Bősz Anett blogja

2016.sze.19.
Írta: Bősz Anett komment

Harmadfokú riasztás a magyar oktatási rendszerben – friss OECD-adatok

Az egyik legszorultabb helyzetű tanári korfa, alulfizetett pedagógusok, drámaian megvágott oktatásügyi költségvetés, nemzetközi trendekkel szembefordult oktatásirányítás – ezek jellemzik hazánk oktatáspolitikáját. Hiába a nemzetközi közeg folyamatos figyelmeztetése: tudásalapú gazdaságra van szükség, Magyarország oktatási rendszerében alacsony a diplomát szerzők aránya, akik pedig ennél alacsonyabb végzettséget szereznek, egyszerűen alig van esélyük akár csak megközelíteni az Európai Unió szerencsésebb tagállamaiban élő társaik életszínvonalát. Rémítő körkép látott napvilágot. 

Ugyan az iskolai végzettség minden felmérés szerint kifizetődik, az Orbán-kormány mégis az alacsonyabb végzettség megszerzésének irányába tolja a fiatalokat. Hallgatónként az egyik legkevesebbet költjük az OECD-ben a felsőoktatásra. A tanulók alapfokú oktatásból felsőfokú oktatási intézménybe jutására a legkevesebbet költi Magyarország az OECD-tagországok közül – ez alig haladja meg az OECD átlag felét.  

A helyzet különösen drámai, ha vetünk egy pillantást a korábbi adatokra: 2013-ban, a 2008-as összeg mindössze 82 százalékát költöttük minden egyes tanulóra, bár előremutató, hogy a zuhanórepülés mérséklődött. 2012 és 2013 között már csak 1 százalékos csökkenés volt ebben, és ugyan a hazai közoktatás állapotára mindenképpen igaz a megállapítás: innen már csak felfelé van, mégsem látunk javulást, évek óta.

A bruttó hazai termék mindössze 3,8 százalékát költjük oktatásra, ami az OECD-átlagtól (5,2%) és az EU-s átlagtól (5%) is messze elmarad – hogy a legjobban teljesítő európai országokról már ne is beszéljünk. Finnország például már 2011-ben a GDP 6,5%-ára emelte fel az oktatási rendszer finanszírozását, pedig nekik aztán valóban nincs mit ledolgozniuk. Ugyan a 2008-as világválságot követő időszak nagyfokú költségvetési fegyelemre és kiadáscsökkentésre ösztönözte az OECD-országok többségét, Magyarországon mégis látványosabb volt a költségek megnyirbálása, mint a legtöbb tagállamban. A 2008 és 2010 közti időszakban ez a visszavágás 6%-os volt, azonban 2010 és 2013 között már 13%-kal csökkent az oktatási rendszerre szánt keretösszeg – ez a tagországok közt, ebben az időszakban a legnagyobb mértékű csökkenés.

_stat.jpg

Az egyik legsúlyosabb probléma: a tanári pályán dolgozók korfájának állása. Alig végzett mögöttünk ország. Forrás

Alig van olyan kérdéskör, amely tekintetében meghaladjuk az OECD átlagot: ez a kicsik intézménybe kerülésének tekintetében például így van, érdemes azonban figyelni a módszert, ahogyan a kormány elérte, hogy a 3-4 évesek minél nagyobb számban járjanak óvodába. Az óvoda kötelezővé tétele egy olyan társadalmi párbeszédet és integrációs folyamatot került ki, amelyben a kormány megértethette volna a szegényebb és kulturálisan kirekesztett rétegekkel, miben áll az oktatási intézmények szerepe. A Fidesz más utat választott: a kényszerítés útját.

A diplomások közel dupla annyit kereshetnek, mint alacsonyabb végzettséggel rendelkező honfitársaik, bár a jelentés megjegyzi, hogy ez főképp azért történhet, mert relatív alacsony a diplomások aránya a társadalomban. Még nagyobb gond, hogy pusztán a diplomások nagyságrendileg picit több mint fele számíthat kiemelkedő fizetésekre, ugyanis az OECD-átlagtól messze elmaradva, a diplomás nők és férfiak közt óriási bérszakadék tátong: a második legrosszabb adattal kullogunk a sor végén. Minden diplomás férfiak által megkeresett forintra 63 fillér jut, amelyet a diplomás nők keresnek meg.

ferfiakesnok.jpgA fentiek alapján egy olyan országgá váltunk, amelynek mintegy másfél-két évtizedes lemaradást kellene behoznia nyugat-európai társaival szemben, azonban ez aligha sikerülhet úgy, hogy arányaiban is kevesebbet költünk a – normál esetben - felzárkóztatás motorjaként funkcionáló oktatási rendszerre. Láthatóvá váltak a különböző társadalmi csoportok közt megmerevedő törésvonalak: aki szegény családból származik, marad neki az alacsonyabb színvonalú közoktatási intézmény, onnan pedig legfeljebb a szakiskola vagy a szakgimnázium – amelynek végzettsége a legvalószínűbb esetben mintegy 50%-os bért eredményez majd a diplomás kortársakkal szemben.

Nincs törekvés a nők és férfiak közti egyenlőtlenség korrigálására, az oktatási rendszerünk pedig egyedülálló abban, hogy az évfolyamok előrehaladtával, a kezdeti esélykülönbségek egyre csak növekednek, holott az iskola egyik célja éppen ezek szűkítése volna. Az már egy külön kérdéskör – és hasonlóan drámai -, hogy a legutóbbi PISA felmérés kimutatta: "a magyar gyerekek sokat tanulnak, azonban rossz módszerrel". 

Nincs szükség bővebb összefoglalásra: az utolsó órát éljük az oktatásban, amikor még elkerülhető a katasztrófa. Ha a magyar kormány ezt nem érti meg, évtizedekre állítja kényszerpályára a magyar gazdaságot és a társadalmat – holott, egészen máshogy is lehetett volna. Kár, hogy Orbánékban nagyobb volt a dac és a hatalomvágy annál, minthogy megengedhetnék maguknak azt, hogy felnőjön egy generáció, amelyik tud kérdezni, szólni, ha valami nem tetszik neki, együttműködni társaival, és gyorsan adaptálni információkat – amelyek a 21. században így is úgy is elérik. Csak nem mindegy, melyik nemzet mit kezd velük.

Egyelőre Globalizáció – Magyarország 1:0. Tartok tőle, hogy lesz ez sokkal csúfosabb is.

„Ahogy egymással bánunk, az a hazánk”

A kormány túlsegélyezésről és állami pénzekből élő mihasznákról beszél, akik saját hibájukból kerültek abba a helyzetbe, amelyből kitörni aligha lehet. A zátonyra futott roma évtized program kudarcait helyenként elfedő, egy-egy lokális csoda legfeljebb az értelmiség elismerését vívja ki, noha valóban ellátják a feladatot, melyre az államnak is törekednie kéne: megtörik a negatív spirált, és akadályt képeznek a nyomor újratermelődésének. Az itt felnövő szerencsések cseppek a tengerben – még ha büszkék is lehetünk rájuk, akik maguk is kivették a részüket a jobbára alapítványok vagy csodálatos tantestületeknek köszönhető kitörési kísérletekből. A valóság azonban sokkal szörnyűbb annál, minthogy a mindenkori kormány kudarcot vallott volna az integrációért folytatott küzdelemben. Nincs integrációs törekvés, nincs elfogadásra való nevelés, nem került be az egyenlő méltóság követelménye a köztudatba – de még az ország mindenkori vezetőinek tudatába sem.

Ami az elmúlt hat évben zajlott, az viszont mindennek a legalja.

Rétvári Bence a minap büszkén újságolta, hogy a hátrányos helyzetű gyerekek száma megfeleződött hazánkban, miközben az Eurostat jelentései arról számolnak be, hogy az anyagilag súlyosan deprivált helyzetben felnövő gyerekek száma egyre csak nő. Míg 2008-ban 24,4% volt a súlyos szegénységben élő gyermekek aránya, addig 2015-re már 35%. Ezzel az adattal még Romániánál is rosszabbul teljesítünk az uniós tagországok rangsorában. A közösségben egyedül Bulgária végzett mögöttünk a gyermekszegénység területén.

Az igazi szegénység azonban nem anyagi javakban, hanem kulturálisan jelentkezik a társadalom alsó harmadában. Az európai statisztikák ordítanak a magyarországi véres valóságról, melyeket a KSH nem közöl: 4-4,2 millió ember él ma létminimum alatt itthon. A kirekesztettség legsúlyosabb következményei viszont az esélyegyenlőség és az egyenlő bánásmód hiánya. Ez az, amely az évtizedek óta egyre súlyosbodó helyzetet konzerválja, és áttörhetetlen falként magasodik a mélyszegénységből jövők előtt.  

ahogy_egymassal_banunk.jpg

A kőhegyi menedékház mellett látható tábla története itt olvasható

A gyilkos bélyegek és örökre ellehetetlenülő megbélyegzettek

Egy társadalom állapotának mindig jó fokmérője az, hogy hogyan bánik a kisebbségeivel és az elesettekkel. Ennél jobban semmi sem mutatja, micsoda katasztrofális helyzet szabadult el itthon, az elmúlt hat évben. Nincs empátia, nincs szolidaritás, nincs egymásra figyelés. Ha valakik ezt mégis megpróbálják – és adott esetben az államnál jóval magasabb színvonalon látnak el feladatokat, mint például Iványi Gáborék a hajléktalan-ellátásban, vagy alapítványi iskolák a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek felzárkóztatásában -, akkor annak a szervezetnek ez a kormány nem kegyelmez.

A rendszerszintű szolidaritásmentesség és empátiahiány az ellátórendszerek és az egészségügy minden területére elért már. A kormánypárti média pedig folyamatosan ráerősít arra a rendkívül aljas játszmára, amelyen az Orbán-kormány politikája alapszik: szembe kell fordítani egymással társadalmi csoportokat. Minél nagyobb a bizonytalanság, minél nagyobb a félelem, annál nagyobb az igény egy erőskezű, mindent kontrolláló vezetőre – a kígyó a saját farkába harap, a társadalom pedig szenved helyette, a lassan mindenhová beszivárgó méregtől, attól, hogy közös sikerek híján egymást bántjuk.

Két történet látott napvilágot az elmúlt napokban, amelyeknek nem lett volna szabad megtörténnie

Az egyik egy Borsod megyei cigánysorról érkezett asszony története, aki bár minden bizonnyal felelőtlenül tette, hogy az őt körülvevő nyomor ellenére ötödszörre is teherbe esett, mégis, ami vele történt, gyakorlatilag még állatokkal sem megtehető. Megszülte gyermekét, azonban a kórházból már nem vihette haza: onnan egyenest nevelőszülőkhöz került. Történt ez anélkül, hogy a nő felkészülhetett volna rá. Nem tudta, hogy nem az övé lesz a kisbaba. Most gyógyszert kap szociális segítőitől, hogy elapadjon a teje – mint írják, az efféle rendszerszintű kegyetlenséggel a biológia nem törődik, az anya tejtermelése a kicsi születése után megindult. Amelyik egészségügyi és/vagy ellátórendszer nem törődik azzal, hogy az elvett gyerek legalább a gyermekágyi időszakban az anyjával maradhasson, egész egyszerűen még az élőlény mivoltát is megtagadja mind anyától, mind a gyermektől.
nyomor_szele.jpg

A kép forrása: Nyomor széle blog 

Nem tudom elképzelni, hogy ez a baba most hogyan él, édesanyja bőrkontaktusa, teje nélkül, anélkül a kéz nélkül, amely annak a szervezetnek a része, melyet ő belülről már ismert. Sosem fog vele találkozni többé. Sem őt, sem édesanyját nem kérdezték meg erről.

A másik történet, oly’ sok fogyatékossággal élő megalázását követően, ami zajlott már ebben az országban, új szintre helyeződött. Egy műhibát követően – amely abból állt, hogy az édesanya életkora ugyan megkívánta volna, mégsem küldték idejében kromoszómavizsgálatra – Down-szindrómás gyermeknek adott életet. A család azt mondja, ha idejében megtudják, nem vállalták volna a gyermeket, hiszen ma még egy ép gyereknek is alig van esélye a saját lábára állni, egy fogyatékossággal élőt pláne maga alá gyűr a magyar társadalom.

Nem arra hivatkoznak, hogy nem szeretik a saját gyermeküket, nem azt mondják, hogy „milyen kínos olyan gyereknek életet adni, aki nem ép”, „milyen szörnyű vele végigsétálni az utcán, fürkésző tekintetek közepette, egy olyan közegben, amely még az egészséges emberek körében is a szálkát lesi a másik szemében – azt úgyis könnyű találni” – holott ez is része a mindennapoknak ebben az országban. Azt mondják, egyszerűen egy fogyatékossággal élő gyerek felnevelése jóval költségesebb, mint ép társaié, ezért kérték a 25 millió forintos kártérítést, amelyet megítéltek nekik.

Szőnyi Szilárd interpretációja azonban az erről a történetről: nem ölethette meg Down-kóros magzatát – 25 milliós kártérítést kapott. Nem esik szó ebben a cikkben arról, hogy egyébként a szülők együtt nevelik másik gyermekükkel a Down-szindrómás picit, és hogy eszükbe sem jutott, hogy születése után eldobják magukról. Szőnyiben nyoma sincs a szülők megértésének, és annak, hogy ezek az emberek átlátták: egy fogyatékkal élőnek minden egyes nap megaláztatások sorozatával kell szembesülnie itthon. A gyerek fogyatékosságának legmélyebb dimenziója az, hogy ebbe a társadalomba született.

down-szindromas_kisfiu.jpg

A kép forrása: Délmagyarország 

Pedig másként is lehetne. A nyugati világ folyamatosan terítéken tartja azokat a történeteket, amelyek fogyatékkal élők vagy hátrányos helyzetű emberek sikereiről mesélnek, egész egyszerűen azért, mert egy társadalomnak tudnia kell maga mögött hagynia azt az állatias ösztönökkel fűtött állapotot, amelyben a gyengébbek és az elesettek nem érnek semmit. Mikor történik meg, hogy nem az adókedvezményért foglalkoztatnak végtaghiányos, Down-szindrómás vagy akár autista embert? Mikor történik meg, hogy – akár írástudatlan, akár nyomorban élő, villanyszámlát fizetni nem tudó – emberrel leülnek, és elmondják neki, hogy el kell köszönnie a kisbabájától, mert nem elégségesek a körülményei? Mikor történik meg, hogy legalább a gyermekágyi időszakot megvárják egy ilyen elszakítással? Nincs joga ahhoz, hogy aláírjon egy beleegyező nyilatkozatot? Nincs joga meggyászolni azt a kis embert, aki kilenc hónapig benne növekedett?

Tényleg ide jutottunk? Hogy nincs, aki felkapná a fejét ezekre a történetekre? Hagyjuk tovább hengeredni a kormány kommunikációs vashengerét, amely miatt a szép lassan zombivá váló emberek jobb híján abból szerzik a hamis elégedettség érzetet - vélelmezett győzelmek mámorában úszva -, hogy belerúgnak gyengébbnek vélt honfitársaikba?

Vagy elérkezik végre a polgári öntudat korszaka ebben az országban is, amelyben értékké válik, hogy tegyünk azokért, akiknek az életét csak focilabdának használja most a társadalom jó része? Gondolom, az ő olvasatukban – ami még rosszabb, hogy ez még csak nem is tudatosul - még mindig jobb, hogy a saját kudarcaik miatt van kibe belerúgni. Mit is kezdenének elesettek nélkül? A végén még szembe kéne nézni a kegyetlen valósággal: nekik nincs mire büszkének lenniük.

Az egyszerű válaszok kormánya

Tegnap meglátogattuk a Liberálisok győri csapatát, sajtótájékoztatót hirdettünk meg, szórólapoztunk, kampányoltunk az IGEN szavazat mellett. Járjuk az országot, ma Fodor Gábor indult Debrecen és Nyíregyháza felé, Szent-Iványi István Kecskeméten, Szegeden és Békéscsabán volt nemrég. Többekkel beszélgetésbe elegyedtünk, újra bebizonyosodott: van élet a bolygón – léteznek gondolkodó emberek, akik képesek az értelmes párbeszédre ebben az elvadított és kettészakított magyar társadalomban. Volt viszont egy hölgy, akiről érdemes külön beszélni. Nem azért, mert ő maga fontos volna. Azért, mert ő a kormányzat egyszerű válaszainak és Orbánék gyűlöletet valamint társadalmi viszályt szító politikájának lakmuszpapírja.

Amiért ez az idősebb nő fontos, az nem az, hogy ezek a megjegyzések adott esetben rosszul eshetnek, vagy el kell tölteni velük egy-két percet, mire az ember felülemelkedik a történteken. Azért fontos, mert a válaszai és a felvetett problémái éppen olyan egyszerűek, mint a jelenleg regnáló magyar kormányé. Milyenek is lennének, amikor a média alig nyit teret az ellenvélemény megjelenítésének?  

Azt mondta a rajtam kívül jelenlévő két lánynak, s aztán később - haladva tovább a város forgalmas sétálóutcáján - nekem is, hogy „remélem, magát erőszakolják majd meg először ezek a migránsok”. Ez sem volt elég: a közterület felügyelőkhöz odament, és fennhangon vonta őket kérdőre, van-e nekünk engedélyünk arra, hogy ezt a tevékenységet folytassuk. (Persze, nem így fogalmazott, de ez részletkérdés, és az is, hogy kampányidőszakban egy párt mindenfajta bejelentés nélkül szórólapozhat az utcán.)

Orbán Viktor szerint, az 1294 menedékkérőt (akiket ő illegális bevándorlónak nevez) a baloldali vezetésű városokba fogják allokálni, ha „Brüsszel idetelepíti őket, majd Kövér László kontrázott: „a migránsok miatt ugorhat a romák segélye”. A kormányzati kommunikáció hiába szánalmasan egyszerű – és többek esetében kifejezetten ostoba -, a fideszes kommunikációs vashenger maga alá temette a társadalom jó részét.

_orban-kormany.jpgVan azonban ezzel egy óriási gond, túl azon, hogy a jelen Magyarországa olyan országgá változott, amelyben a két részre szakadt társadalom tagjai képtelenek meghallgatni egymást, a nagy többség viták kezdetekor elveszti a fejét, és képtelen arra, hogy érvekkel támassza alá az álláspontját: politikusok közleményeinek címét rikácsoló, egymással hidegháborúban álló társadalmi csoportokra szakadt a közös hazánk. Nincs mosoly, vagy ha van, akkor a másik, szintúgy százból egy mosolygó derűsen nyugtázza, és talán még fel is veszi a kapcsolatot a közhangulattól eltérő lelki állapotban levővel a BKK tetszőleges járatán, hogy „milyen jó, hogy maga végigmosolyogta az utat, olyan ritka az ilyesmi manapság”.

Hát persze, hogy ritka: a kormány ezzel a végtelenül egyszerű – és történelem során populisták és szélsőségesek körében igen sikeres – módszerrel elérte, hogy az ország féljen valamitől, amit nem ismer. Gyűlöljön valakiket, akikkel sosem találkozott, de főképp azokat, akik a sosem látott elesettek ügyében más álláspontot képviselnek.  

Amiért történelmi bűn, amit Orbán Viktor és köre elkövet az ország ellen, az nem pusztán a rövid és a középtávú jövőnk, amelyben egy megnyomorított és megszomorított társadalom tagjai próbálnak botorkálni az ötletszerű gazdaságpolitikának és gazdaságstratégiai szervezetlenségnek köszönhetően egy romba dőlő, regionális versenytársaitól is elmaradó nemzetgazdaságban. Ez a kormány nem pusztán a világgazdaság, de a globális társadalom veszteseivé teszi a magyarok jelentős hányadát.

Nem pusztán arról van szó, hogy egy politikusnak az volna a dolga, hogy segítse a társadalmat a globális trendekhez való illeszkedésben, hanem arról is, hogy vajon képes-e rá, hogy megértesse a globális kihívásokat az emberekkel, anélkül, hogy ők különösebb közösségi megrázkódtatásokon keresztülmennének. Nemzetközi liberális körökben úgy fogalmazzák meg a jelen kor szabadelvű emberének törekvését: „a globalizációs folyamatokat a társadalom fejlődésének szolgálatába kell állítani”. Orbánék homlokegyenest az ellenkezőjét teszik, pedig az ország érdeke egészen mást kívánna. 

alde_party.png

A Liberálisok és Demokraták Szövetsége Európáért Párt plakátja 

Ez a kormány nem lát ki az országból. Nem ismeri Európát, nem ismeri a világot. Nem akarta megismerni. Orbán Viktor azt tapasztalta fiatal felnőttként, hogy egy európai ország politikai elitjébe való törekvése közepette, egy olyan társadalmi csoporttal találkozik, amelybe belépőt kell vásárolni. A belépő ára nem kevesebb lett volna, mint hogy megérti a Nyugathoz tartozás és a nemzetközi vérkeringésbe való bekapcsolódás fontosságát, eszébe sem jut a protekcionizmus és a nacionalizmus, valamint helyet csinál a gondolatnak a fejében: a hidegháború végével megkezdődött multipolaritás korszaka regionális együttműködéseket – akár kontinens méretű uniókat – követel a XXI. század gazdasági és politikai közösségeitől.

Az, hogy az Európai Unió ennek egy olyan kulturális értékközösséget is teremtett, amely a szabadságról, a béke közös őrzéséről és a közös szolidaritásról, az egységről szól, amely tiszteli a sokszínűséget, külön szép dolog, amely az európai polgárok érdekét szolgálja, és jobbá teszi az életüket, ennél azonban tovább kell látnunk. Magyarországnak sem gazdasági, sem biztonságpolitikai, sem kulturális értelemben nincs esélye a globalizált világban, az euroatlanti szövetségi rendszer és az Európai Unió nélkül. Akkor sincs esélye, ha ugyan tagja marad a térség nemzetközi szervezeteinek, azonban a közösségek kerékkötőjeként viselkedik.

Orbán Viktor valódi szégyene abban áll, hogy puszta dacból - amiatt, hogy a nyugati világ belépőjének megváltását nem spórolhatta meg azon az úton, hogy legalább Brüsszeltől Bécsig megbecsüljék a munkáját, s így maradt a neki a közösség sötét figurájának szerepe -, egy értékközösségből igyekszik kiszakítani azt az országot, amely kivétel nélkül akkor prosperált, amikor nyugati társaihoz csatlakozott, így állt nagyobb ívű fejlődési pályára. A magyar miniszterelnök azokra a kamaszokra hasonlít, akik belógtak egy szórakozóhelyre, ahová egyébként nem engedték volna be őket, mégis ők maguk az elsők, akik körbenéznek, és azt mondják: "ennél rosszabb buliban még nem voltam". 

Aki mindennel szembemegy, amit a II. világháború utáni Európa jelent, valójában a valós globális folyamatokkal megy szembe. Orbán Viktor megpróbálhatja ezt úgy, hogy kifordítja a magyar társadalmat, és a globális állampolgárokat, az européereket állítja pellengére, akiket hazánk egy jelentős társadalmi csoportja ellenségként kezel. De ez nem változtat a tényen, hogy valójában Orbán Viktor a valós folyamatok ellenségévé tesz és újfent Kelet felé fordít egy egyébként igen kis létszámú társadalmat. Teszi ezt úgy, hogy lassan nincs ember, aki a felmérésekben azt mondaná: ebben az országban jó élni.

putyin_orban.jpgA XXI. századi kihívásokra adott válaszok nem egyszerűek. Nem lehetnek azok, mert a kihívások maguk is összetettek. Aki elhiteti a saját szavazóival, hogy egyszavas, egyszerű válaszok és a másik ember gyűlölete elég lesz ahhoz, hogy ez az ország felemelkedjen, talán maga sem tudja, mit cselekszik. A rossz hír az, hogy a magyar „reformok” egyedül ebben a tekintetben működnek. És ha egy országban kizárólag egy ilyen propaganda működik jól, az az ország semmi jóra nem számíthat a jövőben.

Sem olimpikont, sem embert nem tisztel Magyarország

Edzőként dolgoztam egy olyan helyen, ahol a tartományi versenyen szerzett bronzéremért óriási taps jár a klubban, az edzőnek vállveregetés, a szülők könnyeikkel küszködve fényképezik a saját és nem saját kicsinyeiket, kupákkal és oklevelekkel a kezükben. Ők a jövő sportolói. Azok a gyerekek, akik hetente kétszer-háromszor felveszik a judóruhájukat, és mindent beleadnak a tatamin, hogy aztán a legjobbat nyújthassák a versenyen is. Ez nem Magyarországon volt. Megjegyzem, nekik már van judós érmük Rióból – nekünk még nincs. E cikket Tóth Krisztián szívfacsaróan igaz MTI-nyilatkozata ihlette.  

„Az Universiade egy nagyon kedves rendezvény. Igazi fesztivál, ahol lehet ünnepelni, hogy az ember sportol, meg fiatal, és azt, hogy ez az egész mennyire jó dolog. Az olimpián mindenki izgul, mert ha nyer, akkor meg van oldva az élete, ha pedig nem, akkor egy egész ország eltemeti.” – ezt a mondatot a saját fülemmel hallgattam végig, a 2009-es Universiade faluban, a judós csapat tagjaként. Mi sem változott azóta. „Megoldott életű bajnokok” és „romba dőlt karrierű ezüstérmesek”, „örök vesztesek” országa vagyunk. Akiknek pedig van bőr a képükön úgy kijutni az olimpiára, hogy nem éremesélyesek, „csak többlet súlyt jelentenek a repülőn”.

Egy magyar sportoló, ha győz, az az ország sikere, ha veszít, akkor a saját szégyene (!). Egy olyan társadalom állít a szőnyeg szélére embereket, amelyről egyszer azt mondta az egyik nagy múltú szövetségi kapitány, hogy „nézz rá az országra: húsz év lemaradást akarunk behozni úgy, hogy az egészségi állapotunk 30%-kal rosszabb, mint a nyugat-európai társainké”. A magyar közvélemény hullám tetejére emeli a győzteseket, egykori győztesek alól viszont kegyetlenül húzza ki a vízoszlopot, ezért éppen azok zuhannak a mélybe, akiknek a leginkább szükségük volna törődésre és odafigyelésre ahhoz, hogy le tudják küzdeni saját mélypontjaikat.  

toth_krisztian.jpgMagyarországon a „győztes mindent visz” gondolata gyakorlatilag még azelőtt összenyom embereket, mielőtt ők mindent vihetnének győztesként. Éppen ezért jönnek haza összetörten – teszik ezt sokan annak ellenére, hogy a világ ötödik/hetedik/negyedik/tizenharmadik… legjobbjai saját sportágukban. Történelmet írtak azzal is, hogy kijutottak az ötkarikás játékokra. Ahogyan a nevében is benne van: játékok. Éppúgy kéne történjen minden, ahogyan az Universiade-n: ünnepelni lehetne a sportot, a fairplayt, a felkészülést, azt az utat, ahogyan odajutottak, hogy felvehették a nemzeti színű melegítőt azt, hogy képviselhetik a saját nemzetüket.

Miért is kötelező történelmet írni ahhoz, hogy valakinek az élete értékes legyen?

Olyan különös, hogy az emberek nem azt nézik, hogy milyen út az, amit végig kellett járni egy olimpiai állomásig, vagy bármi másig, amit a másik ember elért, hanem azt, hogy ott, azon a ponton mi történik vele. Nem számít, milyen emberré vált az útja során, mennyi alázatot tanult, mennyivel több fájdalmat képes elviselni, mint az átlag, mennyit ügyesedett, és esetleg hogyan úszik meg egy másra nézve akár súlyos sérülésekkel fenyegető biciklis vagy motoros balesetet a mozgáskultúrájának és a reflexeinek köszönhetően.

Nem számít, hogy ezek az emberek egyetlen év alatt annyiszor győzik le önmagukat, ahányszor más talán egy egész élet alatt nem. Nem számít, hogy ha valaki megpróbálna velük végigcsinálni egy hetet, két edzés közt végzett iskolával vagy munkával, akkor valószínűleg szerda reggel azt mondaná: „nem tudok kikelni az ágyból”. Csak az számít, hogy a magyar néző aranyat akar látni a sportoló nyakában. Aki pedig nem adja meg neki ezt az élményt, temesse el magát.

Sportot nézni nagyon könnyű. Bármikor be és ki lehet kapcsolni a tévét, kapunk egy kis adrenalin fröccsöt, talán még endorfint is (ha máshogy nem, legalább a közvetítés alatt befalt, 300 grammos Milka csokitól), és másnap lehet csámcsogni. A szépen, a jón, a sikeren és a poklon. Utóbbin főképp. „Minek ment oda? Miért nem készült fel? Nem igaz, hogy ott áll, és ennyit nem képes megoldani. Ha már kiment, miért nem nyújtotta tudása legjavát?”

Mire fel ezek a mondatok? Fiatal emberekről beszélünk, akik már 10-12 évesen pontosan tudták, mit jelent keményen dolgozni, milyen az álmokért mindent megtenni, és milyen az, amikor az embernek egyedül kell felállnia a földről, miután az élet jól arcon vágta. Ismerik ezeket az érzéseket, kívülről-belülről. Ismerik azt is, milyen nem nagyképűvé válni, ha az ember éppen sikerszériában van, de azt is, hogy milyen fájdalmas dolog felkötött kézzel nézni a lelátóról a többiek edzését, mert nekik nem jött ki a lépés a múltkor. Hat hét gipsz. Két hónap gyógytorna. Fél év teljes regeneráció. Összetört álmok. Gödörből kirángatott élet. Újbóli felkészülés.

hit_es_kuzdelem.jpgSokan, ha egyetlen vállalásuk nem sikerül, rálegyintenek, és kudarccal a puttonyukban távoznak a helyszínről. Ezek a fiúk és lányok, akik egyáltalán megmérethetik magukat az olimpián, mások. Azt is tudják, milyen letenni a hátizsákjukban leledző összes terhet, az edzőterem ajtajában. A lelki terhekkel, nehézségekkel, családi és egyéb gondokkal teli hátizsák akadályozná a felkészülést, hát megtanultak nem keseregni a saját fájdalmaikon. Megtanultak előre nézni, és lehajtott fejjel dolgozni valamiért, amit még gyerekkorukban ígértek meg maguknak.

Ilyen embereket köp szemen mindenki, aki úgy gondolja, ítélkezhet olimpikonok felett, akik most nem tudták valóra váltani aranyos álmaikat. Történik ez egy olyan országban, ahol a közösnek hazudott sikerek szinte kizárólag a vélt vagy valós sportsikerekből állnak, amik után ki lehet menni a Nagykörútra, egy üveg borral a kezünkben, és akkor egy pillanatra elfedhetjük minden gondunkat-bajunkat, sőt, még azt is, hogy ugyan ennek az országnak nagyon rossz, mégis csak egy maroknyi ember tesz azért, hogy másmilyen legyen.

godorbol_kimaszas.jpgAhol ennyit ér egy sportoló, ott az ember maga sem értékes. Ez a dráma, nem az, hogy valaki csak négy év múlva próbálhatja újra. Az a dráma, hogy épp ilyen közeg fogja nyomasztani, mert úgy tűnik, ebben az országban csak nem sikerül tanulni a hibákból. Nincs ez így jól.

Krisztián, köszönöm, hogy kimondtad! Köszönöm, hogy annak idején, már akkor ott voltál a keretedzésen, amikor még kevesebb kiló voltál, mint én, és én nem értettem, miért olyan nehéz Téged eldobni. Azóta értem. Sokakkal együtt, nagyon büszke vagyok Rád!

A tapodtatsem-ország

Ebben az országban nem pusztán a politikai vezetéssel vannak súlyos gondok, ennél jóval mélyebb gödörből kell kihúznunk magunkat a saját hajunknál fogva. Mind gazdasági, mind társadalmi, mind szociálpszichológiai értelemben mélypontot élünk. Nincs együttműködés, nincs hallgatás, nincs egymásra figyelés, nincs megoldáskeresés. Túlélés van. Meg rosszkedv. Cinizmus és világfájdalom. Így nem lehet győztessé válni. És nem lehet legyőzni Orbánékat sem.

Tapasztaltam egyszer, hogy egy hivatalban infrastruktúra fejlődést helyettesített az érkezésem, ugyanis nálam volt egy formanyomtatvány, amiből nekik egy darabot sem adott senki - noha igen szorosan kapcsolódik a tevékenységükhöz az a néhány kitöltendő oldal -, és a velem való találkozás előtt nem tudtak segíteni azokon, akik ez iránt érdeklődtek. Az egyikőjük még azt is mondta egy vele szemlátomást jó viszonyban levő kolléganőjének: „nézd, mit szereztem!” Mondták, hogy nincs internetük (azért, hogy ne játszanak – mondta nekem az ügyintéző, gyorsan hozzátéve, hogy szerinte idejük sem lenne rá, de ez persze nem számít). Pusztán sablonjaik vannak, hogy az arra tévedő ügyfeleknek segíteni tudjanak. Nem mintha az ember élete sablonokból állna, de bizonyára így szokták meg az elmúlt negyven-ötven, vagy ki tudja hány évben. Nem ők tehettek róla. Ők éppúgy elszenvedői az eseményeknek, mint az ügyfelek.

zootropolis-cover.jpg

"Hatékony és gyors" ügyintézés (forrás: Zootropolis) 

A fenti történet azonban csupán egy tünet. A gond ennél nagyobb. Túlnő a hivatalokon és hivatalnokokon. A hivatalok és intézményrendszerek működésének milyenségét a társadalom határozhatja meg, azon keresztül, hogy kikényszerít egy jobbat, ha valami nem tetszik neki. Ez azonban várat magára Magyarországon. Mintha az emberek megúszni akarnának minden egyes ügyet. Mindegy, hogy előbbre jutnának azzal, ha elintézik, vagy pusztán nem kerülnének hátrányba. Egyszerűen szépen lassan, de biztosan hozzászoknak a mozdulatlansághoz. A tétlenséghez, a társadalom atomizációjához, és ahhoz, hogy úgy igazán talán sosem érezhetik magukat közösségnek.  

Mintha ez a mozdulatlan „ügyintézés” az egész társadalmat jellemezné. Alulról szerveződő kezdeményezéseken belül, és a különböző csoportok közt is így van ez. Olvasom, hogy még abban is találtak civil szervezetek kenyértörésig súlyosbodó vitát, hogy hogyan működjenek együtt a nők elleni szexuális erőszak megfékezésének érdekében. Kiemeltek egyetlen részletet, amiben nem értettek egyet, és sutba dobták az esetleges közös munkát, holott lehet, hogy nők ezreit mentették volna meg egy szörnyűséges bűncselekménytől.  

A végén inkább nem működtek együtt. Igazi társadalmi lakmuszpapír.

A minap Vágó István összekeverte a horvát elnöknő és Ice-T feleségének fürdőruhás képét, így facebook posztjában tévesen szerepelt Kolinda Grabar-Kitarovic fényképe (aki egyébként néhány évvel ezelőtt még egy hasonló bikinis képpel hasított az internet népének körében - termékeny talajt adva ezzel a mémgyárosoknak is, akik szintúgy kiemelték a két hölgy közti hasonlóságot). Vágó hiába szerette volna azt mondani, hogy ő igazán örülne, ha életvidám, emberközeli, nyitott politikusaink lennének, nem ártana, ha gyakrabban fordulnának elő köztük a nők, és nem zárnák be magukat abba az elefántcsonttoronyba, amelyben megszűnik a ki- és belépés, és amelyben már a mosoly is tiltott. Ebből az egészből az lett, hogy szerinte „Áder János csöcse nem elég nagy”. Persze, amikor kiderül, hogy tévesen posztoltunk egy képet, azt kell mondani, hogy bocs, akkor felteszem helyesen. Erre gondoltam… tényleg találni ilyen fürdőruhás képet az elnöknőről, nem lett volna nagy ügy, de ez az egész már részletkérdés. Senki sem a szándékra fog emlékezni, holott abban mindannyian egyetértettünk volna.

zvago.pngEgy folyamatosan pusztuló jogállamban, ahol százmilliárdosával talicskázzák ki a közpénzeket, ahol romokban a demokratikus intézményrendszer, a gazdasági és társadalmi folyamatok egy szűk, egyébként is szerencsésebb társadalmi csoportnak kedveznek, amelynek mindig lesz akkora a létszáma, hogy alacsony választási részvétel és megfelelő gerrymandering mellett a Fidesz megőrizze bőséges többségét a parlamentben, tényleg nincs jobb dolga az embernek, mint torzsalkodni a potenciális szövetségeseivel?

Egy olyan országban élünk, ahol egy kereskedelmi tévécsatornát Andy Vajna magyar közpénzből vásárol, majd Romániában adózik utána. Teszi ezt egy olyan tévécsatornával, amely azt lebegteti, hogy Theresa May és Angela Merkel feltehetően illuminátusok. Hivatkoztak benne egy olyan szaklapra, amely őskori atomrobbantásokkal is foglalkozik, de nemrégiben megjelent benne egy olyan cikk, amely azt fejtegeti, hogy a menekültek közt földönkívüliek is lehetnek, nem csoda tehát, ha a kísértetek sem toleránsak velük.

godorbol_kimaszas.jpgAz ember egyéni szinten sem hagyja magát hülyének nézni vagy meglopni, és valamiért több millió ember bénultan tűri, hogy közösségi szinten nap mint nap megtörténjen vele mind a kettő. És egy ilyen országban, ahonnan százezreket veszítettünk el – sokakat azért, mert csak úgy láttak kiutat ezekből a problémákból, hogy elmentek innen -, akik közül minden egyes ember hiányát meg fogjuk érezni, amikor a Fidesz-KDNP-kormány leváltását követően el kell takarítani a romokat, az a maroknyi ember, akik kalandvágyból itthon maradtak, és különböző kezdeményezések keretében igyekeznek lebontani ezt az egyre csak sötétülő rendszert, tapodtat sem mozdulnak egymás felé. Nincs egymásra figyelés, nincs párbeszéd. Nem tudunk egymástól barátsággal elválni, ha valamiben nem értettünk egyet.

Megvárjuk, amíg a csöcsök, a hiányzó formanyomtatványok, az egyetlen egy dolgok, amelyekben nem értünk egyet, az egymás piszkálása és a kiábrándultság szépen lassan elintézi, hogy a Jobbik bemasírozzon kormányt alakítani a Fidesz után? Mert a Fidesz előbb-utóbb megbuktatja önmagát. Az a kérdés, hogy van-e erőnk átlépni a saját árnyékunkat, és demokrata alternatívát felmutatni helyette. Nagyobb a tét, mint amit most fel tudnánk mérni.

Digitalizálják a központosított rettenetet

„A következő évtizedben már az Európai Unió élmezőnyében leszünk”- hangzott el a Digitális Jólét Programért felelős miniszterelnöki biztos szájából. Azt is mondta, hogy „a 21. században, Magyarországon nincs olyan ember, aki kizárhatja az életéből a digitális világot”. De a legfontosabb információ ebben az ügyben azért talán mégiscsak az, hogy ő nem más, mint Deutsch Tamás.

A Twitterprofesszor nem a levegőbe beszél. Másfél évvel ezelőtt jött a hír, hogy Biharkeresztestől keletre, minden harmadikos táblagépet kap az iskolában. Nem kell tehát a hegyeshalmi határátkelőnél magunk mögött hagyni hazánkat ahhoz, hogy az ember prosperálóbb oktatási rendszerrel találja szembe magát, mint a miénk. Ezt látta meg 2016 Magyarországának kormánya, kiváló éleslátással, időnként negyven-ötvenezres tüntető tömeggel az Országház – vagy éppen a Várkert Bazár - tövében, akik az oktatási rendszer mindennapos sanyargatásának megszüntetéséért áznak rendszeresen az esőben. Persze, mondták rájuk azt, hogy ez csak egy tréfa, és azt is, hogy Soros György áll mögöttük, de végül egy még érdekesebb húzással kívánják kifogni a szelet a tüntetők vitorlájából: Deutsch Tamás már el is készítette a Digitális Oktatási Stratégiát. 

Deutsch azt is kiemelte, hogy a Digitális Oktatási Stratégia minden értelemben illeszkedik a kormány közoktatási, felsőoktatási és szakképzési elképzeléseihez. Ettől én például pont féltem, de egy Fidesz szavazónak minden bizonnyal unikornisok galoppoznak a lelkében, amikor ilyesmit hall. Vannak tehát eltérő vélemények ebben az ügyben - ezt belátom. Mindenesetre nem árt, ha a gyerekek magas szinten sajátítják el az olvasás és az írás képességét. 

deutsch_es_czunyine.jpgElső körben sokkal inkább azt kéne megugrani az oktatáspolitikában – a táblagép-osztogatás és a digitalizálás látványkonyhája mellett -, hogy végre megfelelő módszerekkel fejlesszék a gyerekek kompetenciaszintjét, és hogy ne fordulhasson elő, hogy a magyar gyerekek olvasási képessége szignifikánsan a nemzetközi átlag alatt fusson. A digitális szövegértési feladatokhoz egyébiránt a diákok nagy hányada hozzá sem fogott a legutóbbi PISA-felmérésen, vagyis nem pusztán a digitális eszközhasználat képességének voltak híján a gyerekeink, de annak a képességnek is, hogy egy új feladathoz valamilyen módon azért mégiscsak hozzálássanak – akár csak "lesz, ami lesz" alapon.

De aztán színre lépett Deutsch Tamás!

Most már minden rendben lesz. Bár az egyik legelkeserítőbb változatlanul a kísérleti tankönyvekben fellelhető tartalom. A tény, hogy ezeket papírra nyomtatták, eltörpül a bennük fellelhető szakmai hibák sorozata és a kormány szája íze szerint átideologizált nemzeti alaptanterv mellett. Amennyiben komolyabb oktatási reformok nélkül belefognak az oktatás digitalizálásába, úgy azt fogják elérni, hogy éppen azt a kételkedni, gondolkodni és saját álláspontjuk mellett érvelni nem tudó fiatalokat magából ontó, színvonaltalan oktatási rendszert termelik majd újra, csak ezen túl érintőképernyőn lapozzák majd fel például azt a megállapítást a negyedikes hittankönyben, hogy a „homoszexualitás súlyos, halálos bűn”.

Ha valami súlyos bűn, akkor egy társadalomtól elrabolni a jövőjét mindenképpen az. Rendszerszinten megtagadni tőle a fejlődés lehetőségét, keretek közé zárni, és elhitetni vele, hogy a jelen felnövekvő generációi nem érhetnek tovább, mint a felmenőik. 

001.jpgÉppen emiatt történik a felső középosztály önmentése, abban a formában, hogy egyszerűen (nem egyszer borsos áron) kimentik gyermekeiket az állami közoktatásból, és ennek a folyamatnak egyenes következményeként fejeződik le a társadalom, úgy, hogy a szerencsésebbek – elitgimnáziumokban kapott, megfelelő képzésnek köszönhetően – már 18-19 évesen dobbantanak, és valamely nyugat-európai felsőoktatási intézmény hallgatójaként kezdik meg tanulmányaikat. A legnagyobb dráma az, hogy a motivációjuk a legritkább esetben kalandvágy, amely elviszi őket egy szélesebb tapasztalatszerzésig: ők menekülnek.

Menekülnek a szűklátókörűség elől, a korlátok elől, a színvonaltalanság elől és az elől, hogy fejlődni képtelen emberek kormányozzák szakadékba ezt az országot, magukkal rántva az összes szakpolitikai területet, vagyis az életünk minden területét. Az oktatásnak azonban megkülönböztetett szerepe van. Ha egy ország ezt kormányozza szakadékba, lényegében a jövőjéről mond le. És teljesen mindegy, hogy a mélybe zuhanó generációk tableten, vagy egy könyvbe nyomtatott formában fogják a kezükbe a semmire sem használható tananyagot.  

A diákfejedelem

13 éve a Szegedi Egyetem hallgatója, 12 éve regnáló HÖK-vezető. Egyszer, két félévre felfüggesztették a hallgatói jogviszonyát, eltávolítani azonban nem tudták, mert volt „tartalék szakja”. Sokak szerint hallgatói jogviszonyának szüneteltetése közben is ő irányította a szervezetet, persze, csak a háttérből. Mire a felsőoktatási törvény módosítása – melynek értelmében 4 évnél tovább nem lehet valaki HÖK-ös tisztségviselő - elérte volna őt, addigra kikérte az EMMI véleményét arról, maradhat-e EHÖK-elnök. Szerinte igen, az egyetem 12 dékánja szerint nem. Török Márk nem éppen felemelő portréja.

Török Márk nevéhez fűződik többek közt egy hallgatói lázadás kifullasztása, valamint a Hallgatói Térítési és Juttatási Bizottság megalakulásának megakadályozása, melynek értelme az volt, hogy az EHÖK határozhassa meg a szociális ösztöndíjak kiosztásának kritériumait – egyébként szabálytalanul. Az, hogy a Szegedi Egyetem HÖK-irodájának címére több céget is bejegyeztek, nem tudott a nevéhez fűződni, mert ő maga nem szerepelt a cégadatok között. A cégek tulajdonosai közt egyébként több egyetemi alapítvány is található – a nyomozás ismeretlen tettes ellen indult, vádat emelni máig nem tudtak senki ellen.

A többi ügyhöz képest eltörpülő szabálysértésért – többek között tiltott helyen való dohányzásért - Török ellen indult fegyelmi ügyet Badó Attila hallgatói ügyekért felelős rektorhelyettes vitte végig. „Pozícióját a szabályzat átalakításával előbb kiürítették, majd megszüntették.” – írta a Népszabadság, hozzátéve, hogy azóta az EHÖK nélkül nem lehet retorziót alkalmazni hallgató ellen, sem tanulmányi, sem fegyelmi ügyben. Nem ez volt az első eset, hogy a Török által vezetett EHÖK az egyetem oktatóinak sorsát döntötte el: a rendre tömbben szavazó hallgatók a megosztott Szenátust pozíciók tekintetében is erősen befolyásolták.

torok_mark.jpgTörök Márk a „10 év a mozgalomban” című kiadványban vallott kicsapongó életéről és arról, hogy önmagukért beszélő tanulmányi eredményeit egyedül magának köszönheti – ezt nem lehet a HÖK-elnöki pozícióra fogni: „elég nehéz ember vagyok, csapongó életmóddal, amit huszonévesen zülleni lehet, az nekem megvolt, többször rá is untam. Igazából nem voltam soha jó tanuló, ezt talán bánom is. Egyébként a HÖK-ösök nagy hibája, hogy bemagyarázzák maguknak, hogy a HÖK-özés elveszi az időt a tanulás elől. Ez egy fatális hülyeség." Ezzel – egykori HÖK-elnökként – magam is messzemenőkig egyetértek. A hallgatói érdekképviseleti munka nem mentesíti a hallgatót tantárgyi kötelezettségeinek elvégzése alól. Ennek ellenére Török nem túl fényes életrajzában az alábbiakat is megtaláljuk: három alaptárgyból bukott háromszor – így tanulmányi okokból már elbocsáthatták volna az egyetemről -, azonban mindig figyelt arra, hogy hallgatói jogviszonyai átfedésben legyenek egymással, így ne kelljen elhagynia az egyetemet, akkor sem, ha valamiért az egyik hallgatói jogviszonya - akár időlegesen - megszűnik.

Török Márk a folyamatos sajtóbotrányok ellenére is pozíciójában maradt, szeptemberben hatodszor választották meg, ellenjelölt nélkül. A kétes ügyeket folyamatosan sajtó látóterében tartó Átlátszó oktatás megemlíti, hogy történész hallgatóként Török már elsősként is találkozott Machiavelli A fejedelem című művével – ami nagy hatást gyakorolt rá, és amelyből tanulva, szinte zavartalanul építhetett ki megdönthetetlen egyeduralmat a Hallgatói Önkormányzatban.

A Népszabadság „Érinthetetlen diákvezérnek” bélyegzi, a Magyar Narancs az „egyetem kínos terheként” ír róla, míg egy helyi lap csak „rossztanuló diákvezető” címmel készített róla portrét, melyben a kínos tanulmányi eredményeit részletezi, amelyeket azonban korántsem rossz képességeinek köszönhet, sokkal inkább annak, hogy hallgatói érdekképviseleti karrierje során egyre világosabbá vált: számára a hallgatói jogviszony puszta eszköz arra, hogy megtarthassa pozícióját.

Most éppen úgy kapaszkodik bele, hogy befolyással való üzérkedéssel, hivatali visszaéléssel, csalással és felelőtlen gazdálkodással vádolja az egyetem oktatóit – teszi mindezt anélkül, hogy megnevezné az általa vélelmezett felelősöket és tetteseket.

A nyílt levél szinte már fenyeget, de felmerül a kérdés: ha ennyi mindent tud Török Márk, miért nem tesz feljelentést? Egyfelől állampolgári kötelessége volna, másrészt a Szenátus tagjaként, választott tisztségviselőként, a testület többi tagjával közösen gyakorol ellenőrző szerepet az egyetem működése fölött: felelős azért, ami az egyetemen történik – legyen szó bármely, általa lebegtetett bűncselekményről.

Két eset van: vagy súlyos rágalmazásról van szó, melyhez a diákfejedelem még neveket sem mert társítani, vagy egy olyan világ újratermelésén munkálkodik, amire rámegy ez az ország: mindenki tud a másikról valamit, és nem árt erre időről időre emlékeztetni a másik felet. Még a végén egy olyan trónon ülhet tovább zavartalanul, amelyről az egykori cinkostársat már letaszították. Mindenki döntse el, melyik a rosszabb.

Libabőr és örömkönnyek – megkezdődött a Pride Fesztivál

Már a Wesselényi utcánál jártam a 4-es 6-oson, amikor az egyik barátom felhívott:

  • Anett, van programod?
  • Van. 
  • Mondd le! Most kaptam két színházjegyet ma estére.
  • Jajj, nem lehet, megyek a Pride Fesztivál megnyitóra. De ha most azt mondod, egy órád van partnert szerezni, és nem sikerül, akkor menj el, és nézd meg egyedül! Senkit sem érdekel a színházban, ha egyedül vagy. Nekem most ott kell lennem a megnyitón.

De még mennyire, hogy ott kellett lennem! A szervezők elkalauzoltak egy olyan világba, amely valósággal elvarázsolt. Egy világba, ahol nincs kirekesztés, elfogadás van. Ahol nincs gyűlölet, szeretet van. Ahol nincsenek rossz kérdések, de még rossz válaszok sem léteznek. Olyan világ ez, amelyben mindenki, emelt fővel vállalhatja önmagát. Ezt ünnepli a Pride.

pride_veled_teljes.jpgValahol mindig is tudtam ezt, ami azonban péntek este történt, egyszerűen lenyűgözött és elbűvölt. Csak váltották egymást a különböző felszólalók és előadók, és egy ponton arra gondoltam: bármilyen előadásra is szólt a nekem ajánlott színházjegy, ennél jobb helyen nem lehetnék. Azt kell, hogy mondjam – és bizonyára olyan embertől, aki egy pártot képvisel egy ilyen ünnepségen, szokatlan is -, de olyasmit éltem meg a megnyitón, amit talán életem végéig őrzök majd az emlékeim közt. Sírtam, nevettem, lúdbőrös lettem, és táncoltam. Olyanok voltak aznap este a Pride-osok, mint akik nem csak egy jobb társadalmat volnának képesek teremteni, békével, szabadsággal, egymásra figyeléssel és elfogadással, de még azt is tudják, amit talán csak a legjobb színtársulatok: boldogságot hozni a néző életébe. Talán ezt hívják úgy: katarzis.

pride_zene.jpgAz az illetlen érzésem támadt, hogy ezek az emberek, akiket annyi atrocitás, erőszak, negatív diszkrimináció ér az életben, már gyerekkoruktól kezdve, egyszerűen mintha megtanulnák, hogy nekik semmi sem jár. Nem jár az elfogadás, nem jár a közösség, nem jár a barátság, nem jár a boldogság, nem jár a szeretet, nem jár a tisztelet. Aztán, egyszer csak, az LMBTQI-közösségben otthonra lelnek. Maguk teremtik meg az elfogadás és a szeretet közösségét. Itt pedig mindent visszaadnak egymásnak, amit korábban megtagadott tőlük a többségi társadalom. A péntek esti megnyitó azt is megmutatta, hogy ennél még többre képesek.

Nagy Szilvia - aki átvette a Háttér társaság díját is - azt mondta megnyitó beszédében: „kérem vissza azt a fiatalembert, aki 1998-ban ott állt egy táblával a kezében: „BUZIK, GO HOME!” És hogy miért kéri vissza? Azért, mert azóta kivételesen hangosak és erőszakosak lettek ebben a társadalomban azok, akik adni képtelenek, elvenni viszont kiválóan tudnak. Emberi méltóságot, emberi jogokat, alapvető tiszteletet, odafigyelést, elfogadást…

pride_dijatado.jpgAmi péntek este a New Orleans Pubban történt, mindezek ellenkezője. Ott nem kérdezte senki, honnan jöttél és merre tartasz, de még azt sem, most éppen hol jársz az életedben, vagy hogy szeretnél-e egyáltalán elérni bármit is. Úgy vagy jó, ahogy vagy. Nincs jó vagy rossz, ember van. Elhangzott az is: „próbáljuk meg azokat is megérteni, akik elutasítanak bennünket”.

Abban a teremben valami elkezdődött péntek este. Ez egy más hang. Egy más szint, egy új társadalmi dimenzió. A feltétel nélküli elfogadás dimenziója.  Olyan régen szomjazza ezt a magyar társadalom. És az, hogy a fentiek fényében csak úgy halkan megjegyzik: „Velünk teljes!”, még azt is bizonyítja, hogy a szerény büszkeség erénye is náluk van. Drága LMBTQI-közösség, hadd mondjam el: CSAK ÉS KIZÁRÓLAG Veletek teljes!

Köszönöm, hogy ott lehettem!

pride_gaborral_es_lilivel.jpg

Nem hittük volna 1989-ben…

A régió több országában megfigyelhető a demokrácia sérülése, és az, hogy a korrupció átjárja az állam működését. Ugyanakkor az egyetlen szomszédunknál sem fordul elő, hogy az államot lényegében foglyul ejtette a korrupció, amely csapdából egyelőre nincs menekvés. Ennek mind a politikai, mind a társadalmi következményei drámaiak. Nem igaz tehát, hogy Orbán Viktor Európa egyik vezető politikusa volna. Az igaz, hogy felkerült a nemzetközi politikai térképre, de úgy, mint egy nagyon sötét figura, aki egyáltalán nem követendő, rossz példa. Az európai szélsőségesek ünnepelt sztárja. Ha ez a magyar siker, akkor megeszem a kalapom.

A minap Varsóban jártunk, az Európai Liberális Fórum és a lengyel Nowoczesna - a régió legsikeresebb liberális pártja - közös szervezésében zajló konferencián, melynek címe: „Alkotmányos küzdelem” volt. „Magyarországon nincs alkotmányos válság, mert nincs alkotmány” – ezzel a csattanós mondattal ismertette a helyzet súlyát Szent-Iványi István, a Magyar Liberális Párt külügyi szakértője. Nemzetközi közegben mindig nagyon nehéz elmagyarázni, mi is történik itthon – szükség van az efféle szellemes megjegyzésekre, még ha utánuk fájdalmasan mosolygunk is egymásra. Szerintem 1989-ben mindenki szégyenteljesnek tartotta volna a jelenleg zajló folyamatokat, azon a Magyarországon, amely ennek a régiónak példát mutatott rendszerváltásból.

Hogy utána mi következett, és hogy mi vezetett odáig, hogy fel lehetett számolni a jogállamot ebben az országban, anélkül, hogy erre egy elhanyagolható kisebbségnél többen felkapnák a fejüket, arra ott lesz majd a történelemkönyv, aminek e fejezeteire egyáltalán nem leszünk büszkék. Persze, csak abban az esetben láthatjuk majd ennek objektív értékelését, ha belátható időn belül sikerül leváltani az Orbán-kormányt, és így lecserélődik a jelenlegi, átideologizált, történelemhamisítástól sem visszariadó tankönyv-„kultúra” is.

001.jpgHazánkban évek óta erősebb a politika, mint a gazdasági szereplők, így az egyes lobbicsoportok még a gazdasági folyamatok tekintetében sem képesek eltéríteni a Fideszt eredeti – gazdaság- és társadalomromboló – stratégiájától. Szintúgy egyedülálló a régióban az a jelenség, hogy Magyarországon nem pusztán demokrácia- és alkotmányossági válságról beszélünk, hanem lényegében a köztársaság megszűnéséről, és arról, hogy minden ellenzéki szereplő saját személyes karrierjével, anyagi biztonságával játszik, ha a kormánnyal ellenkező álláspontot képvisel.

A demokratikus és jogállami elvek megtagadását jól példázza a civil szervezetek üldöztetése, a tüntetések és a tüntetők hőbörgő csőcseléknek bélyegzése, és az, hogy egyetlen szakmai csoportot sem kezel partnerként a kormány. Még akkor sem, amikor az éppen aktuális szakpolitikai területek szakadékba zuhanástól való megmentéséről van szó.

Mégis hogy lehet, hogy nincsenek még százezrek az utcán?”- vetik föl gyakorta a kérdést a határainkon túl azok, akik szintúgy küzdenek egy antidemokratikus vezetéssel, a páratlan mértékű korrupcióval, és az alapvető szabadságjogok korlátozására tett kísérletekben bővelkedő kormányzási „kultúrával”, de ehhez látni kell, mi az, ami teljesen megbénítja a magyar társadalmat. (És valahol – finkelsteini mércével mérve – ebben rejlik Orbánék egyik zsenialitása.) A magyar társdalom hosszú évtizedek – tán egy teljes emberöltő óta – nem tud visszaemlékezni ilyen szegénységre, ilyen széles körben tapasztalt nélkülözésre, és a társadalmi szakadék ilyen gyors ütemben való mélyülésére. A középosztály folyamatosan csúszik le, egyre távolodik egymástól magyar és magyar. Az egyik mesés vagyont épít, a másiknak marad 20-a után a zsíros kenyér és a grízes tészta.

orban_es_meszaros.jpgTörténik ez egy olyan országban, amelyben a klasszikus értelemben vett piaci verseny megszűnt, és egy járadékvadász gazdasággal állunk szemben, ahol a gazdasági tőke fő birtokosai még autóból sem látják az időközben kialakult, páratlan nyomort. Ők azok, akik egyáltalán nem bánják, hogy a saját bejáratott útvonalaik működnek, és képessé teszi őket arra, hogy újra és újra „győztessé” váljanak egy nem létező versenyben. Föl sem fogják, hogy ez az egész nem más, mint a korrupció legmélyebb latrinája, amely ott bűzölög az egész társadalom életében, és korlátja mindennemű fejlődésnek.

Romániában és Lengyelországban – bár jelentős a demokrácia-deficit és a korrupciós ráta is magas -, a kormány nem tudta ilyen mértékben ellehetetleníteni az ellenzéket, és jobbára a médiát sem érte olyan teljes pályás letámadás, mint amilyet hazánkban tapasztalunk. A lengyelekhez képest – akikhez előszeretettel hasonlítják Magyarországot az elemzők - abban is eltérnek a hazai közállapotok, hogy a lengyel kormány nem tudhat maga mögött kétharmados többséget, és bár ez hazánkban is megszűnt a veszprémi időközi választással, azért a Jobbik (együttszavazásokon keresztül) változatlanul széles lehetőségek tárházát biztosítja a kormány számára, amikor az alkotmányos és alapvető szabadságjogok csorbításáról van szó.

jogallam_vecedeszka.jpg

A kép Marabu rajza, Kolláth György "Placebo jogállam" című, Népszabadságban megjelent írásához készült. 

A rendkívüli állapot bevezetéséről szóló törvényi változtatás eklatáns példája annak, hogy Magyarország már sokkal kevésbé hasonlít egy demokráciára, mint egy autokráciára. A két pontot összekötő szakasz egy olyan pontján található, amely már jóval közelebb van az autoriter vezetéshez, így egyre közelebb ahhoz, hogy a demokratikus intézményrendszert teljesen fölszámolja. A rendkívüli állapot bevezetéséről szóló szabályozás ilyen módú változtatása egyébiránt Romániában is megtörtént, Lengyelországban pedig most zajlik róla vita. Sajnos ez is egy olyan témakör, amelyben a régió éllovasaivá váltunk: elsőként tettük meg azt a lépést, amelyet egyetlen európai országban sem szabadna.

Én nem szeretnék egy ilyen „versenyt” megnyerni. További baj, hogy a pozitív folyamatok nemzetközi statisztikáit tekintve, már csak akkor látjuk magunkat a tabella élén, ha megfordítjuk azt. Két évtizedet raboltak el ettől a társadalomtól. Ha ez volt a célja a magyar reformoknak, akkor azok valóban működnek. És végtére is haszonélvezői is vannak. Kár, hogy a lakosság hozzávetőlegesen mintegy egy százalékát teszik ki ezek a „szerencsések”. Bármikor is gondolok bele ebbe, szüntelenül az a sovány vigasz zakatol bennem: egyszer mindennel el kell számolni.

Isztambuli Egyezmény ratifikációja, hol késel már?

Tegnap két brutális bűncselekmény látott napvilágot, amelyek a közelmúltban (az egyik egyetlen napja) történtek, és ugyan úgy tűnhet, jobb nem belegondolni, hány olyan történt, amelyről sosem értesül a nyilvánosság, ez a gondolat mégsem helyes. Nem csitul ugyanis a nők elleni erőszak hazánkban. A családon belüli erőszak elenyésző hányada jut el a bíróságig, többségük csak akkor, amikor az áldozat belehal a bántalmazásba, vagy súlyos – esetleg maradandó – sérüléseket szenved. A politikai origótól jobbra található pártok pedig ölbe tett kézzel nézik mindezt. Orbán Viktor ebben a témában (is) jó szövetségesre lelt a szélsőjobban.

Az egyik sokkoló bűncselekmény egy Szegedtől 25 kilométerre fekvő településen, Forráskúton történt, ahol egy férfi megerőszakolt és brutálisan meggyilkolt egy nőt. Tettes és áldozat születésüktől fogva ismerték egymást: hasonló helyzetük és sorsuk összekötötte családjaikat. Nem voltak egy pár sosem. A férfi szexuálisan közeledett a nő felé, aki ezt visszautasította. Erre a férfi fojtogatni kezdte a nőt, megerőszakolta, majd órákon át tartó kínzás után agyonverte egy kalapáccsal. A holttestet a kertjében álló ólban, egy éhen halt disznó mellett rejtette el.

A másik drámai esemény tegnap történt. Egy 76 éves nénit egyetlen ütéssel kiütött egy férfi, az egyik buszmegállóban, a Keleti pályaudvar tőszomszédságában. Nincsenek illúzióim: aki ezt megteszi, fényes nappal, szemtanúk kereszttüzében, magára zárva a lakásajtót, ugyanígy megcsinálja – bármely családtagjával.

Az Isztambuli Egyezmény sokkal több annál, mint aminek elsőre látszik. Nem pusztán a kényszerházasságot, a kényszerabortuszt, a csonkítást, a zaklatást, a fenyegetést, a nemi erőszakot és a fizikális erőszakot nevesíti, és kötelezi a ratifikáló országokat e bűncselekmények visszaszorítására. Ennél tovább megy. Tartalmazza ugyanis a társadalmi nem kategóriáját (ez lényegében a gender fogalom), amely azért fontos, mert bizonyos szerepek vagy viselkedési formák mély társadalmi elfogadottsága hozzájárulhat a nők elleni erőszak elfogadásához. (Ilyenek azok a gondolatok, hogy a „férfiak természetüknél fogva versengőek, míg a nők kompromisszumkeresők – időnként tettlegességig is fajulhatnak ezek a versengések, egy férfinál nincs ezen mit meglepődni”, „a férfiak részéről természetes az erőszak, hiszen ezt hordozzák magukban ősidők óta”, „a nő a férfi hátországa, nem karrierépítésre született”… és hosszasan sorolhatnám tovább.)  

Az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének is szilárd álláspontja van a nők elleni erőszak visszaszorításának ügyében. Ennek a testületnek több magyar kormánypárti politikus is tagja, éppen ezért érthetetlen és elfogadhatatlan, hogy 2014-ben, a Fidesz, a KDNP és a Jobbik közös akaratával, a magyar országgyűlés leszavazta az egyezmény ratifikációját.

_nok_elleni_eroszak.jpgA nők elleni erőszak a nők negatív diszkriminációjának legszélsőségesebb formája. Számos felmérés – köztük a Világgazdasági Fórum évenkénti jelentése - bizonyítja, hogy hazánkban súlyosabb a nők megkülönböztetése, mint az európai kultúrkörben. Nem csak az átlaghoz képest kerültünk a szégyenpadra: a helyzet addig súlyosbodott, hogy 2013-ban, 136 vizsgált országból, a 87. helyen végeztünk, abban a felmérésben, hogy egy adott országban mennyire jó nőnek lenni. Ez az Európai Unión belül a legutolsó helyre volt elég, de kontinensszinten csak Azerbajdzsán, Örményország és Albánia végzett mögöttünk. A nők politikai szerepvállalását tekintve még Szaúd-Arábia is megelőzött bennünket 15 hellyel. Ebben a témakörben összesen 10 ország szerepelt mögöttünk a listán.

50-es_evek.jpg

"Halló, '50-es évek? Az évszázadunkban hagyta az elnyomó nemi szerepeit... Vissza tudna jönni, és elvinni őket?" 

Általános tehát hazánkban a nemi alapú, súlyos diszkrimináció, és sajnos a nők elleni erőszak is.

Amennyiben az egyezményt ratifikálná hazánk, folyamatosan monitoroznák a családon belüli és a nők elleni erőszak visszaszorításának érdekében megszavazott törvényeinket, létrehozott intézményeinket, és azok gyakorlati hasznát. Ezek egyike a távoltartás intézménye, amely Magyarországon egyáltalán nem, vagy csak nagyon kis hatékonysággal működik. Tavaly egy apa kidobta néhány hónapos gyermekét az erkélyről, majd maga is utána ugrott. Mindketten meghaltak. Ha a hatóságok komolyan vették volna a család ügyét, és azt, hogy az anyát folyamatosan fenyegette és bántalmazta párja, akkor ennek a férfinak már a gyilkosság pillanatában is börtönben lett volna a helye.

A forráskúti brutális gyilkosság tettese az egyik volt barátnőjének korábban eltörte az orrát: lefejelte a nőt. A férfi mentális problémái egyre csak sokasodtak, amelyről környezete tudott. Egészen odáig fajult a helyzet, hogy a tettesnek először nővére, aztán az anyja költözött el otthonról. Ha a hatóság figyelt volna a tettesre, mint potenciás erőszaktevőre – esetleg jól ítéli meg, hogy milyen, működő büntetést kell kiszabni korábbi bűncselekményének ügyében -, nem fordulhatott volna elő, hogy egy gyerekkori barátját megerőszakolja és brutálisan meggyilkolja. Ha a távoltartás intézménye működne, nem a családtagoknak kellett volna elmenekülniük a közös háztartásból: a tettest izolálták volna az áldozatok védelmében.

Ma, Magyarországon hetente egy nőt megöl a partnere. Minden ötödik nő él vagy élt olyan párkapcsolatban, amelyben bántalmazták. Mi kell még ahhoz, hogy világos legyen: ennek a társadalomnak szüksége van az Isztambuli Egyezményre, és arra, hogy komolyan vegyék a társadalom összes tagjának egyenlő méltóságát, jogegyenlőségét? Életeket mentene ez a változás. Sokkal többet, mint az elmaradt gyilkosságok áldozataiét. Azok is elveszett életek, amelyek félelemben, lila foltok és monoklik takargatásával telnek.

630-statisztikaksh.jpg

Forrás: liganet.hu a Liga Szakszervezetek az alábbi forrásra hivatkozva tették közzé adataikat: http://www.ksh.hu/szamlap/ 

 

 

süti beállítások módosítása