Ugyan már nem Hoffmann Rózsának hívják az államtitkárt, az egykori államtitkárasszony szelleme változatlanul kísért bennünket. Úgy tűnik, az oktatási rendszerünk még mindig nem létezik tövis nélkül. Fél évtizede ötletszerű a felsőoktatás átalakítása. Végiggondolatlan javaslatok, hatástanulmányok nélkül, a miniszterelnök elképzelt valósága mentén indulnak el a pusztán végrehajtóként funkcionáló államtitkárok, akik bármilyen – éppen aktuális - orbáni szeszélyt képesek kiszolgálni.

Ma ugyanazt a hatalmi arroganciát látjuk az oktatási államtitkárságon, mint Hoffmann idejében. Az, hogy a kormányfő szokása szerint hallgat, ne tévesszen meg senkit: Orbán Viktor kénye-kedve szerint alakulnak a keretszámok, szakok tűnhetnek el és jöhetnek létre, közben tovább építve a kormány feltétel nélküli kiszolgálója, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem hegemóniáját.

Az NKE egyébként nagy napokat él: előbb a Wallenberg iskola épületét igyekszik a kezére játszani a KLIK, és néhány napig úgy tűnt, a nemzetközi szakok indításának kizárólagos jogát is ez az intézmény birtokolhatja. Palkovics László ma délutáni visszavonulója ne tévesszen meg senkit: ez a kormány mindig a falig megy, és remekül érez rá, hol vannak azok a falak. Most nekiütközött egynek, hát visszafordult.

A két történet - persze - összefügg. A kormány – hatalomra jutása óta úgy képzeli – megmondhatja, hogy aki eddig ápolónak tanult, most tanuljon hegesztőnek, vagy asztalosnak. Meg akarja mondani, mit és hogyan tanítsanak az egyébként független értelmiségi pályára lépő pedagógusok. Meg akarja mondani, hogy milyen egyetemi szakok működhetnek, sőt, még a piaci alapon öneltartásra képeseket is készek a szakadékba lökni.

Merem állítani: tegnap a hallgatók többet foglalkoztak a felsőoktatással, mint a kormány a szakeltörlési javaslat kidolgozásával. A magyar demokrácia felemelő pillanata volt a tegnap esti ELTE-TÁTK rendezésében zajló fórum. A hallgatók kiálltak a sajátjaikért, kiálltak az utánuk jövőkért. Kiálltak azokért, akik most még csak gimnazisták, és arról álmodoznak, hogy lesznek egyszer egyetemisták, később pedig a munkapiac hasznos, értelmiségi tagjai. Csodálatos volt ott állni az ELTE Gömb Aulájában. A fórumon vastaps kísérte a mondatot: „ez a kormány a túlélésre kényszerít sokakat. Mit nem túlélni jöttünk. Mi élni akarunk!”

A közoktatásban és a felsőoktatásban zajló átalakítások mindegyike azon alapszik, hogy a kormány fél a gondolkodó emberektől. Fél azoktól az emberektől, akik részesei a globális körforgásnak, akik részesei a nemzetközi élmezőnynek, és akiket befogad a Nyugat társadalma. A nemzetközi szakon végzett hallgatók jobban értik a világot, mint a miniszterelnök. Ez lehet az egyedüli oka annak, miért éppen ezt a szakot próbálta megszüntetni, hiszen munkapiaci tekintetben alaptalan a döntés. Abszurd módon éppen a javaslathoz mellékelt Diplomás Pályakövetési Rendszer adatai bizonyítják: az alapszakos nemzetközis fizetés bőven meghaladja a képzésterületi átlagot.

Ez nem jelent mást, minthogy a messze legsikeresebb fiataljaink azok, akik szúrják a kormány szemét. Ők azok, akik nemzetközi ösztöndíjakkal, szakmai gyakorlatokkal, csereprogramokkal, viszik hazánk hírét szerte a világban. Ők azok, akik két-három idegen nyelvet beszélnek, és meg nem állnak addig, amíg nem érik el álmaikat. Ezt bizonyítja, hogy ők azok, akik már az érettségiig is a legtöbbet hozták ki magukból, és közel maximális pontszámmal kerültek be az egyetemre. Az ilyen sikeremberektől fél a kormány. Mert ők azok, akik nyilvánvalóvá teszik Orbán Viktor kabinetjének sikertelenségét. Ők azok, akik kérdeznek, ha valamit nem értenek, szólnak, ha valami nem tetszik, és tudnak kételkedni. Ők azok, akiket nem csábít el a keleti nyitás hamis ígérete, és ők azok, akik tudják, hogy a hazánk jövője kizárólag az Európai Unión belül képzelhető el.

Az, hogy a mai napon Palkovics László bejelentette: megmaradnak a nemzetközi szakok, tovább erősíti azt az eddig is erős sejtésünket, hogy a megszüntetésüknek semmiféle szakmai alapja nem volt, és amint a kormány érezte a hallgatók tömegének ellenállását, a szakma nekifeszülését, az egységet a tiltakozásban, ugyanúgy visszavonulót fújt, mint az internetadó esetében, tavaly ősszel.

Miért kell folyton tesztelni a hallgatók tűrőképességét? Hogyan tud létezni egy kormányzat úgy, hogy véka alá sem rejti, hogy a legnagyobb ellenségei a gondolkodó emberek, az önérdek-érvényesítők, azok, akik számára az egyéni- és társadalmi felelősségvállalás nem üres szavak, és akik képesek megnyerni mind a hazai, mind a nemzetközi munkapiac legnagyobb csatáit is?

Ahhoz, hogy ez az ország jól működjön, nem kell másnak teljesülnie, mint hogy mindenki tegye a dolgát: hagyják tanulni a hallgatókat, hagyják, hogy az egyetemek járják a maguk útját, ne csorbítsák az egyetemi autonómiát, no meg Hoffmann Rózsák helyett a felsőoktatást ismerő és értő államtitkárokkal, az érintettek bevonásával és átlátható menetrend szerint kell belefogni a reformba.

Mindez, huszonöt évvel a rendszerváltás után elvárható volna egy – elméletileg – demokratikus országban.