„Csak a szabad népeknek van figyelemre méltó történelmük. Zsarnokság alá vetett népek történelme anekdotagyűjtemény.” (Anne Applebaum)

Létezik egy politikai fesztivál a dániai Borhnolm szigetén, amely fél évtizede nyitotta meg a kapuit, és töretlen népszerűséggel rendezik azóta is, egy már-már skanzenre hasonlító faluban, amelynek erre a pár napra minden kerthelyiségébe kerül egy-egy sörsátor, pódium, állvány, mikrofon, amely napközben a közéleti vitáké, este pedig aranytorkú popzenészeké, vagy épp tinédzser rockereké. Emberek tízezrei látogatnak el oda, és békében megfér egymás mellett akadémiai vita, világzenei koncert, politikai szélsőségek programja és emberi jogokért küzdő civil szervezetek konferenciája.

A miheztartás végett

Annak idején abban maradtak a szervezők, hogy amennyiben a fesztivál valóban sokszínű kíván lenni, nem pusztán azokat kell meghívni, akik szerintük helyes álláspontot képviselnek. Így alakult ki ez a hely, mintegy tusványosi pandant, amelyben globális kihívásokra keresik a választ, meghallgatják egymást a résztvevők, és tömött sátrak fogadják a nagyköveteket, minisztereket és pártelnököket – van, hogy egy sörrel a kezükben.

A baloldali liberálisok évek óta meghívnak valakit egy olyan ország liberális pártjából, ahol a közélet nemhogy efelé az ideálisnak nevezhető állapot felé halad, hanem egyre sötétedik, és amely mintegy leszakadva a globális emberjogi rezsim nyugati feléről, veszélyezteti az alapvető jogokat, csorbítja a jogállamot és a demokratikus intézményrendszert. Így jövök én a képbe, követve lengyel és orosz kollégámat, akik tavaly és tavalyelőtt vettek részt a fesztiválon. A Dán Emberjogi Intézet vezetőjével folytattunk vitát arról, vajon miért vagyunk szemtanúi az emberi jogok sérülésének, mind Keleten, mind Nyugaton. (A kezében tartott baseball sapkára írt szöveg egyébként: "MAKE HUMAN RIGHTS GREAT AGAIN"*.) 

Politikai és intézményi krízis

Az Európai Unió, az ENSZ, a NATO napjaink alapos reformokra szoruló szervezetei, melyek évtizedek óta őrzik a békét a világ szerencsésebb felén - sőt, talán utóbbi kettőnek köszönhetően még a krízispontokon is elviselhetőbb lett az élet -, azonban több generáció felnőtt úgy az euroatlanti világban, hogy még csak fegyvert sem látott közelről, nemhogy forradalmat vagy világháborút. Számukra a béke természetes állapot, a fent nevezett szervezetek pedig, olvasatukban, béna kacsaként, képtelenek reagálni az olyan globális kihívásokra, mint a társadalmi szakadék, a modern Észak és Dél probléma, a menekültkrízis, a terrorizmus vagy a Föld környezetvédelmi értelemben vett fenntarthatósága.

Ezek a problémák előbb váltak határok nélküli „utazókká”, mint a rájuk teremtett válaszok – már ha léteznek egyáltalán. Az elmúlt években nem csoda tehát, hogy megerősödött az igény azokra a politikusokra, politikai pártokra, amelyek fő állítása abban állt, hogy a korábbi nyugati intézményrendszereket sutba kell dobnunk, hiszen képtelenek védelmet biztosítani az állampolgárok számára.   

A világ majd’ minden táján erősödtek a társadalmi feszültségek, s a velük kéz a kézben járó politikai szélsőségek. Jelenlétük Nagy-Britanniában a Brexitet okozta, az USA-ban Trump elnökségét, Norvégiában neonáci tömeggyilkosságot, a Közel-Keleten a terrorszervezetek robbanásszerű növekedését, Oroszországban a katonai fenyegetést jelentő Vladimir Putyin teljhatalmát, Törökországban újságírókat munkájuk végzése miatt letartóztató diktatórikus működést. Nálunk, Kelet és Nyugat között, katolicizmussal leöntött, nacionalizmusba burkolt autoriter törekvést, amely nem átallott arra az útra lépni, hogy a társadalom nagyobbik hányadát rekessze ki a politikai és jogi értelemben vett egyenlőségből. Reakciós politikát követve, régi idők értékrendjét konzerválják, no meg a saját hatalmukat.

A vasfüggöny leomlását követő világ minden eddiginél nagyobb útkeresés kellős közepén jár, és jól látszik, hogy egyelőre sem Fukuyamának, sem Huntingtonnak nem lett igaza: a nacionalista törekvések nem torkollottak a kultúrák összecsapásába, de a történelemnek sem lett vége, egyetlen országban sem – vagy legalábbis nem úgy, ahogyan arról 1989-ben sokan álmodtak. A liberális demokrácia megkérdőjelezése napjaink kulcstémája, amelyben populisták és a politikai centrum szüntelenül vívják küzdelmeiket, egyelőre hullámzó eredményekkel. Ami azonban bizonyosnak tűnik, hogy azok a társadalmak a legstabilabbak, és azok a nemzetgazdaságok prosperálnak leginkább, amelyekben a szereplők emberi méltósága mindenekfölött való, és az egyenlő bánásmód mindenkit megillet. Ahogyan elhangzott a fesztiválon: még azokat is, akik a politikai főáram értékrendje alapján „rossz fiúk”.

Mindeközben a magyar fekete lyukban…

Mifelénk, ezzel szemben az a módi, hogy egy politikai fesztivál a kormányfő éppen aktuális politikai tébolyáról szól. A tény, hogy egy rendezvény azzal a „viccel” indul, mely szerint „a sör nem ital, az asszony nem ember, a medve nem játék”, élből leteszi a fesztivál alapkövét. Orbán Viktor olvasatában, az „igazi férfi” nem engedi az asszonyt a tárgyalóasztalhoz, pálinkával indítja a napot, és leginkább a teremtés koronájának gondolja magát. Ezzel szemben ő maga nem egyéb, mint mások jogaival szórakozó paprikajancsi, aki olyan világot teremtett, amelyben a társadalom nagyobb hányada szabályosan szenved.

A kép forrása: ittHON.ma

Privilegizált kisebbségek garázdálkodnak a korrupcióból szerzett jólét és a politikai visszaélések részegítő mámorában, miközben olyan köröket járatnak a társadalommal, melyek rombolják azt. Mindeközben a fejlett társadalmak rájöttek, hogy országukat minden értelemben fenntarthatóvá kell tenni, és ebbe beletartozik a jogrendszer fenntarthatóságától kezdve, a gazdasági- és környezeti értelemben vett fenntarthatóság, éppúgy, mint a munkaerejük magas színvonalának folytonos újratermelése, az ideális munka-szabadidő egyensúly megteremtésének köszönhetően. Így tudják igazán alakítani a saját sorsukat.

Kérdés, hogy vajon meddig maradunk még az a társadalom, melynek történelme pusztán anekdotagyűjtemény, mert nem alakítója, pusztán elszenvedője a saját történelmének, sőt, az oktatási rendszer és a politikai élet igyekszik újratermelni azokat a generációkat, amelyekben fel sem merül, hogy másképp is lehetne. Aki teheti, menekül – teljesen jogosan.

Miféle politikus az, aki a meglévő társadalmi feszültségeket nem oldani, a problémákat nem megoldani, hanem felhasználni akarja? Miféle politikus az, amely nem pusztán a gazdasági és társadalmi elmaradottságot, de az évszázados tömeges jogfosztottságot is konzerválja? Én azt mondom, olyasvalaki, aki bent ragadt a történelemben, ahelyett, hogy egy modern fejezetet készülne megírni benne. Most pedig hosszú évtizedekre beragasztja Magyarországot is ebbe a középkorba való, szomorú anekdotába. A csattanó pedig nem poén volt. Tenyér az a magyar nép arcán.

---------------

*TEGYÜK ÚJRA NAGGYÁ AZ EMBERI JOGOKAT! 

Nem akarom azzal kezdeni, hogy Pápai Joci magyarabb volt bármelyik bőrfejűnél ott a színpadon - noha minden kétséget kizáróan így volt -, mert normális országban nem rendeznének belőle versenyt. Nem kérdőjelezné meg senki a másik magyarságát, és nem fitogtatná a sajátját, mint valamifajta előjog-formáló tényezőt. Amit Ripost megengedett magának az énekessel szemben a hétvégén, mindent alulmúl, és arra kötelezi a jóérzésű embert, hogy szóljon: nagy a baj.

Hosszú ideje alig nézek TV-t. A híradókat videoról nézem, a fontosabb eseményeket utólag elolvasom. Pápai Jocit ma reggel néztem meg először. Ez a srác, a vele táncoló lánnyal együtt egy picit belehalt a produkcióba. Belehalt mindabba, amit számukra jelent ez a zene, számukra jelent a hazájuk, és mindaz, amit képviseltek Ukrajnában. Ódát lehetne írni az arckifejezéseikről, de nem ez történik.

Ismét újraéltük Oláh Ibolya „Magyarország” című számának utórezgéseit (Geszti Péter írta a szöveget és szerezte hozzá a zenét), amely „írt egy dalt a zsidó a cigánynak” felhanggal menetelt nagyot a video megosztók kommentelőinek körében. Mi lett ebből a társadalomból? Keserűséggel telt, agresszív vademberei vagyunk Európának. Minden benne van, amit Orbán Viktor időnként elvisz Brüsszelbe. A tyúk vagy tojás problémát kár feszegetni. Az egyik oldalanak meg kéne állni, és megállásra bírni a másikat is, mielőtt mindnyájunkat mélybe ránt ez a gyilkos, negatív irányú spirál.

Rendszeres résztvevője vagyok olyan tüntetéseknek, megmozdulásoknak, amelyet cigányok szerveznek. Mindig ugyanazok, mindig ugyanarról, mindig ugyanazoknak. Roma polgárjogi aktivisták ők, mellette édesanyák, édesapák, alsós tanítók, vállalkozók, vagy éppen újságírók. A többségi társadalom nagy része egy szót sem ért az üzenetből: csak annyit szeretnének, ha mindenki ugyanúgy nézne rájuk, mint bárki másra. A többi – oktatás, munkapiaci részvétel, életszínvonal, baráti társaságok szövődése, dizájner drogok visszaszorulása, putrisorok felszámolása – ebből következik.

Az, hogy ránézünk egy emberre, és azt gondoljuk, az egyetlen jellemzője, hogy ő cigány, tarthatatlan állapot. Volt dolgom ilyesmivel: azt mondta nekem valaki egy fesztivál civil falujában: „Anett, keresett téged két cigány”. Kiderült, hogy csak az egyikőjük egy cigánylány (akit egyébiránt vártam is, hogy előbb-utóbb felbukkan), egy alapítványoknál és civil szervezeteknél dolgozó, diplomás huszonéves, aki magával hozott egy aktivista társát a Közel-Keletről. A lányon hosszú fekete szoknya volt, hatalmas fülbevalót viselt, szépen volt kifestve, kedves volt, határozott és mosolygós, volt nála egy csomó szóróanyag. Hét jellemzője fért bele az előző mondatba. A nyolcadik: volt vele egy kreolbőrű fiú, aki nem beszélt magyarul. Így, egyetlen ránézésre, fél perc alatt körül lehet írni valakit, úgy, hogy kitalálható legyen, kit is keressek De nem. Én egyetlen jellemzőt kaptam két emberről: cigányok.

Nem akarok egy olyan országban élni, ahol egyetlen jellemzővel lehet illetni embereket. Nem akarok, mert a haláltáborok ruhán viselt jelképei jutnak erről eszembe. Az a pont, ahol nem számít, ki honnan jött, mit várt az élettől, és meddig jutott eddig benne, csak az: mit kell a ruhájára varrni. Sárga csillagot, rózsaszín vagy barna háromszöget.

Én nem szeretnék barna háromszöget látni egy felnyírt hajú, lófarkas, mackó alkatú, jól táncoló srácon, aki nem mellesleg olyan tehetség, hogy mindenki mást maga mögé utasított egy hazai tehetségkutatón, és mindenidők harmadik legjobb eurovíziós eredményét hozta vissza Magyarországra. Senkit sem akarok barna háromszöget látni. Újságcímlap formájában sem. Láthatatlanul sem.

„Ha még egyszer ezek vagy ilyenek megjelennek a parlament épületében, és ott megzavarják a munkát, akkor úgy kell őket kivágni, mint a macskát szarni. Ha a taknyukon és a vérükön kell őket kirángatni, akkor a taknyukon és a vérükön (...) ha kell, akkor szanaszét kell verni a pofájukat. Ez ugyanis Magyarország parlamentje, nem pedig a nyilvános vécé, ahová ezek valók” – mondta az ötös párttagkönyv tulajdonosa, tegnap. Orbán Viktornak viszket a tenyere, ha a tüntetőkre gondol… nem túlzás azt állítani, hogy késdobálóba való hangulat uralkodik a kormánypártok háza táján.

Az ilyesmi nem hülyeségből szalad ki az ember a száján. Bayer Zsolt nem először tesz tanúbizonyságot arról, hogy gyakorlatilag egy rothadó lélek firkálmányaival és beszólásaival állunk szemben hosszú évek óta. Ő ezt munkának nevezi. Olyannyira igyekezett hitelesen gyűlölni a sajátjai által kreált ellenséget, úgy tenni, mintha politikai ellenfelei patások volnának, hogy végül maga vált szörnyeteggé.

Ez a fajta gyűlölet mindent megmérgez maga körül. Ilyen emberek veszik körül Orbán Viktort, ilyen emberek sürgölődnek a kormány különböző tagjai körül, akiknek szintúgy nem kell a szomszédba menniük kirekesztő gondolkodásért. Bayer Zsolt karrierje lényegében egy önpusztító életút, amelyben test és lélek egyszerre torzult, mára minden mozzanatában érzelmi fekete lyukakat kreálva önmagából.

A kép az index videójában látható, amelyből kiderül, hogy a fideszesek "sokan így szeretik" Bayer Zsoltot, és az is, hogy szerintük el kéne gondolkodni azon, ki kezdte ezt az egészet, ki miatt durvult el így a közbeszéd. Van, aki elszólásnak bélyegzi Bayer hosszasan, már-már kéjjel ecsetelt ötletét arra nézve, hogy a békés tüntetőkkel mit kéne csinálni, ha legközelebb beteszik a lábukat a parlamentbe, de olyan is akad, aki riporteri kérdésre elmondja: neki ez nem stílusa. 

Bayer Zsolt a maga módján „elnézést kért”. Azt mondta: ő ilyen hülye, lehet őt provokálni. De nem, ez nem provokáció kérdése. Ez Bayer Zsoltban mélyen meglévő gyűlölet és a késdobálókba illő megoldásokban való gondolkodás kérdése. Amíg egy ilyen ember véleményvezér maradhat ebben az országban, a kormányfő és a kormány feltétlen bizalmát, barátságát élvezve, addig ebben az országban nem lesz társadalmi béke, csak az egyre sötétedő közélet, a tüntetőket és tiltakozókat megpofozva, összeverve maguk előtt látó emberek, akiknek egy jól megpofozott emberről az is eszébe jut, hogy bizonyára a taknya is kifröccsen majd, ha elég nagy erővel ütik. Aztán majd végighúzzák a földön, amíg nem sikerül tőle megszabadulni, vagy csak lerángatják a lépcsőn, ahogyan néhány nappal ezelőtt a 444 riporternőjét egy fideszes önkormányzati kabinetvezető-helyettes. 

„Szép” „új” világ.

Azzal kell kezdenem, hogy gratulálok Bitskey Bencének és az őt segítő aktivistáknak. Tették a dolgukat, nem is akárhogyan. Meglett az eredménye. Le a kalappal. Az ünneplés órái után azonban itt az ideje tisztán látni: ami történt, alapjaiban akadályozza a baloldal megújulását, a magát demokratának nevező ellenzék irányváltását, vagy legalább útkeresésének megindulását. A baloldal zuglói győzelme nem a politikusok számvetésének, változásra való képességének, vagy megváltozásának köszönhető: a siker annak ellenére következett be, hogy a fentiek mind elmaradtak. Ez pedig azt eredményezi, hogy kimarad a helyzet megfelelő értékelése: pont ugyanazt játssza ez az oldal, mint a 2014-es választás előtt. Ha ezzel nem képes felhagyni, annak súlyos következményei lesznek jövőre.  

Tetézi a bajt, hogy ugyanazon a napon, abban a körzetben maradt el a siker, ahol valami olyasmi történt, amire hosszú időre várnak az emberek, és egy olyan választókörzetben aratott fölényes győzelmet a jelölt, ahol minden megtörtént, amit a választók egy ideje elutasítanak az ellenzék viselkedésében. Mintha minden abba az irányba terelné ezt a csoportosulást, hogy maradjon a megkezdett úton. Ha hallgat erre a csábítónak tűnő sugallatra, a vesztébe rohan.

Történt egyszer Zuglóban

Zuglóban kialakult piciben, ami 2013-ban és ’14-ben, legutóbb pedig néhány hónappal ezelőtt megtörtént nagyban: a választási szövetségkeresés azzal kezdődött, ki kivel nem fog össze, és ki akarja megszorongatni a másikat azzal, hogy ha piros hó esik, akkor sem működik együtt a többiekkel. Ennek eredményeképp kialakult egy Bitskeyt támogató trió, ahol a saját jelöltjüket nulladik pillanatban visszahúzó Liberálisok segítségét első körben megvétózta a DK, az MSZP pedig - kezdeti szándékának ellentmondva - végül meghajlott az erőszakos kisebb párt előtt.

fotó: index via facebook

Mivel a Párbeszéd eltűnni látszó népszerűsége miatt lételem volt számukra az MSZP-hez csapódás, még annak a főpróbája is elmaradt: mi van akkor, ha kétpólusúvá válik a demokrata ellenzék, és a progresszívebb, kisebb pártok alkotnak egy szövetségi csoportot, az MSZP és a DK pedig újra egymásra talál, mint egy nagyobb ellenzéki csomópont. (Ideális esetben az előbbi lista LMP-stül szerepelhetne.) Ezzel egyébként az oldalon meglevő, több dimenziós ellentéteket is át lehetne hidalni, és ha az egyik listán akad, akire adott esetben valaki sosem adna le szavazatot, még mindig ott a másik, szintúgy több szerveztet tömörítő szövetség, melynek esélye van nagyobb csoportot juttatni a parlamentbe, és dolgozni azon, hogy ezen az oldalon maximálni lehessen az országgyűlési mandátumok számát.

Tennék ezek a listák mindezt amellett, hogy egyébiránt politikai törésvonalakon is átívelnek, ezzel megmutatva: mindennél fontosabb a cél, hogy ez az ország újfent jogállam és demokrácia legyen. Ennek történelmi jelentősége van: ha 2018-ban sem mozdul semmi, akkor ez a társadalom el fogja hinni, hogy a Fidesztől és a KDNP-től nem lehet megszabadulni: így tényleg évtizedekre mondhatunk búcsút az ország fejlődésének.

Az Együtt az utolsó pillanatban zárta a teret a civil jelölt körül: a Civil Zugló Egyesületre tett nyomásgyakorlással elérte, hogy a civil Drevenka Monikát kizárólag ők támogathassák politikai erőként – remélve, hogy bejelenthetnek egy 10 százalék fölötti eredményt, amelyet a sajátjuknak tulajdonítanak majd. (Monika egyébként nem ismeretlen a körzetben lakók előtt, civilként megmérette már magát: egymaga is 10% fölötti szavazatarányt ért el, kedvelik őt a kerületben, van saját bázisa a helyiek körében.) Az már csak hab a tortán, hogy a Kétfarkú Kutyapárt elmúlt hónapokban aratott sikerei után csapást mért az LMP-re: a kutyák több szavazatot szereztek, mint a zöldek.

Ez tehát a végül sikerre vitt zuglói körzet története, dióhéjban. Nem vetít előre túl sok jót, még akkor sem, ha a mérleg, ezen a vasárnapon, egy pillanatra – kétséget kizáróan – pozitív szaldót mutatott. 

Mindeközben a Magdolna negyedben  

Nem jobb a helyzet akkor sem, ha Józsefvárosra tekintünk. A kerület minden értelemben kedélyborzoló, ám de sikeres, technokrata polgármestere, és a fideszes jelölt puszta személyének fenyegető mivolta ideális kombináció volt arra, hogy mindenki azt állítsa: a körzet az ellenzék számára nyerhetetlen. A szociális ügyekért felelős alpolgármester személyesen járta végig a kerület legszegényebb negyedében élő lakókat – nem nehéz elképzelni, milyen üzenete van ennek a nyomorgó józsefvárosiak körében. A helyi baloldal tehát kiválasztotta a botrányhős Dopemant, nehogy egy MSZP-s arcnak kelljen elvinnie a balhét ennyi kudarc után egy újabbért, jó lesz itt egy bohóc is, legalább addig is ránk figyel mindenki: elmondják, milyen vagányak vagyunk, meg azt, hogy „végre megújultak” – gondolhatták a kampánystratégák.

fotó: 24.hu 

Feltűnt ugyanakkor egy kerületben hosszú ideje dolgozó, közösségért tenni képes, A Város Mindenkié Csoport és a Közöd Civil Társaság által is támogatott jelölt, „a bulizós altercsajból lett lelkésznő”, akit már a helyi streetart is megörökített: „a negyed egyik tűzfalára olyan buszt festettek, amit ő vezet, a kezében kőtáblával. A Fővárosi Közgyűlésben terhesen állt be a tiltakozók közé, a hajléktalanok kriminalizálása ellen tiltakozó élőláncba”, két kisfia van, a fiatalabb nincs tíz hónapos. Bolba Márta pontosan azt hozta a negyed életébe, ami már kiveszni látszott a közéletből: szólt az emberekhez. Nem elvenni akart tőlük, hanem adni nekik. Nem lózungokat puffogtatott, hanem programot írt, ami mögött tudás és tapasztalat állt, melyet gyakorta a saját bőrén szerzett meg. Nem véletlen, hogy olyan választókat is el tudott vinni a szavazókörökig, akik előtte sosem szavaztak.

fotó: Mártát a Magdolnának! kampány 

És mi történik a választás éjszakáján? A nyócker mélyén prognosztizált vereséget megúszni kívánók körbehordozzák a végül második helyezést elérő pojácát, hogy „látod, Márta, ha nem indultál volna el, most ilyen kiváló baloldali képviselő ülne a testületben, rommá verhettük volna Csokis Mátét is”.

Az elveszett és visszanyert becsület

Mártáék mutatták meg ebben a körzetben, mit lehet csinálni, ha az ember nem a vereséget akarja megúszni. Ugyanők voltak azok is, akik olyan régóta húzódó, negatív politikai üzenetek közepette pozitív kampánnyal álltak elő, és képesek voltak megszólítani az urnákhoz járuló emberek egyötödét. Dopeman egyértelműen az az ember volt, aki a vereséget volt hivatott elszenvedni. Ha bárki elhitte volna előzetesen, hogy nyerhető a körzet, akkor alkalmas jelöltet kerestek volna, de nem így tettek. És most már csak felelősöket keresnek az elmaradt győzelemért, amiben soha nem hitt senki, annak ellenére sem, hogy a választás megmutatta: a negyedben még a Jobbikot is jelentősen vissza lehet szorítani.  

Márta és csapata visszaadták ennek a választásnak a becsületét. Visszaadták a Magdolnának, amiről az egésznek szólnia kéne. Ha bárkinek egy pici önreflexiója van ezen az oldalon, legközelebb felkeresi Mártát, amikor széleskörű összefogásban gondolkodik, elfogadja Márta ajánlatát, legyen az akár az, hogy külső támogatókként számít a pártokra – akárcsak Kész Zoltán annak idején, Veszprém megyében.

És ha bárkiben van igény az önreflexióra, akkor azon is elgondolkodik, hogy ha a hibák, egymás ellen áskálódás, taktikázás és kiszorítósdi ellenére is ilyen fölényesen lehetett nyerni Zuglóban, akkor kétséget kizáróan igaz a tétel, hogy a Fidesz verhető 2018-ban. Csak félre kéne tenni azt az igényt, hogy mindig, minden egyes projektben legyen kit kirekeszteni. Erre ment rá ez az ország. Ideje lenne felhagyni vele. 

„És mi szavazhatunk?” – kérdezte egy ötödikes az iskolaigazgatót, miután kiderült, hogy a görögkatolikus egyház szándéknyilatkozatot nyújtott be az intézményfenntartás átvételére a VIII. kerületi Deák Diák iskolát illetően. A probléma csak az, hogy a február 28-i határidővel, törvényesen elindított folyamat előtt, sem az iskola vezetését, sem a tanári kart, sem a szülőket, sem a gyerekeket nem kereste az egyház. Egy nyilvános fórum krónikája.

Tegnap részese lehettem egy olyan fórumnak, amelyet régen élt már meg a magyar társadalom. Aki tapasztalt testközelből ilyesmit az elmúlt hét évben, az feltehetően amolyan oázisként élte meg, ebben az egyre sötétedő, autoriter vezetéssel és sérült demokratikus intézményrendszerrel terhelt országban. Az efféle üdítő pillanatok a demokrácia ünnepei az illiberális állam keretében, amely lassan kezd hozzászokni, hogy az ország mintegy tetszhalottként fekszik a jogokat gondolkodás nélkül megvonó kormányzat uralma alatt: zavartalanul intézhetik az ügyeiket, és vihetik keresztül az elképzeléseiket. Ha tüntetnek is először valami ellen, majd megunják – gondolhatják magukban.

A Deák Diák 65 éve működik, állami fenntartású, alternatív iskola. Az igazgató úgy beszél az intézményről: „évtizedek óta nevelünk gondolkodni tudó és véleményt alkotó embereket”. Énekes iskolával, tánccal, példaértékű közösségépítéssel, és rengeteg színes programmal, melynek részese roma, magyar, muszlim, fekete, mindenki, aki Budapest legszínesebb kerületében él, és van szerencséje ebbe az iskolába járni, vagy szülőként, pedagógusként segíteni ennek az egésznek az épülését.

A görögkatolikus egyház képviselői (köztük egy lelki pásztor, egy oktatási intézmények fenntartásáért felelős munkatárs és egy olyan tanár, aki Debrecenben tanít, a görögkatolikus egyház által fenntartott iskolában), értetlenül álltak a történtek fölött, holott a fórumon történtek egyáltalán nem meglepőek. Egy olyan iskolával találták szembe magukat, ahol hosszú ideje nyilvánvaló, hogy az iskola a helyi közösségé. Azoké, akik ott tanulnak, ebbe a suliba járatják a gyerekeiket, vagy ott dolgoznak – akármilyen minőségükben is.

Szándékosan rövid határidők?

A szülők érthetően háborodtak fel, hiszen múlt héten, péntek délután tudták meg, hogy kedd délután lesz a meghallgatás. Ennek keretében bemutatkozni szándékozott az egyház, amely hetekkel ezelőtt anélkül indította el – egyébként jogszerűen – az intézményfenntartás átvételi folyamatát, hogy erről bárkinek az iskolában szóltak volna. A Belső-Pesti Tankerület vezetőjének álláspontja szerint, minden a jogszabályban foglaltaknak megfelelően történt, ami igaz, ugyanakkor az iskola szellemisége, és az iskolapolgárok által megszokott demokratikus közegre nézve ez nyilvánvalóan úgy hatott, mintha rájuk rúgták volna az ajtót.

Csak a lábukat akarták betenni?

Tették is. A meghallgatáson úgy tűnt, hogy részletes információkkal nem rendelkeznek az iskolát illetően, sőt, az egyik megszólaló azt is nyilvánvalóvá tette, hogy a budapesti demográfiai folyamatok nem tennék lehetővé, hogy saját iskolát alapítsanak, emiatt van szükségük a fővárosban egy már működő intézmény átvételére a fővárosban. Ahogyan haladtak előre a percek, attól az állítástól, hogy „minden marad a régiben”, eljutottunk oda, hogy a tanterv, a napi és heti rend, valamint az iskola eddigi élete „nem változik majd radikálisan” – egyelőre. Beszédes előadásmód.

Az értetlenség a demokratikus értékek hiányából adódik

A görögkatolikus egyház képviselői nem értették a szülők indulatát. Bizonygatták, hogy jogszerűen jártak el, bizonygatták, hogy nem akarnak rosszat az iskolának, pusztán a fenntartói jogokat kívánják gyakorolni. A felháborodás nem a személyüknek szólt, de még csak nem is az egyháznak. Egy olyan közösség, amely jó kapcsolatot ápol a tankerület vezetésével, amely az iskolarendszer teljes államosítási folyamat közepette is megmaradt egy szabad, befogadó, jól működő közegnek, most veszélyben érezte létét. Úgy fogalmaztak, „ránk rúgták az ajtót, majd nem értik, miért nem mutatkozhatnak be nyugodt körülmények között”. „Ha a szomszédhoz átmegyek, akárcsak egy doboz gyufát kölcsönkérni, bekopogok, köszönök, majd kérek. Önök ezt nem tették meg.” – mondta az egyik szülő. Érthetetlen volt az egyház takarózása, mely szerint ez az első lehetőségük arra, hogy találkozzanak a közösséggel, miközben a közösség éppen azt kifogásolta, hogy eleddig nem látogatták meg őket, nem kértek tőlük találkozót.

Ez az, amit nem ért a mostani felső vezetés

A tankerület képviselője igyekezett hűteni az indulatokat, mert számára a jogszerűség volt fontos, az embert első körben aligha látta. Eljutottunk ugyanis odáig, hogy ebben az országban a vezetésnek nem fontos az ember. Semmilyen szinten. Nem fontosak az egyéni- és csoportos szándékok. Nem fontosak a gyerekek álmai, nem fontos, hogy egy iskola olyan közeget épített számukra, amelyben ezeket meg lehet élni, a jövőjükért pedig úgy küzdhetnek, hogy közben élvezik a mindennapjaikat.

Egy jól működő közösség nem akar változtatni a saját életén, maximum fejleszteni kívánja azt. Az egyház Deák Diákban való megjelenése nem azért problémás, mert felmerül, hogy esetleg volna igény Budapesten arra, hogy görögkatolikus fenntartású iskola is létezzen, ahová néhányan szívesen járatnák a gyereküket, és most lehetőség teremtődhetne rá. A probléma ott van, hogy találtak egy olyan iskolát, amely jól van önmagával, a világgal, sőt, még a tankerületi és kerületi vezetéssel is, így azt hitték, hogy zökkenőmentes átvételi folyamatot követően, egy olyan helyre kerülnek, ahol könnyedén átmennek majd a felülről érkezett változtatási javaslatok, ráadásul különösebb feladatuk nem lesz azzal, hogy jó iskolát csináljanak, mert már készen van.

Nem jött be. Azért nem jött be, mert éppen ez a lényeg, hogy felülről érkezett, erőszakos folyamatok nem kedveznek a helyi közösségek létének, működő szabályrendszerének és mindennapjaiknak. Az, hogy ezt sem a tankerület, sem az egyház képviselői nem értették tegnap, elgondolkodtató. Az viszont, hogy az iskola egy emberként állt ki önmagáért, és az első pillanatban világossá tette, hogy hagyják őket békén, szívet melengető és reményt keltő. Jogi értelemben is birtokolják a képességet, hogy nemet mondjanak a fenntartóváltásra. Meg is fogják tenni.

Az egyház képviselői csalódottan távoztak, volt, aki feldúlva. De nem azokra kell dühösnek lenni, akik képesek voltak létrehozni egy jó iskolát, jól működtetik, és szeretik azt, hanem azokra, akik olyan törvényt el tudtak fogadtatni, hogy a helyi közösségek beleegyezése nélkül, a megkeresésüket kihagyva, valaki a felső vezetés felé jelezze szándékát, hogy az intézmény fenntartási jogait át kívánja venni. Mi ez, ha nem az ember semmibevétele?

Ezzel szállt szembe tegnap diák, szülő, tanár, intézményvezető. Az, hogy feltehetően kulturált körülmények közt zajló megkeresés közepette is elutasították volna az egyházi fenntartás ötletét, már egy egészen más kérdés. És igazából, jelen pillanatban ez nem is annyira fontos. A fő kérdés az, hogy tiszteletben tartják-e a döntésüket. 

Jelen írás a Jogtudatosság Hónapjának lezárásaként rendezett pódiumbeszélgetés összefoglalója

 „A demokráciához demokraták kellenek” – mondják. Kérdés, kik kellenek az emberi jogokhoz és az emberi méltósághoz egy olyan országban, ahol meglétük nem evidencia. A probléma gyökerei nagyon mélyre nyúlnak vissza Magyarországon. Autoriter vezetők érkeztek jobbról és balról, igazodni szinte mindig kellett valamihez, nem igazán ismert a terep, amelyen ez a társadalom önmaga lehet, pláne nem az, ahol a társadalom hagyja az egyes embereknek, hogy önmaguk lehessenek. Eltévedtünk a jogállam felé félúton.

A pódiumbeszélgetésen diszkriminált társadalmi csoportok jogegyenlőségi küzdelmét vívó civilek vettek részt. Antoni Rita, a Nőkért Egyesület vezetője, Bíró András, alternatív Nobel-díjas író, újságíró, Mocsonaki László, a Háttértársaság a Melegekért korábbi ügyvivője, jelenleg a társaság jogsegélyszolgálatának munkatársa, Setét Jenő, az Idetartozunk Egyesület alapítója, valamint Surányi Judit, a Rehab Criticall Mass főszervezője. Moderátorunk Galgóczi Péter, az Eleven Emlékmű projektszervezője volt – nem mellesleg autóversenyző, mozgássérültként.

Két valóság

Szomorú tapasztalat, hogy mintha a társadalom többsége semmit sem hallana meg azokból a segélykiáltásokból, amelyeket ezek a szervezetek hallatnak. Pedig segélykiáltások ezek, olyan emberektől, akik lassan belefulladnak a tehetetlenségbe, abba, hogy folyton beverik a fejüket a hátrányos megkülönböztetésbe, ha egyáltalán nem kárhoztatták még őket arra, hogy a négy fal között éljenek – mert sajnos ilyenek is sokszor vannak.

Pedig ezek a szervezetek, jogegyenlőségért küzdő csoportok olyan rendezvényeket tartanak, ahol „ugrálhat egy nagyon furcsa kis lényecske is, és ebben az anyukája végre feloldódik” – mondta Surányi Judit a Rehab Criticall Massről. Ez egy „láthatósági projekt”, hiszen mentális akadálymentesség is létezik, amiről szinte senki sem beszél. Átugrani azt a korlátot, hogy kimegyek a fényre, nem egyszerű, pedig nagyon sok családban él fogyatékos. Hozzátartozókkal együtt, milliós a tömeg, akiket érint ez a kérdés, mégis úgy kénytelen létezni ma egy fogyatékkal élő, mintha ott sem lenne. Persze, sok helyen úgy is gondolják, nem léteznek, nyilván ezért terveznek olyan rámpát, amin felborul a kerekes szék, és egy ép ember sem nagyon tudna rajta felmenni, nemhogy valaki, aki két háromágú bottal jár.

„A társadalmi emancipációs folyamatok visszafordultak.” A különböző diszkriminált csoportok között gesztusok ugyan vannak, de nem eleven az összefogás. Cigányok vesznek részt a Rehab Criticall Massen és a Pride-on, nők eljönnek a roma holokauszt évfordulóján koszorúzni, de ez nem az igazi. „Számomra a magyar nemzet nem vérségi alapon szerveződik” – mondja Setét Jenő. További gondként nevezi meg a „bűnös szegénység” jelenségét, amely kétségtelenül megjelent az országban. Ez éppen ugyanolyan áldozathibáztatás, mint amikor azt mondjuk, hogy a „megerőszakolt nő kihívó volt”. Észre kéne venni, hogy egyek vagyunk, és a társadalmi szolidaritásnak kéne olyan erősnek lennie, hogy képes legyen felszámolni ezeket a hátrányos helyzeteket.

„Ha a középosztály meg van gyávulva, mit várunk attól, aki náluk rosszabbul él?” – hasít bele a levegőbe Setét Jenő költői kérdése. További probléma, hogy „mindig mindenhol vannak árulók”, így van, aki a cigányok közül is képes ellentétes érdekekért nyilatkozni, vagy akár megfúrni egy kezdeményezést.

„A NER-nőképért mindent feláldoznak”

Nincsenek tekintettel arra, hogy a munkapiacon jogegyenlőségnek és esélyegyenlőségnek kéne lennie, nincsenek tekintettel a nők reprodukciós jogaira, de arra sem, hogy az egészségügyi gyakorlatban mi lenne a legmegfelelőbb a nők számára. Ez így nem mehet tovább.

„A központi oktatásnak az a hozzáállása, hogy minek nektek jog?”

„Fontos a jogtudatosság, fontos, hogy vidéken is legyen szervezett közösség, amely a hátrányosan megkülönböztetett csoportok érdekképviseletét ellátja.” – mondja Mocsonaki László. Az LMBTQIA-közösség kezelését gyakorlatilag a tudományosság figyelembevétele nélkül közelítik meg itthon. Az interszexuálisok jó része szenved attól, hogy már születésük után elvégzik a nemkorrekciós műtétjüket. Ez azonban szembemegy a nemzetközi gyakorlattal, mert a kamaszkorban derül ki, melyik nemi jellegek erősödnek fel ezekben a gyerekekben. Itthon legtöbbször ekkor már késő. Gyakorlatilag olyan emberekről beszél, akiktől egy életre elvették a valódi énjüket, egy rossz egészségügyi gyakorlaton keresztül.

Az emberi méltóság gyakorta a melegközösség számára csak elérhetetlen vágyálom.

Az egyéni méltóságtudat nem alakult ki Magyarországon

„Nekem akkor van méltóságom, ha a másik méltóságát tisztelem” – mondja Bíró András. Az alternatív Nobel-díjas író hozzáteszi: „frontokat kell nyitni, szövetségeseket kell találni” a jogegyenlőségi küzdelemhez. A hátrányosan megkülönböztetett társadalmi csoportoknak keresniük kell egymást, figyelni a másikra, folyamatosan együttműködni, mert a problémájuk lényegében egy. A zsidó-keresztény kultúrára hivatkozva ugyanis nem lehet hátrányosan megkülönböztetni csoportokat. Ez ellentmond ennek a kultúrkörnek, és annak az értékvilágnak, amit alapvetően képvisel.

Kíméletlenül őszinte beszélgetéssel telt tehát az antirasszista világnap délelőttje. A magam részéről hálás vagyok azért, hogy létrejöhetett ez a rendezvény. Megyünk tovább, folytatjuk a jogtudatosság projektjét. Tudom, hogy egy fecske nem csinál nyarat, de azt is, hogy ebben az országban rengeteg fecske van, akikért soha nem emelte fel a szavát senki, és ezért ők – bárhogyan küzdöttek is - mindig azt élték meg, hogy egyedül vannak. Pedig joguk van a nyárhoz. Nekik is, mint mindenki másnak.

Nyolc évvel a roma gyilkosságok után, megmerevedni látszik a kirekesztés rendszere. Az országban léteznek egyenlők és egyenlőbbek. Jobban mondva egyenlők és jogegyenlőségből sosem részesedők. Ezzel egy gond van, még csak nem is a roma kisebbség gondja: az egész társadalomé. Ha magunk mögött hagyunk embereket, akár a munkapiacon, akár az oktatásban, az egészségügyben, sosem lesz teljes a kép - nem beszélve arról, hogy erősödnek azok a csoportok, akik körében szokványos a gondolat: a romákat dehumanizálni kell.

A kísérlet még növényekkel is működik: ha az ember az egyik virágot nap mint nap dicsérő szavakkal illeti, megsimogatja leveleit, valódi gondoskodással van felé, az szebben fog fejlődni, mint az, amelyiknek csak néha, félvállról odalöttyintünk egy pohár vizet, aztán rá sem nézünk. Még szembetűnőbb a kísérlet akkor, ha esetleg becsméreljük, úgy viharzunk el mellette, hogy kis híján leverjük, sőt, időnként le-leszakítunk belőle egy levelet. Ugyanígy van ez az emberekkel is.  

Amikor valakit folytonosan gyaláznak, ember legyen a talpán, ha újra és újra fel tudja emelni a fejét. Nemrégiben meséltek nekem egy fiatal srácról, aki a gyerekkorában videojátékokból csaknem anyanyelvi szinten megtanult angolul. Egy kisvárosi középiskolába járt, és amikor a tanárok észlelték, hogy beszédkészsége túltesz az övéken, folytonosan egyeseket osztogattak neki, mert nem magolta be a nyelvtani kivételeket. Ügyet sem vetettek rá, hogy egyébként egy felsőfokú nyelvvizsga szóbeli része nem jelentene számára akadályt. Azóta sincs nyelvvizsgája. Más idegen nyelvet sosem próbált megtanulni.

Nem érhet egy embert folytonosan negatív visszajelzés a saját teljesítményét vagy potenciális teljesítményét illetően, mert előbb-utóbb elhiszi, és sosem jut eszébe, mennyivel többre lenne képes. A roma kisebbséggel pontosan ez történik, társadalmi méretekben. Ők Magyarország osztályának rossz tanulónak bélyegzett diákjai. Ők azok, akik bárhogyan próbálkoznak, falakba ütköznek.

A magyarországi cigányság sorsa évszázadokkal ezelőtt pecsételődött meg. Egy bűncselekményekről szóló, ismeretterjesztő városvezetés alkalmával azt is megtudtam, hogy a 19. században, a rendőrök és a nyomozók úgy tartották, ha felmerül a gyanú, hogy az elkövetők cigányok voltak, ennek legkönnyebb bizonyítása, hogy az ember beleszagol a levegőbe, és megérzi a jellegzetes bűzt, amit a roma elkövetők hagynak maguk után.

Ilyen múlttal nincs jelen és nincs jövő. Ami van, az kilátástalan. Közösségi szinten mindenféleképpen. Egyéni szinten létezik egy-két csoda. A huszonéves, tetkós rákkutató srác, a hejőkeresztúri általános iskola tanárai és tanulói, vagy a besencei teniszpálya és a cserdiek gazdasága, amiből még jótékonykodásra is jut. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a többség nem úgy él, mintha sosem lenne elérhető számára az emberi méltóság. Mintha kilógnának abból a körből, akiknek vannak jogai. Ők másodrendű állampolgárok. Volt pár ilyen kisebbségünk a történelem során. A zsidóság és a magyarországi németek is jártak így. Akik megmaradtak, képesek voltak maguk mögött hagyni a múltat, és bekerültek a magyar társadalom vérkeringésébe.

A 8 évvel ezelőtti, tatárszentgyörgyi romagyilkosságok világosan megmutatták, hogy vannak olyan emberek ebben az országban, akik úgy gondolják, a romák nem emberek. Úgy gyilkolták meg Csorba Róbertet és kisfiát, Robikát, mintha csak hajtóvadászatkor űzött vadakra lőttek volna. Menekülő emberre lőni… még rendőr is csak lábon lőhet egy fegyvertelenül menekülő bűnözőt, figyelmeztető lövést követően. Ha másképp cselekszik, felelnie kell tettéért.

Ami Tatárszentgyörgyön, 2009. február 23-án történt, nem rázta meg a közvéleményt. Megrázó, micsoda passzivitás övezte a romagyilkosságokat, holott még film is készült utánuk, amely bemutatja a cigányság folytonos rettegését, és amely öt évvel ezelőtt elnyerte a Berlini Filmfesztivál ezüstmedvéjét. Az alkotás megmaradt egy szűk szubkultúra számára, csakúgy, mint a romák sorsával való törődés.

Csütörtökön, Iványi Gábor segítségével emlékeztünk a Csorba család halottjaira. Nem pusztán két áldozata volt ennek a rémtettnek. A nagypapa, Csorba Csaba, néhány évvel a gyilkosságok után szívinfarktust kapott. Szervezete nem bírta tovább az elviselhetetlen gyászt. Az édesanya már nem itt él. Az elején nagy volt körülötte a felfordulás, de utána magára hagyták. A szertartás gyönyörű volt. Beszéljenek helyettem az ott készült képek.

Az édesanyát magára hagyták, csakúgy, ahogyan Magyarország magára hagyta a teljes cigányságot. Becsmérlő szavakkal illetik, meg sem próbálják segíteni abban, hogy önerőből elérjen valamit. Ha ez így megy tovább, örökre két Magyarország él majd egymás mellett – párhuzamos valóságban. Az egyik a vélelmezett jólét és társadalmi egyensúly világában, a másik az örökös nyomor és jogfosztottság szomorú valóságában. Én nem egy ilyen Magyarországot akartam.

Létezik néhány, kisebb-nagyobb társadalmi kezdeményezés, amelyek egytől egyig emberi arccal teszik a dolgukat, az egyre embertelenebb világban. Ilyen a Közösségi Szigetek csoportja, vagy a Magyar Európai Nők (MENŐK) kezdeményezése is. (Őket ismerem közelről. Van szerencsém velük együtt tevékenykedni.) Régóta tudom, hogy lehetséges építkezni a semmiből, és nagyon értékes dolgokat létrehozni – gyakorlatilag erőforrások nélkül -, de mai Magyarországon, a központ által vezérelve, sokkal inkább az ellenkezője valósul meg: nagyon sok pénz megy el értéktelen, kifejezetten romboló projektekre. Ilyenek a humán ágazataink. A hétvégi, Kossuth Klubban rendezett konferencia azonban fény volt az éjszakában. Kérdés, hogy meddig van még szükség ezekre az önerőből világító lámpásokra azért, mert a magyar társadalom jobbára a sötétben botorkál, mocsaras, lápos vidéken, elvágva a szerves közösségfejlődés lehetőségétől, elveszve a korrupció, a populizmus és az embertelenség világában?

Embert ment, nem a kötelező köröket tudja le

Dr. Gyurkó Szilvia, gyermekjogi szakértő szerint, a gyermekvédelmi intézményrendszer, az igazságszolgáltatás és a rendőrség nem képes olyan környezetet teremteni, amelyben egy bántalmazott gyermek bízni tud azokban, akik segítenének neki, megnyílik, elmondja, mi történt vele, holott ez elengedhetetlen lenne ahhoz, hogy eljárás induljon a bántalmazója ellen, őt pedig a lehető leggyorsabban helyezzék biztonságba. Szilvia elmondásából látható, hogy a módszerek és a szakemberek léteznek, pusztán a hatékony cselekvés hiányzik, no meg a törekvés, hogy valóban gyerekbarát kihallgatások történjenek, és hogy megoldódjon a prevenció. A gyerekeknek tisztában kell lenniük azzal, mit lehet, és mit nem lehet megtenni velük – nem beszélve az őket körülvevő felnőttektől. Nehéz ez egy olyan országban, ahol – ahogyan Gyurkó fogalmazott egy korábbi cikkében – „el lehet végezni egy jogi egyetemet úgy, hogy az ember nincs tisztában azzal: a gyerekeknek vannak jogai”.  

A „21. század az elmosódó határokról szól. Pszichológusok kapnak közgazdasági Nobel-díjat, matematikusok segítik a pszichológusok munkáját” – mondja Gyurkó Szilvia, mivel nem felejthető el, hogy a gyermekmentés, a bántalmazott mihamarabbi segítése akkor hatékony, ha különböző szakértők csapatban dolgoznak. Jó esetben egyetlen fontos szereplő van számukra a rendszerben: a bántalmazott gyermek, az ő igényeivel együtt. Nem érthető, hogy hogyan alakulhatott ki az a szemlélet a magyar rendőrségben, hogy a „gyermekbarát kihallgató szoba” rózsaszín, és tele van plüssállattal, miközben a rendőröket egyetlen napig készítik fel arra, hogyan kell szólni egy gyerekhez. Holland kollégáik 300 napon keresztül tanulják, miben áll a bántalmazott gyermekkel való kommunikáció, és semmi szükségük arra, hogy mindenfelé játékok heverjenek a szobában, ha képesek bizalmas légkört teremteni a bántalmazott gyerek számára, aki biztonságban érzi magát, és emiatt képes elmesélni, mit tettek vele. Amíg ez hiányzik itthon, nem lesz előrelépés a gyermekvédelemben.

A gyereket tanítja, nem a tantárgyat

Balatoni József, „Jocó bácsi” történelemtanár. Blogját több mint tizenhétezren követik, könyve nemrégiben jelent meg. 28 éves, és a konferencián egy napszemüveg volt a hajában. Az, hogy ő egyenrangú partnerként kezeli a diákjait, szinte egyedülálló, mutatja a magyar oktatási rendszer rémséges mivoltát. Jocó bácsi majdnem egy időben született a III. Magyar Köztársasággal, felnőtt ember, el tudja mondani, szerinte mi a jó, mi a rossz, előbbiekért, utóbbiak ellen képes küzdeni – teszi mindezt bájos könnyedséggel és fantasztikus humorral. A kádári diktatúra messze már, Jocó bácsik és Kati nénik lettek azokból a gyerekekből, akik akkor még csak szaladni tanultak, amikor kikiáltották itthon a demokráciát. Érdekes módon, ezek az emberek képesek voltak felnőni, a demokrácia és a jogállam azonban nem. Ennek megfelelően alakul az állami iskolák és az egész oktatási rendszer légköre. 

Jocó bácsi nem tesz mást, mint állampolgárrá nevel. Közösséget teremt, beszél és beszélget. A tanítványai nem tartanak tőle, hogy akár 600 ember előtt, egy ismeretlen helyen mikrofont ragadjanak, és kérdezzenek. Jocó bácsi nem fél. Nem fél megmondani egy szülőnek, ha ő szerinte a gyerekével oly’ módon foglalkozik, hogy az nem szolgálja a gyerek épülését. Nem fél megmondani, ha nem tart jónak egy felülről érkező utasítást, és ezért az általa oktatott gyerekek sem félnek. Jocó bácsi vallja, amit Thomas Merton mondott: „A kommunikáció legmélyebb szintje nem a kommunikáció, hanem a közösség.”

Közösség épül az osztályban, amely olyan szerencsés, hogy tanulhat tőle. Máshol tartana az ország, ha mindenki úgy nőne fel, hogy megtanul kérdezni, ha valamit nem ért, szólni, ha valami nem tetszik neki, és kész tenni azért a csoportért, amelynek tagja. Jocó bácsiból sajnos kevés van, az a folyamat pedig túl erős, amely visszafordította az oktatási rendszerünket egy olyan vágányra, amely diktatúrákba való. 

Gyakorlatilag esettanulmány az ország arra, hogyan lehet visszavetni egy társadalmat évtizedekkel a fejlődésben. Még jó, hogy néhányaknak jutnak "Jocó bácsik"! 

Az embert gyógyítja, nem a betegséget

„Itt lehet kérni vizet, mert adnak” – hangzik el a fájdalmas megállapítás dr. Lénárd Rita, belgyógyász főorvos előadásában. Ezek szerint van, ahol nem lehet. Mert nem adnak. Pedig arra esküdtek fel, hogy gyógyítsanak, a páciens szolgálatába állítsák tudásukat. A doktornő egy 2400 éves írást olvas fel: az ókori Hellaszból származik. Platón írta arról, hogy szolgák és szabad emberek egyaránt betegednek meg, és a kor szabályainak megfelelően a szolgákat szolga orvosok, a szabad polgárokat szabad orvosok gyógyítják. A szolgák úgy jönnek-mennek az orvosok kezei alatt, mint a futószalagon: senki sem törődik azzal, hogy mi bántja őket, milyen helyzetben vannak, van-e lelki eredete a betegségüknek, nincs idő arra, hogy orvosuk megismerje őket. Nem úgy a szabadok körében: itt fontos, hogy az orvos elnyerje a beteg bizalmát, törődjön azzal, hogy meggyógyult-e, bántja-e valami, vagy akadályozza-e bármi a gyógyulását.

Lénárd doktornő úgy csukja össze a papírját, hogy itthon „2400 év alatt nem sikerült idáig eljutni, pedig a Platón által leírt orvos-ideált kellene elérnünk. Az orvost, aki megszelídíti a beteget, és elnyeri a bizalmát”. Hozzáteszi, hogy sajnos „ma Magyarországon az egészségügy jár, de nem jut”, és hogy „nem pusztán az orvosok, de a betegek is a magánszektorba kényszerülnek”. Elmondta, hogy nem csak az embertelen arc, az alulfinanszírozottság is nagy problémát okoz: szerinte – hasonlóan a V4-ek többi tagjához – GDP arányosan 6,5%-ot kellene az egészségügyre fordítani, nem 3,94-et, ami (hasonlóan a kórházakban tapasztalt állapotokhoz) rémítően elégtelen.  

Empátia, őszinteség, bizalom – ezt szomjazzák a humán ágazatok

A konferencia házigazdája, dr. Nagy Emília, tanár zárta le az előadásokat. (Ő volt az, akit annak idején, egy pedagógustüntetésen megtartott beszéde után az akkor még Orbán-kormányt szolgáló HírTV stábja még a saját iskolájában is üldözött.) Azt mondta: gyakorlatilag három kulcsszó köré csoportosul a megoldás: „empátia, őszinteség, bizalom”.

Ha ezek megvannak, lépünk egyet előre. Az ország vezetése most éppen úgy döntött, jó nekünk az is, ha inkább kettőt hátra.  Kérdés, hagyjuk-e.

Napvilágot látott, hogy Orbán Viktor a Puskás Akadémia épületegyüttesét, edzőit, szolgáltatásait ellenszolgáltatás nélkül veszi igénybe, mintha mi sem volna természetes ennél, hiszen – ahogy szól a klub közleménye - Orbán maga alapította az alapítványt, amely végül a Pancho arénát is megteremtette szülőfaluja számára. Közpénz milliárdok tucatjai ömlenek a klubhoz és a faluhoz is, de ez mit sem változtat azon, hogy a miniszterelnök törvényi szabályozás értelmében nem használhatná sajátjaként a létesítményt. Jogos a szemfüles újságírók észrevétele, csakhogy a baj nem itt keresendő.

Apróságnak tűnik ez a történet ahhoz képest, hogy a magyar társadalomnak már kilopták a szemét, milliárdok ezrei tűntek el a süllyesztőben, nem pusztán olyan, amit a magyar adófizető fizetett be a kasszába, de olyan is, ami az ezerszer elátkozott Brüsszel felől érkezett. Apróságnak tűnik abból a szempontból is, hogy sportolók körében gyakori, hogy egykori klubtagok, sportolók, sőt, talán még az odaszokott közeli barátok is használnak öltözőt, konditermet, mennek le a pályára rúgni a bőrt, vagy a mászni pár kötelet, anélkül, hogy ennek tényleges piaci értékét megtérítenék. A csapathoz tartoznak, és ez éppen elég. Sportszokás. A közgazdaságtan az ilyen – vagy ehhez hasonló - jelenséget nevezi „klubjószágnak”. Klubot szerveznek azoknak, akik jogosultak fogyasztani egy adott terméket vagy szolgáltatást, és a klub maga válogatja meg szelekciós mechanizmusait.

Amennyiben a Puskás Akadémia azt a szabályt hozta, hogy az alapító elnök tagja a klubnak, így éppolyan jogosultságokkal rendelkezik, mint a sportolók, nincs mit tenni: a jogi felelősségre vonás elbukna. Nem úgy a kormányzati szemlélet, ami meghúzódik e mögött az egész mögött.

Orbán Viktor kormányzása jó ideje nem képes arra (minekután célként ez nem szerepelt hatalomra kerülésekor, miért is volna rá képes?), hogy közjószágokat biztosítson Magyarország állampolgárai számára. Itt most nem pusztán a materiális javakra kell gondolni - mint a kórházak, az iskolák vagy az útépítés -, hanem azokra a közjavakra, amelyek intézményi értelemben léteznek. Ilyenek a jogállam, a demokratikus intézményrendszer, az alapvető egyéni és kollektív szabadságjogok biztosítása, az arányos választási rendszer, a jogbiztonság, a szociális háló, a törvény előtti egyenlőség, a független bíróságok, olyan főügyészség, amely nem úgy táncol, ahogyan a kormányfő fütyül… hosszasan lehetne még sorolni.

Az illiberális állam által teremtett feltételrendszer keretei közt működtetett állam nem teljesíti a feltételeket, amely alapján fel lehetne bennünket venni az Európai Unióba. 2017-ben. Kínos. Bulgária és Románia egy évtizede csatlakoztak.

A közjószágok nem biztosítása, az emberi méltóság honfitársaink millióitól való elvitatása, az emberek folytonos megalázása, a közmunkaprogramról való hazudozás, a valós világtól való teljes elszakadás nyilvánvalósága, amikor a mindennapi megélhetéshez szükséges pénzmennyiségről kell nyilatkozni, vagy egyes közlekedési kihágásokért való büntetési tételt megszabni, ami alatt felnyög még a középosztály is. 150-200 ember fagy meg a saját lakásában telente az elmúlt években.

Ezek a fiúk szakadt farmerekben, rojtos pántú táskákkal indultak neki, és most helikopterekkel furikáznak, bivalybőr táskával, luxusszállodákban eszik a kaviárt, és luxusautókkal érkeznek mindenhová. A fő probléma az, ahogyan ezek az emberek hozzájutottak ezekhez a javakhoz. Az érdemtelenség az, ami elfogadhatatlan. Mindent közpénzen tesznek: réges-régen összekeverik a közvagyont a saját magánvagyonukkal, és ez nem más, mint lopás.

Nem azzal van a baj, hogy Orbán Viktort a Pancho arénában, vagy Felcsúton klubtagnak tekintik - bánom is én, hogy egy miniszterelnököt tiszteletből/szívességből/talpnyalásból/akármiből adódóan beengednek egy futópályára -, hanem azzal, hogy ebben az országban kizárólag az a klub létezik, amelyet Orbán Viktor elismer. Nem pusztán a kormány barátairól és üzletfeleiről van szó, hanem azokról, akik a poros MÁV-vagonokra ráírják az ujjukkal, hogy „csak a Fidesz”, meg azokkal, akik olyan „jóféle” templomba járnak, szeretik a fegyvereket, és gyűlölik a menekülteket. Az a klub a „nemzeti együttműködő”. A többiek automatikusan „nemzeti együtt nem működők”. Árulók. Hazaárulók. Pedig nincs más bűnük, minthogy nem tűrik szótlanul, hogy ebben az országban minden romlásnak indult.

Nem tűrik szótlanul, hogy ezeken a romokon valakik pofátlanul megszedték magukat, és semmiféle felelősséget nem éreznek az ország azon részéért, amely nem rájuk húzta az ikszet – holott, ez mindenkor, mindenhol, minden kormánynak kötelessége: a teljes népesség kormányának lenni. Nem a népé, a népességé. A társadalomé. És ha ez így lenne, abból talán az is következne, hogy végre el lehetne mondani az embereknek ebben a sokszor megnyomorított országban, hogy a demokrácia pénzbe kerül, és akik felelősséget vállalnak a közjó biztosításáért, a vitákért, amelyeken keresztül az kialakul, azok tisztes fizetést érdemelnek.

Amennyiben ilyen országban élnénk, nem lenne divat a hazudott puritánkodás. Nem volna gond, hogy egy pozícionárius jól keres. A gazdaság ezt – hasonlóan a polgárok jólétéhez - kitermelné. Volna miből és miért adót fizetni. Nem sajnálnánk a politikusainktól a fizetséget, ha nem lisztkukacok várnának minket a tüdőszűrésen, vagy ágyi poloskák a szülészeten. A tisztes fizetség viszont nem egyenlő a lopott pénzzel, a zárt tenderekkel és a családtagok kezére játszott luxusszállodákkal, tévécsatornákkal, szőlőhegyekkel.

Egy jól működő országban nem volna gond, hogy jól élnek (na, nem így, mint most, kicsit kevésbé jól), mert tudjuk, hogy nem a saját klubjaikért dolgoznak, hanem egyetlen, sokkal nagyobb klubért: Magyarországért. De az ország nem működik jól. A köreiken kívül mindenki szenved benne. Hát, ezért baj, hogy Orbán Viktor úgy használja a felcsúti stadiont, mintha a sajátja lenne. Nem azért az istenverte rekortánért. Mert az egész országot úgy használja. Ez a mi bajunk, nem az, hogy nem vett kondibérletet.

Családon belüli - főképp nők és gyermekek sérelmére - elkövetett erőszakos bűncselekmények tömkelege lát napvilágot az utóbbi hónapokban, még sincs értelmes cselekvés. Nincs prevenció, a védett házak férőhelyei messzemenőkig elégtelenek, a jelzőrendszerek nem működnek, a hatóságok tétlenek, a társadalom pedig a tizedét sem látja annak, ami valójában zajlik, holott ha valaminek nyilvánosságot kéne kapnia, akkor az ez. Nagyon nagy a baj, de a tétlenség mellett azért akad más is. Áldozathibáztatástól elkezdve, az álszentségen át, a hatékonyságnövelés helyett javasolt középkori büntetés-végrehajtásig. Jó lenne már egyszer eldönteni, hogy Európához akarunk tartozni.

A Jobbik javaslatának megvalósulása a középkorba taszítaná a magyar társadalmat a büntető törvénykönyv módosításával. A szélsőjobboldali párt szemlélete - és a formális logika - alapján a lopásért kézlevágás, gyilkosságért halálbüntetés járna? Akinek a büntetésről és a büntetés-végrehajtásról a megtorlás jut eszébe, az nem érti az európai jogfejlődést, és azzal a felelősséggel játszik, hogy a társadalomban akár jogosan keletkezett indulatokat valamifajta közösségi bosszúállásban vezesse le. Ezzel viszont valós problémáról terelődik el a figyelem.

Elsődleges feladat, hogy a gyermekek sérelmére elkövetett szexuális visszaélések magakadályozása és megelőzése érdekében meg kell tenni mindent. Nem pusztán jogszabályok, de intézményi keretek és tettek formájában is. Hazánkban becslések szerint 300.000 érintett gyermek lehet, de az ügyek egy százaléka sem kerül bíróságra. A megelőzés, a hatósági eljárás és az igazságszolgáltatás terén kell erősödni.

Ehhez nagyobb törvényi és intézményi védelemre is szükség van. A gyermekek elleni szexuális erőszak visszaszorítása érdekében a - 2010-ben Magyarország által már aláírt, tavaly ratifikált – Lanzarote-i Egyezményt végre kell hajtani, tényleges jogi és intézményi keretrendszer változtatással küzdeni azért, hogy minél kevesebb gyermeket bántalmazzanak. Hatékonyabbá kell tenni a gyermekvédelmi szolgálatot és a prevenciót – a távolságtartás intézményének megerősítésével -, és gondoskodni kell róla, hogy az elkövetők valóban eljussanak a bírósági felelősségre vonásig, aztán pedig a börtönbüntetésig.  

A jogi értelemben vett felelősségre vonás jelenleg mértéktelenül enyhe az elkövetett bűnökhöz képest. A legtöbb nemi erőszak családon belül történik, - a leggyakoribb tipikus elkövető rokon, házastárs, élettárs vagy közeli barát – a rémtettek több mint 99%-ára nem derül fény, amelyre mégis, ott is gyakran megjelenik az áldozathibáztatás attitűdje, és az, hogy még a bíró is nehezen hisz az áldozatnak vagy törvényes képviselőjének. Vannak szexuálisan molesztált gyermekek, akiket hosszú éveken át faggatnak szakemberek, hogy kiderítsék, tényleg megtörtént-e velük, amit mesélnek a saját zaklatásukról, aztán a bíróság bizonyíték hiányában ejti az ügyet.

A kormányzat folyton azt hajtogatja, hogy a családok kormányával állunk szemben, azonban a nők elleni erőszak visszaszorítására kötelező Isztambuli Egyezmény ratifikációja máig nem történt meg, a gyermekek ellen elkövetett szexuális bűncselekmények visszaszorítása érdekében ratifikált Lanzarote-i Egyezményt nem veszik komolyan. A magyar hatóságok legtöbbször tétlenül – vagy ami még rosszabb, hitetlenkedve - állnak az ilyen bűncselekmények fölött: az elkövetők és az áldozatok továbbra is egy háztartásban élnek, a nemi erőszaktevőket pedig nem vonják felelősségre.

Mindenki emlékszik a kisbaba esetére, akit apja dobott le az emeletről, majd utána ugrott. A férfi, a távolságtartás intézményének megfelelő működése mellett nem is láthatta volna a gyereket, de még az anyját sem, mert korábban is ki akarta dobni az emeletről a gyermeket, amit a nagymama akadályozott meg. Rövid idő után azonban szabadult a börtönből, és a láthatáson veszett össze újra a gyerek anyjával. Kettejük életébe került a súlyos állami mulasztás – már ha az anya életét ezen túl életnek lehet nevezni.

Néhány hónapja egy férfi, aki korábban már erőszakoskodott saját lánytestvérével és édesanyjával, lopott, garázdálkodott, volt barátnőjét pedig úgy lefejelte, hogy annak eltört az orra, egy gyerekkori lánybarátját gyilkolta meg brutálisan, akit a kert végében találtak meg, egy éhen pusztult disznó mellé elrejtve. Ez a férfi miért nem kapott megfelelő büntetést a korábbi erőszakos cselekedetei és garázdaság miatt? Hogyan lehetett része annak a közösségnek, amelyre veszélyt jelentett az, ahogyan élt, és ahogyan az emberekkel bánt?  

Hány ilyen tragédiának kell még történnie, hogy világos legyen: szigorú törvényi szabályozásra van szükség, olyanra, amely nem a megtorlásra koncentrál, hanem hatékony hatósági eljárásokon keresztül, valóban képes megelőzni ezeket a bűncselekményeket, vagy ha már megtörtént a baj, legalább izolálja a tettest, és hatékony, gyors ügyintézésen keresztül eljuttatja a bírósági szakaszig az ügyet, ahol valóban felelősségre vonják tettéért? Már az enyhébb bűncselekményeket is rendkívül komolyan kell venni, hiszen ritkán történik családon belüli gyilkosság vagy nemi erőszak előzmények nélkül. A fenti két eset, megfelelő jelzőrendszereken keresztül megakadályozható lett volna. Nem így történt.

A Jobbik által javasolt büntetés barbár társadalmak módszere, Európába a prevenció, megtörtént bűncselekmények esetén pedig az áldozat mihamarabbi biztonságba helyezése, becsületes nyomozás és tisztes bírósági tárgyaláson meghozott szigorú ítélet, börtönbüntetés való. Sajnos most egyik téren sem állunk jól. Pedig nők és gyerekek százezrei sérelmére elkövetett szexuális bűncselekményekről, testi és lelki erőszakról van szó. Ha a nyilvánosság értesül a gyilkosságról vagy a nemi erőszakról, feltehetően már minden előjel megtörtént - anélkül, hogy erről bárki is tudott volna. Ez ellen kell hatékonyan fellépni, mert a megtorlás, az áldozatok számára, eső után köpönyeg.