A magyar gyerekek bőven az OECD átlag fölötti időt kötelesek házi feladat írásával tölteni, noha az iskolában töltött idő már eléri a nyolc órás munkanap szintidejét. Második félévtől pedig a tanórákon kívül, azonban az iskolában kötelezően eltöltött időszak is hiányzásnak számít abban az esetben, ha a gyerek megbetegszik, vagyis az új rendszer szerint lényegesen könnyebb elérni a szintet, amely alapján a gyereknek év végi vizsgát kell tennie. Kegyetlenné, rideggé és abnormálissá vált a közoktatás, de mintha senkinek sem hallatszanának a jajkiáltásai. Vagy már ennyire magas a fájdalomküszöbünk? Itt ez nem cél.

A gyermekek jogairól szóló ENSZ egyezmény rendelkezik a játékhoz és a szabadidőhöz való jogról. A 16 óráig tartó egész napos iskola után – amely a mindennapos testnevelés következtében olyan „extrákkal” kecsegtet, minthogy a gyerekek nagy hányadának ebédelni sincs ideje délután kettőig – még a Nemzeti Pedagógus Kar (!) állásfoglalása szerint sem volna szabad úgy hazaengedni nyolcórányi iskolában tartózkodás után a gyereket, hogy még otthoni feladata is van.

Túlterhelt, gondterhelt, az értékelési rendszertől megnyomorított gyerekek nőnek fel a magyar közoktatási rendszerben. 25 évvel az első szabadon választott kormány hivatalba lépése után, nyoma sincs az iskoláinkban rendszerváltásnak, kivéve néhány intézményt. Az alapítványi és magániskolákat. Ezek az oázisok azok, amelyek a magyar közoktatás egyre száradó sivatagában, apró szigetekként, megvalósítják a személyközpontú oktatást, ahol létezik a tanszabadság és az intézményi autonómia.

Ezeket az oázisokat is próbálja kiszárítani a kormányzat. Gyalázatos, hogy egyre csak vonja el azoktól az intézményektől a pénzt a kabinet, amelyek képesek arra, hogy boldog, önképző, fejlődni képes gyerekeket neveljenek fel. Ezek az iskolák képesek arra, hogy megtalálják a gyerekekben azt, miben jók, és ne azért szapulják őket, amiben rosszak.

Ezek azok az iskolák, ahol nem „gyerek” vannak, hanem Zsuzsi, aki szépen rajzol, de mindig otthon felejti a tornacuccát – majd figyelünk rá. Marci, aki diszlexiás létére majdnem olyan jól olvas, mint az osztály élbolya, pedig már kezdte feladni, amikor új lendületet vett, és fogát összeszorítva tovább gyakorolt. Peti, aki azért nem jött órára, mert nemzetközi úszóversenyt nyert a hétvégén, és a busza csak éjjel kettőre érkezett meg Olaszországból. Anna, aki úgy alakította a tavaszi fesztiválon a kávéházi pincérnőt egy vígjátékban, hogy az egész közönség leesett a székről a nevetéstől – persze, ő örülne a legjobban, ha inkább nem kéne matekból érettségizni, de ha őt nem veszik fel elsőre a Színművészetire, akkor senkit.

Ezek az iskolák ezredfordulóra, a rendszerváltást követő egy évtized szabadságot hozó levegővételét követően, a korábbinál kevesebbeknek tudtak vonzóbbnak látszó alternatívát nyújtani, szemben a „hagyományos” iskolákkal – részben tandíjuknak, részben a kínálati oldal változásának köszönhetően. Sorra alakultak át az államilag finanszírozott intézmények tantestületei, hozták az új ötleteket, „gyártották” a szabadságot, „gyártották” a lehetőségeket, „gyártották” az alkotóköröket, „gyártották” a boldog gyerekeket.

Majd 2010 után - egyáltalán nem váratlanul - megfordult a tendencia: mára ezekbe az iskolákba, ahol esélye van az ember csemetéjének nem uniformizált, arctalan tömeg részévé válni, újra tíz-tizenkétszeres a túljelentkezés, akárcsak a '90-es évek elején. Itt a gyereknek esélye van arra, hogy valaki legyen. A szó nemes értelmében: hogy ismerjék, és azért szeressék őt, amilyen, azért figyeljenek rá oda, mert neki ez jár. Mert ő fontos, nem pedig azok a vélt, vagy valós értékek, amelyeket hasztalanul puffogtatott közhelyek öveznek, mint a jó magaviselet, meg a kitűnő bizonyítvány.

A kétezres évek elején egyharmad esélye volt bekerülni ide minden felvételizőnek, mára ez az arány ismét egytizedre csökkent. Az előválogató pedig sok esetben a szülő pénztárcája. A magyar társdalom tragédiája, hogy a kormányzat azokat az alapítványi iskolákat fogja a legkönnyebben kivéreztetni, ahol ez nem így van. Az olyan iskolákat, amelyek nem tudják a szülők által befizetett tandíjból kipótolni az egyre szűkülő állami támogatás kereteit. (Hiszen sok esetben kerülnek ki nebulóik a leghátrányosabb társadalmi csoportokból.)

Mit jelent, hogy gazdag gyerek? Azt, hogy a szülei jól kereső felnőttek. Ő éppúgy nem tehet semmiről, mint a vele egykorú társa, akinek hónapokon át lyukat cipőben kell járnia, mert nem telik másikra. Tényleg olyan ország lettünk, ahol pénzért kell vásárolni a szabadságot? Ahol pénzért kell vásárolni a figyelmet? Az egyenlő bánásmódot? A tudatot, hogy mindannyian emberek vagyunk, és ugyanannyit érünk, bármi is történik?

Ha valaki azt hinné, hogy liberálisként az alapítványi iskolák tandíjmentességéért, netán a magániskolák versenye ellen kampányolok, akkor szólok, hogy nem. Mert nem az a szégyen, hogy az egyik gyerek szülei kétmilliót tudnak fizetni egy tanévért, a másiknak meg semmit. Hanem az, hogy az utóbbi gyerek minden sejtjébe beleégetik élete első tíz évében, hogy ő nem ér egy fabatkát sem. Ez a botrány, nem az, hogy a tandíjas suli szuper, és azt a szolgáltatást meg kell fizetni.

Erre mondom azt – figyelembe véve minden törvénymódosítást, amit megéltünk az elmúlt fél évtizedben, és mindent, ami az egyéni szabadságot, a kreativitást, az embert korlátozta a közoktatásban, legyen szülő, pedagógus, vagy diák -, hogy a világvége nem jön, a világvége itt van. Akik meg olyan szerencsések, hogy a szüleik megváltották a szabadságukat, azt, hogy emberek lehetnek, és a tudatot, hogy a méltóságukat senki sem veheti el tőlük, mert értékes emberek, akár ötöst kaptak töriből, akár most bőgtek le kislabda hajításból a tesitanár előtt, azok menjenek tovább a horizontig, és forduljanak balra.

A többiek meg szimplán előbb elkezdenek hozzászokni ahhoz, amihez lassan minden magyar: csupán számok egy statisztikai gépezetben, amit jól kikozmetikázunk, hogy ne legyen vérciki. A jelenlegi társadalmi-politikai viszonyaink között ez is egy használható tudás.