„Ha meg akarjuk érteni, mi történt ’30-as évek Németországában, először a ’20-as évek Németországát kell megértenünk” – tartja egy mondás. A tátongó társadalmi szakadék, az I. világháborúból hazatérő hadi rokkantak és az ő családjaik, a prostitúcióra kényszerülő, nyolcgyermekes édesanyák, a mankóval kolduló veteránok Berlinje mellett épült fel a kortárs művészetért rajongó, méregdrága öltözékben és annál is drágább társasági eseményeken megjelenő, újgazdag réteg fényűző élete. Ez a jelenség, a gazdasági hiányosságok, a munkaerőpiac egyensúlytalanságai, és sok minden más – legfőképp a szolidaritás, az egymás iránti tisztelet, az emberség hiánya - egyszerűen szétszakította a társadalmat.

• 
• 
• 

A társadalmi felelősségvállalás, a humanizmus és a közösségi gondolkodás szikrája sem volt jelen a szerencsések életében. A feszültség olyan - egyre gyorsuló - ütemben nőtt, hogy rövid idő alatt, milliók nyomora vált egyre elviselhetetlenebbé. A szolidaritást mellőző, gazdasági-, társadalmi és politikai tőketulajdonosok pedig mintha ki sem láttak volna a saját világukból. Feltehetően meg sem próbálták.

Ugye, olyan, mintha csak a jelenkor Magyarországáról írnék? Sokan, akik az alapítványi szférában igyekeznek tenni egy-egy jó ügyért, azt mondják: „a leggyakoribb felajánlók a fiatalok és az idősek. A diák ad a zsebpénzéből, a nyugdíjas meg a nyugdíjából”. Számomra ez több mint elgondolkodtató: azok adnak, akik maguk is tudják, milyen beosztani a pénzt, és milyen az, amikor nem jut mindenre.

• 
• 
• 

Történelmi felelőssége van ilyen helyzetekben a mindenkori hatalomnak. Idehaza minden sarkon a gyűlöletbe botlik az ember. A financiális lejtőn megállni nem tudó középosztály, az egyre növekvő számú nyomorgó, a létminimum alatt tengődő milliók közepette fel kell ismerni, hogy itt a helye a szolidaritás hangjainak, ez azonban mégsem érkezett meg itthon. Mintha egyre csak vadulna ez az ország.

Az emberi játszmák mindegyike arról szól, hogy ahelyett, hogy egy ember tisztába kerülne a saját helyzetével, és szembenézne feladatokkal, tettekkel, s képes volna felelősséget vállalni értük, egyszerűen elkezdi másban keresni a boldogság hamis helyettesítő termékét: fölényesen oszt alá-fölérendeltségi szerepeket a környezetére, hogy aztán a végén úgy érezhesse, ő a győztes. De az ilyen játszmáknak csak vesztesei vannak. Az ilyen emberek azt az „elégedettséget” keresik, amelyet a számukra sikeres játszma eredményez, hiszen a valódi elégedettség érzése teljesen hiányzik az életükből, és már olyan távol kerültek tőle, hogy azt sem tudják, minek a nyomába kéne eredni. Még nagyobb baj, amikor egy teljes társadalom jut el arra a szintre, hogy a különböző kisebbségeit, elesetteket, rászorulókat kezdi el ezeknek az aljas játszmáknak kitenni.

A hamis elégedettség keresése ahelyett, hogy valóban jól teljesít a gazdaság, hogy van biztos jövőkép, de legalábbis van miről álmodni – és nem arról, hogy mikor és hogyan lécelek le ebből az országból, ahol minden ajtó bezárult előttem - mindenkit lehúz egyszer a mélybe. Az egész társadalmat. 

Mire gondolok, amikor a gyűlölet országáról és a hamis elégedettségérzetről beszélek? Hogyan lehet hír abból, hogy egy énekes srác egy férfival él? Hogyan történhet, hogy a miniszterelnök homofób kijelentésére egy liberális politikus úgy reagál, hogy elkezdi sorolni, ki meleg a Fideszben? Hogyan lehet az adófizetők pénzéből gyűlöletkampányt folytatni? Hogyan lehet sikk kimenni a Pride-ra, és megdobálni a színes forgatag résztvevőit, a kordonon kívülről?

Komolyan ez az az ország, amelyik egyszer a leggyorsabbak közt ugrotta meg a régióban a NATO- és az EU-csatlakozáshoz szükséges kritériumokat? Komolyan ez az a miniszterelnök, aki 1989. június 16-án azt mondta, hogy a nyugati fejlődési pályára kívánunk állni, leszámolni az elnyomással, leszámolni az ázsiai zsákutcával, amibe a keleti blokkba tartozás vezetett bennünket?

Ilyen gyalázatos társadalmi helyzet kevés adódik egy nemzet életében. Nehezen beszélek nemzetről egy ennyire sokszínű társadalomban – de tegyük fel, hogy lehet. Tegyük fel, hogy mi, szerbek és románok, romák és zsidók, svábok és tótok, örmények és bolgárok… mind nemzettestvérek vagyunk. Legyünk most egy pillanatra. Pont az ilyen sokfelől érkezett, sokféle embert tömörítő kis ékszerdobozok, mint amilyen Magyarország (lehetne), kéne, hogy toleranciából, elfogadásból, az egymás iránti tiszteletből példát mutassanak. 

Amit a mai napon egy bulvárújságíró elkövetett egy meleg fiatalember ellen, gyalázatos. Még szomorúbb, hogy amit tett, egyenes következménye egy forrongó, gyűlölködő, önmagával és másokkal békében élni képtelen társadalomnak. Egy ilyen országban nem jó élni. Az újságíró helyett, én szégyellem magam. De szégyellem magam a kormány helyett is. Szégyellem magam a menekültek, a cigányok, az elesettek, a meleg közösség és mindenki előtt, aki az ilyen szemlélet miatt, nap mint nap rejtőzködve kénytelen élni az életét.

Gyalázat, hogy nekem kell lehajtanom a fejem, és akik a fenti gaztettekre adják a fejüket nap mint nap, egyre büszkébben, egyenes gerinccel, felhúzott orral élik az életüket. Most ők ennek a társadalomnak a menői. A 28 százalékosok. Meg a kormánypártiak. Meg azok, akiknek a politikai családjába tartozó pártok – mintaszerűen együttműködve, nemzetközi határokat átívelő módon – romba döntötték Európát. Most csak ezt a kis országot sikerült. Ez is előrelépés. Csak nem azoknak, akik benne élnek...