establishment politikája felé tolja a társadalom jó részét, vagyis a main streemnek tartott politikai formációkkal szembehelyezkedő, populista szólamokat puffogtató szélsőség malmára hajtja a vizet.

Éppen emiatt úgy gondolom, hogy a vitaestek, politikusok részvételével zajló kerekasztalok szervezésétől nem szabad elzárkózni a felsőoktatási intézményekben, de – természetesen - kizárólag olyan formában, hogy az szabadon választható foglalatosság legyen.

A hallgatók érdeke ugyanakkor pártfüggetlen!

Az egyetemi közélet a hallgatókról, a hallgatói érdekképviseletről szól, nem a nagy politikáról. A hallgatók azért választják tisztségviselőiket, hogy a különböző egyetemi fórumokon képviseljék őket, a hallgatók igényei szerint segítsenek az oktatás színvonalának emelésében, a hallgatóbarát intézményi struktúra kialakításában, a Tanulmányi- és Vizsgaszabályzat konszenzusokon alapuló módosításában, hogy az minél inkább a tisztességes beszámoltatást és a korrekt körülmények között zajló oktatást szolgálja. 

A HÖK ezen felül minőségbiztosítási rendszerek - mint a tanárértékelés - fejlesztéséről értekezik az oktatói karral, szól, ha összeomlott a tanulmányokat elősegítő informatikai rendszer, emiatt esetleg több százan estek el lehetőségektől, netán egy oktató diszkriminatív módon bánik egyes hallgatókkal, vagy a hallgatók csoportjaival. Ez mind a hallgatói érdekképviselet feladata. 

Ami - véleményen szerint - nem tartozik a hallgatói érdekképviselet tárgykörébe: a sikeres felvételit abszolváló gólyák listázása. A hallgatók pártpropagandával való bombázása, netán a pártok utánpótlásába való beterelése. A hallgatók ideológiai- és társadalomképének fejlődésébe való, kampányszerű beavatkozás. 

Legutolsó és egyben legerősebb érvem a számomra hajmeresztő felvetés ellen, hogy a pártpolitika és a hallgatói érdekképviselet összemosása a Jobbik egyik bölcsője volt. A Jobbiknak jelen pillanatban közel másfél milliós szavazóbázisa van. E tábor jelentős hányada a 18-35 éves korosztályból kerül ki. Sokan amiatt csatlakoztak a párthoz, vagy akár a holdudvarhoz, mert a szélsőséges eszme észrevétlenül lopódzott be az egyetemekre, megfertőzve vele sok fiatalt, akik még keresték a helyüket, mára azonban olyan eszmét képviselnek, amely egyszer már romba döntötte egész Európát.

Szávay István, ma a Jobbik színeiben országgyűlési képviselő, néhány évvel ezelőtt az akkori HÖK prominenseként egy "vicces" felvételen péniszpumpával mutatkozott.

Amennyiben a Fidesz lépéseket tesz annak érdekében, hogy az egyetemek Hallgatói Önkormányzataiba hivatalosan pártpolitikát lehessen bevinni, azzal tovább segíti a szélsőjobb előretörését, nem beszélve arról, hogy egy olyan folyamatot erősít fel vele, amely teljességgel megakadályozza, hogy a Hallgatói Önkormányzat arról szóljon, amiről hivatása szerint szólnia kell: a hallgatói érdekképviseletről.

Nem iszom bort, miközben vizet prédikálok: a Hallgatói Önkormányzatnál betöltött elnöki tisztségem időtartama alatt nem rendelkeztem párttagsággal, holott akkor is létezett liberális párt, amelynek tagja lehettem volna. Tettem ezt mindazért, mert valóban hiszek abban, amit a fentiekben leírtam, és hiszem, hogy tenni kell annak érdekében, hogy az egyetemi politika ne a jelenleg működő közéleti struktúrát termelje újra, hanem képes legyen új utakat kereső, új generációs politikusokat nevelni - amennyiben ők egyáltalán azzá szeretnének válni, ha kilépnek a felnőtt életükbe. Hadd döntsenek maguk. 

A hallgatói érdekképviseleti szervekbe beleivódott, ugyanakkor egyetemekre viták és kerekasztal-beszélgetések formájában be nem engedett pártpolitika veszélyes játék. Ez a kombináció jelentősen hozzájárul a szélsőjobb előretöréséhez. Amennyiben az általam javasolt elemek bármelyikét kivesszük a rendszerből, esetleg helybenhagyjuk a jelen állapotokat, a magyar társadalom – és különösen a fiatalabb generáció – tovább sodródik a báránybőrbe bújt farkasként mozgó neonáci párt teremtette szakadék felé.

Akár sor kerül az álláspontok egyeztetésére, akár nem, azért fogok tenni, hogy a Hallgatói Önkormányzat és az egyetemek párfüggetlenül tudjanak működni, ugyanakkor biztosítsanak lehetőséget a felnőtt életükkel és állampolgári mivoltukkal ismerkedő fiatalok számára, hogy a politikai struktúrát és a különböző pártok álláspontját kulturált viták formájában ismerhessék meg. Kezdjünk hozzá végre egy nyugati típusú demokrácia építéséhez! 25 évvel a rendszerváltás után épp itt az ideje.

 

A magyar gyerekek bőven az OECD átlag fölötti időt kötelesek házi feladat írásával tölteni, noha az iskolában töltött idő már eléri a nyolc órás munkanap szintidejét. Második félévtől pedig a tanórákon kívül, azonban az iskolában kötelezően eltöltött időszak is hiányzásnak számít abban az esetben, ha a gyerek megbetegszik, vagyis az új rendszer szerint lényegesen könnyebb elérni a szintet, amely alapján a gyereknek év végi vizsgát kell tennie. Kegyetlenné, rideggé és abnormálissá vált a közoktatás, de mintha senkinek sem hallatszanának a jajkiáltásai. Vagy már ennyire magas a fájdalomküszöbünk? Itt ez nem cél.

A gyermekek jogairól szóló ENSZ egyezmény rendelkezik a játékhoz és a szabadidőhöz való jogról. A 16 óráig tartó egész napos iskola után – amely a mindennapos testnevelés következtében olyan „extrákkal” kecsegtet, minthogy a gyerekek nagy hányadának ebédelni sincs ideje délután kettőig – még a Nemzeti Pedagógus Kar (!) állásfoglalása szerint sem volna szabad úgy hazaengedni nyolcórányi iskolában tartózkodás után a gyereket, hogy még otthoni feladata is van.

Túlterhelt, gondterhelt, az értékelési rendszertől megnyomorított gyerekek nőnek fel a magyar közoktatási rendszerben. 25 évvel az első szabadon választott kormány hivatalba lépése után, nyoma sincs az iskoláinkban rendszerváltásnak, kivéve néhány intézményt. Az alapítványi és magániskolákat. Ezek az oázisok azok, amelyek a magyar közoktatás egyre száradó sivatagában, apró szigetekként, megvalósítják a személyközpontú oktatást, ahol létezik a tanszabadság és az intézményi autonómia.

Ezeket az oázisokat is próbálja kiszárítani a kormányzat. Gyalázatos, hogy egyre csak vonja el azoktól az intézményektől a pénzt a kabinet, amelyek képesek arra, hogy boldog, önképző, fejlődni képes gyerekeket neveljenek fel. Ezek az iskolák képesek arra, hogy megtalálják a gyerekekben azt, miben jók, és ne azért szapulják őket, amiben rosszak.

Ezek azok az iskolák, ahol nem „gyerek” vannak, hanem Zsuzsi, aki szépen rajzol, de mindig otthon felejti a tornacuccát – majd figyelünk rá. Marci, aki diszlexiás létére majdnem olyan jól olvas, mint az osztály élbolya, pedig már kezdte feladni, amikor új lendületet vett, és fogát összeszorítva tovább gyakorolt. Peti, aki azért nem jött órára, mert nemzetközi úszóversenyt nyert a hétvégén, és a busza csak éjjel kettőre érkezett meg Olaszországból. Anna, aki úgy alakította a tavaszi fesztiválon a kávéházi pincérnőt egy vígjátékban, hogy az egész közönség leesett a székről a nevetéstől – persze, ő örülne a legjobban, ha inkább nem kéne matekból érettségizni, de ha őt nem veszik fel elsőre a Színművészetire, akkor senkit.

Ezek az iskolák ezredfordulóra, a rendszerváltást követő egy évtized szabadságot hozó levegővételét követően, a korábbinál kevesebbeknek tudtak vonzóbbnak látszó alternatívát nyújtani, szemben a „hagyományos” iskolákkal – részben tandíjuknak, részben a kínálati oldal változásának köszönhetően. Sorra alakultak át az államilag finanszírozott intézmények tantestületei, hozták az új ötleteket, „gyártották” a szabadságot, „gyártották” a lehetőségeket, „gyártották” az alkotóköröket, „gyártották” a boldog gyerekeket.

Majd 2010 után - egyáltalán nem váratlanul - megfordult a tendencia: mára ezekbe az iskolákba, ahol esélye van az ember csemetéjének nem uniformizált, arctalan tömeg részévé válni, újra tíz-tizenkétszeres a túljelentkezés, akárcsak a '90-es évek elején. Itt a gyereknek esélye van arra, hogy valaki legyen. A szó nemes értelmében: hogy ismerjék, és azért szeressék őt, amilyen, azért figyeljenek rá oda, mert neki ez jár. Mert ő fontos, nem pedig azok a vélt, vagy valós értékek, amelyeket hasztalanul puffogtatott közhelyek öveznek, mint a jó magaviselet, meg a kitűnő bizonyítvány.

A kétezres évek elején egyharmad esélye volt bekerülni ide minden felvételizőnek, mára ez az arány ismét egytizedre csökkent. Az előválogató pedig sok esetben a szülő pénztárcája. A magyar társdalom tragédiája, hogy a kormányzat azokat az alapítványi iskolákat fogja a legkönnyebben kivéreztetni, ahol ez nem így van. Az olyan iskolákat, amelyek nem tudják a szülők által befizetett tandíjból kipótolni az egyre szűkülő állami támogatás kereteit. (Hiszen sok esetben kerülnek ki nebulóik a leghátrányosabb társadalmi csoportokból.)

Mit jelent, hogy gazdag gyerek? Azt, hogy a szülei jól kereső felnőttek. Ő éppúgy nem tehet semmiről, mint a vele egykorú társa, akinek hónapokon át lyukat cipőben kell járnia, mert nem telik másikra. Tényleg olyan ország lettünk, ahol pénzért kell vásárolni a szabadságot? Ahol pénzért kell vásárolni a figyelmet? Az egyenlő bánásmódot? A tudatot, hogy mindannyian emberek vagyunk, és ugyanannyit érünk, bármi is történik?

Ha valaki azt hinné, hogy liberálisként az alapítványi iskolák tandíjmentességéért, netán a magániskolák versenye ellen kampányolok, akkor szólok, hogy nem. Mert nem az a szégyen, hogy az egyik gyerek szülei kétmilliót tudnak fizetni egy tanévért, a másiknak meg semmit. Hanem az, hogy az utóbbi gyerek minden sejtjébe beleégetik élete első tíz évében, hogy ő nem ér egy fabatkát sem. Ez a botrány, nem az, hogy a tandíjas suli szuper, és azt a szolgáltatást meg kell fizetni.

Erre mondom azt – figyelembe véve minden törvénymódosítást, amit megéltünk az elmúlt fél évtizedben, és mindent, ami az egyéni szabadságot, a kreativitást, az embert korlátozta a közoktatásban, legyen szülő, pedagógus, vagy diák -, hogy a világvége nem jön, a világvége itt van. Akik meg olyan szerencsések, hogy a szüleik megváltották a szabadságukat, azt, hogy emberek lehetnek, és a tudatot, hogy a méltóságukat senki sem veheti el tőlük, mert értékes emberek, akár ötöst kaptak töriből, akár most bőgtek le kislabda hajításból a tesitanár előtt, azok menjenek tovább a horizontig, és forduljanak balra.

A többiek meg szimplán előbb elkezdenek hozzászokni ahhoz, amihez lassan minden magyar: csupán számok egy statisztikai gépezetben, amit jól kikozmetikázunk, hogy ne legyen vérciki. A jelenlegi társadalmi-politikai viszonyaink között ez is egy használható tudás. 

Miután a magyar miniszterelnök tegnap a világ egyik legbefolyásosabb politikusának kezet csókolt, ezzel óriási protokollhibát vétve, nem sokkal később, a kancellárasszony nem akart vele találkozni a Dohány utcai zsinagógában - legalábbis a jelek erre utalnak. A fő ok a német megszállási emlékmű lehet. A tegnapi napon, Orbán, jó eséllyel a világ egyelten kormányfőjévé vált, aki sajtónyilvánosság előtt kapott megsemmisítően gyilkos pillantást, amikor kimondta a mondatot: „ha valaki azt akarja mondani, hogy a demokrácia szükségszerűen liberális, az privilégiumot követel egy eszmerendszernek, amit nem adhatunk meg neki”. Legszomorúbb az, hogy ez még csak a jéghegy csúcsa. 

Ha finoman szeretnék fogalmazni, azt mondanám, a fentiek csak a kirakatkínosságok, amelyek jelentősége eltörpül ahhoz képest, hogy Orbán Viktor sajtó elől való információelhallgatásra tett kíséllete hiábavaló volt, a tőle megszokott pávatáncot és az egyenes beszéd nélkülözését pedig – ha csak néhány igen kínos perc erejéig is, de – abba kellett hagynia. Nem nagyon volt olyan az elmúlt fél évtizedben, aki ezekre rá tudta volna kényszeríteni a kormányfőt. Van olyan, hogy két ember nem bírja egymást, és Dávid Ibolya óta azt is tudjuk - szintúgy Orbán Viktortól -, hogy „van, hogy egy férfi kosarat kap egy nőtől”. De hogy egy kosár pofont kapjon, amit ráadásul egyedül önmagának köszönhet... Miniszterelnök úr, az Ön helyében elbújnék szégyenemben!

Hiába az udvariaskodás, a „Danke, Deutschland!” és más egyebek, azért ezek az apróbb szemelvények mégiscsak amolyan szépítő momentumként kísérték végig a tegnap délutánt. Egy olyan történelmi pillanat szemtanúi lehettünk, amikor a magyar miniszterelnök kénytelen volt abbahagyni a kettős beszédet, ha az igazán kínos percektől meg akarta kímélni magát – nem teljesen sikerült. A német kancellár helyreigazította őt, amikor arról beszélt, hogy Magyarország helyzete különleges volna a tekintetben, milyen erős az orosz gáztól való függőségünk. Ugyan Merkel nem mondta ki, de gyakorlatilag arra figyelmeztette a Fidesz vezetőjét: nem tanácsos különutas megoldásokba bocsátkozni, amikor az Oroszország elleni szankciókról van szó.

Angela Merkel nem hagyta, hogy a színfalak mögött zajló beszélgetés Orbán számára kínos részletei titokban maradjanak: a sajtó elé tárta, hogy felhívta a magyar kormányfő figyelmét arra, mivel a magyar kormánynak nagy többsége van, különösen fontos a civil társadalom és a média szerepe. Az, hogy a sajtó képviselői előtt lepte meg a magyar kormányfőt egy kilátásba helyezett találkozóval, amelynek célja a civil társadalom képviselőivel való egyeztetés, jól mutatja, hogy mennyire nem törődik azzal, mit szólna ehhez Orbán Viktor.

A legkínosabb jelenet azonban mégiscsak a demokrácia liberális, vagy egy Fidesz-KDNP által kreált, igen különös fogalomértelmezés mivolta került szóba, az "illiberális" demokráciával kapcsolatosan. A probléma azzal van, hogy Orbán szeretne egy eszmerendszer fölé kerekedni, sőt, talán kiiktatni azt a magyar közéletből. (Véleményem szerint azért, mert igen kínos számára, hogy egykor, a siker érdekében liberálisnak hazudta magát, és a mai napig nem számolt el még a Fidesz-tábor felé sem, hogy mire a nagy pálfordulás.) Nem gondolom őt annyira műveletlennek, hogy ne tudná, miről beszél. Azt gondolom, lenézi a választókat, amikor úgy tesz, mintha a demokrácia liberális mivolta valamifajta belvárosi úri mulatság lenne, amivel csak azok foglalkoznak, akik ráérnek szabadelvűnek lenni, mert jó dolgukban már nincs mit csinálniuk.

Ez nem igaz. És a hazugság mibenlétét ennél világosabbá nem tehette volna senki ember fia, mint a keresztény-konzervatív értékrendet magáénak valló német kancellár, aki egy evangélikus lelkész lánya, és akiről süt, hogy nem egy szabados, posztmodern hippikorszak megteremtése az életcélja, sőt, igazából még az is, hogy néha kifejezetten zavarja a saját országának fővárosában virágzó hipszter-világ.  

Nála jobban senki sem tehette volna nyilvánvalóvá azt sem, hogy a demokrácia természetéből fakadóan nyugszik liberális értékeken. A kijelentés, hogy az illiberális demokráciával nem tud mit kezdeni, egyszerűen csak azt jelenti, hogy amit Orbán mond, egy épületes baromság. A németek nem mást várnak a magyar kormánytól, mint amit a gondolkodó magyar emberek, akiknek semmi vágyuk nincsen, csak hogy ne korlátozzák az egyéni- és a kollektív szabadságjogokat, hogy ne hazudják le az égről a csillagokat, ne nézzék őket gyereknek és ostobának, no meg hogy ne lopják ki a szemüket. A mondat nem jelent mást, mint azt, hogy – ahogyan Bodnár Zoltán tegnapi közleményében írta – le kell állítani a demokrácia leépítését. 

Angela Merkellel szemben az egyik leggyakoribb kritika, hogy még mindig fogja Orbán Viktor kezét. Valóban nem azért érkezett Budapestre, hogy megalázza a magyar miniszterelnököt. Erre nem volt szükség: megalázta ő saját magát. Ezzel úgy alapvetően nem volt semmi baj: Orbán Viktor azt tesz önmagával, amit csak akar. A kérdés, hogy meddig hagyja a magyar társadalom, hogy az egész országot megalázza. Mert ami itt folyik, az nem kormányzás, hanem nettó gyalázat. És ami a legkínosabb az egészben: ez mintha az egész világnak tiszta volna, leszámítva ezt a pici országot...