A hétvégén egy féléves kisbabát kidobott az apja az ablakon. Az állítólagos „indíték”: az édesanya azt állította, nem az övé a pici. Az anya hónapok óta mondta a hatóságoknak, hogy rettegésben él, a rendőrség azonban nem tett semmit. Pontosabban, amit tett, édeskevés volt. Megvolt ugyan a történelmi pillanat, amikor a társát folyamatosan zaklató férfit elzárásra ítélhették volna, de egy év fogház helyett két év felfüggesztett lett a vége. Szakértők szerint a bíróság hibázott. Szerintem ebben nyakig benne van a társadalmi morál és az, hogy évtizedek óta nem kezdünk semmit a családon belüli erőszakkal. Gyalázat, ami zajlik.

A néhány napja elkövetett csecsemőgyilkosság hírére szakértők nyilatkozatainak garmadája jelent meg. Jó volna, ha végre lenne foganatja annak, amit mondanak: a családon belüli erőszakot nem csak papíron kell komolyan venni. Az édesanya a kiérkező rendőröknek azzal a kérdéssel esett neki: „miért engedték ki, ha nem volt jól?” A gyerekgyilkost ugyanis december 16-án őrizetbe vették zaklatásért, de az előzetes letartóztatás 30 napos határideje előtt pár nappal, január 10-én kiengedték. Érdemes elemezni a mondatot: „nem volt jól” – tehát voltak neki „jó” és „rossz” korszakai. A „rossz korszak” ezek szerint azt jelentette, hogy verte a feleséget, rettegésben tartotta a családot, és egy néhány hónapos csecsemő bántalmazásától sem riadt vissza.

A férfi tört már a baba életére, de a nagymama akkor még közbelépett. A szombati gyilkosság elkövetőjét ekkor gyorsított eljárásban egy év fogházra ítélte a bíróság, azonban a bíró ezt két évre felfüggesztette, és indulatkezelési tréningre kötelezte a későbbi gyilkost. A család hiába élt rettegésben, és hiába kereste a hatóságokat, segítséget gyakorlatilag nem kaptak senkitől. Szakértők szerint a gyilkosságért felelőssé tehető az eljáró bíróság is, amely még a férfi láthatási jogát sem vonta meg, és – tévesen – abból a feltételezésből indul ki, hogy a letöltendő szabadságvesztés csak tovább szítja az indulatokat: a büntetés leteltével még kegyetlenebb támadásokat intéz majd a frissen szabadult elítélt.

Szakértők azt mondják a jelenségről, hogy az erőszakos cselekmények elkövetői másként gondolkodnak a családról, mint a normális emberek. Családtagjaikat saját tulajdonukként fogják fel, akik fölött szabadon rendelkezhetnek. Ezt a mentalitást – állítja az egyik nyilatkozó szakértő - sajnos támogatja a társadalom is: a családfő kifejezés alapvetően első helyre helyezi a férfit, és jól érzékelhetően megengedőbb az apával, aki alárendeltként kezeli a többi felnőttet és a gyereket a családban. Ez a mentalitás megjelenik a hatóságok ügyintézésében is.

A gyilkosság után jelent meg arról a menedékházról egy összeállítás, amely nyitott kapukkal fogadja az otthonról menekülő nőket és gyerekeket, akik sok esetben, egy szál pizsamában és papucsban surrannak ki az ajtón, hogy elkerüljék a mindennapos életveszélyt. Sokan elképzelni sem tudjuk, milyen létben tartanak családfők, apák, mostohaapák gyerekeket, élettársakat, feleségeket. A nemi erőszak is mindennapos jelenség, sőt, a nevelőapától megszült három gyerek után menekült fiatal nő is arról számol be, hogy éveken át nem tudta eldönteni, menjen-e, vagy maradjon. Tudta, hogy nem lehet így élni, de az utolsó csepp a pohárban mégiscsak az volt, amikor legnagyobb gyermeke azt mondta neki: „anya, félek”. Ekkor jöttek csak el otthonról.

A szakértői véleményekről bővebben itt lehet olvasni. Én azonban másról szeretnék beszélni. Többek között arról, hogy országgyűlési képviselőkről derül ki folyamatosan, hogy rendszeresen bántalmazzák feleségeiket, gyermekeiket, és a közvélemény nem mozdul, sőt, sok esetben az volt a reakció, hogy „lehet, hogy veri a feleségét, de attól még lehet jó képviselő”. Olyan mondatok hangozhatnak el, hogy „édes lányom, a gyerekek miatt gondold meg, hogy véget vetsz-e a házasságodnak”, de hiszen éppen a házasság az, amely mindennapos terepet biztosít az agressziónak és mind az anya, mind a gyerekek rettegésének. Ilyen helyzetben nincs mit meggondolni. Ha a gyerek bemegy az iskolába, vagy az anya a munkahelyére, és azt a kérdést szegezik neki, hogy „de hát mit tettél, hogy így megvert?”, ebben az országban nagyon súlyos problémák vannak.  

Az elmúlt kétszáz év folytonosan letört polgárosodási folyamatai azt hitetik el az emberekkel, hogy velük mindent meg lehet tenni. Néhányak pedig - ebben a gyalázatos társadalmi helyzetben, amelyben szinte minden emberi interakció tovább növeli a feszültséget ember és ember között -, egész egyszerűen képesek minden agressziójukat akár egy csecsemőn kiélni.

Addig nem fogjuk tudni megváltoztatni ezt a társadalmi hozzáállást, amíg ehhez asszisztálnak a hatóságok. Amíg megjelenhet olyan rendőrségi videó, amely szándéka szerint megálljt kíván parancsolni a nemi erőszaknak, és ezt olyan módon teszi, hogy a fiatal lányokhoz szólva azt mondja ki: „tehetsz róla, ha megerőszakolnak”, addig semmit sem lehet várni. Addig, amíg a fiatal anya azzal keresi fel a hatóságokat, hogy rettegésben él, és ugyan kisbabája életére is tört már házastársa – amely a bíróságon be is bizonyosodik -, de még csak a távoltartás ötlete sem merül fel, addig mindenfajta előrelépést elfelejthetünk.

Ha az apa láthatási jogát előbbre valónak tartja a bíróság, mint a gyermek biztonságát, akkor számolnia kell azzal, hogy súlyos, maradandó károsodást szenvedő gyerekek ezrei nőnek fel folyamatosan. Vagy éppen nem nőnek fel. Mert meghalnak. Hat hónaposan, négy évesen, egy évvel az érettségi előtt… mindegy. Miközben a magyar kormány az abortuszt - módfelett álszent módon - az „élet védelmében” korlátozni kívánja, szemet huny a kapun belüli brutális erőszak fölött.

Nagyon úgy tűnik, hogy a magyar rendőrség és bíróság az esetek túlnyomó részében, puszta játszmának fogja fel az otthoni eseményekről való beszámolót, amely az apán való bosszúállást célozza. Ha a bántalmazottal szembeni fenntartások akkorák, hogy miattuk a valós helyzetet feltárására sem képes a rendőrség, vagy a bíróság – holott Európa szebb napokat látott felén erre szakértők egész sora áll rendelkezésre, éppen a bántalmazott védelme érdekében -, addig, azt kell, mondjam, hogy a lila foltokkal a testén vallomást tevő nő ártatlanságának vélelmét dobja sutba a vallomást rögzítő hivatalos személy, aki ügyintézésében végig fenntartja a nő hazugságának eshetőségét, miközben nyilvánvaló jelek vannak ennek ellenkezőjére.

Vérlázító, ami zajlik. A legszomorúbb, hogy ehhez nem csak a törvény és nem csak a hivatalok, de a társadalom is asszisztál. A társadalom szemléletmódjának változása nélkül pedig, a 12 éve családi erőszak ellen kidolgozott stratégia nem ér egy fabatkát sem. Ha így marad, nem ez a baba volt az utolsó, akinek egyik szülője úgy vetett véget életének, hogy annak előjelei ellenére, a hatóságok némák és tétlenek maradtak. 

Orbán Viktor tegnap, Párizsban elhangzott mondata, mely szerint "Nem akarunk tőlünk különböző, kulturális tulajdonságokkal és háttérrel rendelkező jelentős kisebbséget látni magunk között, Magyarországot szeretnénk Magyarországként megtartani", végigsöpört Európán. E kifejezetten fasisztoid kijelentéssel, a magyar miniszterelnök jobbról előzi Vona Gábort, és tökéletesen kiszolgálja az orosz, Európai Unió gyengítésére vonatkozó igényeket. Ugyanakkor Áder János, tegnap délután, a magyarországi német önkormányzatok napján arról beszélt, hogy a nemzet erejét gyarapítják a nemzetiségeink. Gyalázatos színjáték ez, amely alatt összeroppan a magyar társadalom.

Mialatt Orbán Viktor Párizsban gyakorlatilag "megtisztelte" az asztalt, amelynél mások ettek, a köztársasági elnök, a protokollnak megfelelően, egy zakójára tűzött rozmaring ággal tartotta meg beszédét idehaza, amelyben kitért arra: „az évszázadok óta legnagyobb nemzetiségek közé tartozó németek alkotóerejének és szorgalmának eredménye falvainkon, városainkon, de kiemelkedő szellemi és sporteredményeinkben is megmutatkozik.”  Az államfő elmondta: „olyan országot kell létrehozni, amelyben megkérdőjelezhetetlen érték az emberi és polgári jogok érvényesülése. Emlékeztetett: a huszonöt évvel ezelőtti szabadságküzdelmekkel mind a német, mind az európai újraegyesítést elősegítette Magyarország.” 

Hogyan jutott idáig ez az ország? Hogyan hagyhatjuk, hogy ilyen játékot űzzön velünk egy egykori rendszerváltó párt? Szerintem nincs több arca a hatalomnak. Nincs több arca a Fidesznek. Nincs több arca Orbán Viktornak. Egyetlen arc van csupán, amely mindig abba az irányba fordul, ahol a többséget látja. Amikor rendszerváltásra volt igény, kiszolgálta. Amikor antikommunizmusra, megcselekedte, amit megkövetelt a haza közvéleménye. Amikor nacionalizmus és katolicizmus pátoszos mázával leöntött, Kádár-kori nosztalgiát csúnyán kihasználó állampártra, amely nem riad vissza a Horthy-korszak szerecsenmosdatásától és a történelemhamisítástól, Orbánnak ez sem okozott problémát. Alkotni és rombolni is tud. Mindkettőt rettentő erővel. Az építkezés iránya azonban finoman szólva sem szolgálja a magyarok – és a hazánkban élő kisebbségek – érdekeit.

Az én olvasatomban egy politikusnak nem a kényelmetlenségérzet teremtette elégedetlenség meglovagolásával kell felkapaszkodnia a csúcsra, és folytonosan újragenerálni azt, hogy az emberi játszmák színvonalát egyre csak lejjebb húzó spirálból mindig a rendteremtő, megmondó ember képe kerekedjen fölül. Ez Ceausescu játéka.

Egy államférfinak a kényelmetlenségérzet megszüntetését kell megcéloznia. Gazdasági növekedéssel, valódi munkahelyek teremtésével – ahelyett, hogy az adófizetők finanszíroznának, 231 milliárd forintért százezreket foglalkoztató közmunkaprogramot, amely jól mutat a statisztikai adatokban ugyan, de képtelen arra, hogy előrelendítse a társadalom jólétét –, nyitottsággal, az egyéni- és kollektív szabadságjogok korlátozása nélküli világban kell tudnia boldogulni. Ugyanez igaz a törvényhozó és a végrehajtó hatalmakra. Alá kell vetniük magukat a törvények uralmának, s ha egy ország kabinetje megfordítja ezt a viszonyt, az országgyűlést a kormány kiszolgálójává silányítja, a jogrendszert pedig a miniszterelnök aktuális ötlethalmazához igazítva, tehénlepény szilárdságú alaptörvénnyel és néhány óra alatt, vita nélkül módosítható jogszabályokkal operál, elveszett minden. 

Egy olyan országban, ahol számtalan érdek feszül egymásnak, és tudatosan összeveszejtett társadalmi csoportok forronganak szüntelenül, nem a nap mint nap kiadott hadüzenetek azok, amelyek megoldást jelenthetnének. Ez a „hatalmi egyensúly” annak is rossz, akinek egyelőre még a Fidesz mellett landol az iksze, a szavazócédulán. Lényege nem másban áll, mint hogy minden nap újabb és újabb csoportokat sért – ezen keresztül a riválisok kárörömét váltja ki -, és egyetlen célt szolgál, hogy „amíg ezek elvannak magukban, mi szépen éljük az életünket, és örök kormányzásra rendezkedhetünk be”.

Ez a lassan kibírhatatlan feszültség, a milliókat szegénységbe taszító, következetlen és átgondolatlan gazdaságpolitika, a kampányszerűen hétről hétre bedobott, nacionalista és populista koncok, amelyeken mindig elrágódunk, éppen olyanok, mintha valaki úgy gondolná: egy gyárba elég reggelente megérkezni, este levenni a munkaruhát és hazamenni, a közben eltelt nyolc órát pedig arra is fordíthatjuk, hogy mind a futószalagot, mind a munkatársainkat ütjük a ránk bízott munkaeszközökkel. Ezt barátok közt sem lehet munkának nevezni.  

Egy ilyen rendszer összedől. Ha elfogytak azok a társadalmi csoportok, amelyekkel harcban lehet állni, a kormány következik. És ezen a polgári szövetség szavazótáborát látszólag egyben tartani képes, gyalázatos, fasisztoid mondat sem fog segíteni – még akkor sem, ha most világos határvonalat képes húzni européer és nem européer között.

A béke kontinensén – mert hogy az Európai Unió alapítói ennek megteremtésére vállalkoztak -, egy maroknyi ország folytonos háborúja önmagával és másokkal, fel fogja falni önmagát. A szomorú ebben az, hogy a süllyedő hajó bennünket is magával húz a mélybe. Kérdés, hogy milyet leszünk képesek építeni helyette. 

Puzsér Róbert és szerzőtársa, Farkas Attila Márton közös drámaregénye döbbenetesen merész vállalkozás. Az eredetileg forgatókönyvnek készült, színpadra állítása esetén mintegy három és fél, vagy akár négy órára rúgó mű felkapja az egymással évtizedes háborút vívó magyar társadalom valóságából az olvasót, és egy olyan Ausztriába repíti, amelynek minden egyes mozzanatától, egy picit lejjebb rogyik az ember feje, hogy mire elér a bonyodalom végére, arcát kezébe temetve mondja ki: „ami történt, nem a zsidók szégyene, hanem Ausztriáé.”

A szerzőpáros azért fogott bele a kockázatos vállalkozásba, mert úgy vélik, a holokauszt-feldolgozásról szinte nem is esik szó. Alig született mű, amely ezt a témakört dolgozná fel. Történik ez valószínűleg éppen azért, mert nem sikerült. Ha valaki úgy gondolná, hogy a sebek folytonos feltépése, a jelenben való, egymás elleni uszítás, vagy gyűlölködés, a néhol szélsőjobboldaliakat meghazudtoló módon agresszív antifasiszta megnyilvánulások, javítanak a helyzeten, akkor jelzik, hogy nem. Ezek csak egyre mélyebbre ássák a jelen kor emberét. Pedig – és ez már a saját véleményem – amíg a huszadik század árnyékában élünk, nem nyithatunk utat egy olyan huszonegyediknek, amely nem követi majd el a régi hibákat és bűnöket.

A történet - bukásra ítélt - hőse egy holokauszt túlélő fia, Joseph Grosswald, akinek Auschwitzból hazatért édesapja – hasonlóan sok, haláltábort megjárt, poszt traumatikus szindrómát tovább nem viselő emberhez – évtizedekkel az emberiség gyalázata után, öngyilkos lesz. A fiút édesanyja, az apja temetésén megesketi: mindig az elesettek, a jogfosztottak mellé áll. A fiú betartja az esküjét, és kérlelhetetlen jogvédő lesz belőle, aki olyan emberek törvényes képviseletét látja el, akiket a többségi társadalom kitaszít magából: állampolgársággal nem rendelkező törökökét, bevándorlókét, kisebbségekhez tartozó emberekét: irodájában pénztelen, társadalom szélén vergődő ügyfelek adják egymásnak a kilincset. Szívszorító jelenet, amikor a negyvenes évei elején járó ügyvéd fizetni akar az ebédért a sarki gyroszosnál, de a tulajdonos nem fogadja el a pénzt: egyike volt azoknak, akiket kitoloncoltak volna az országból, ha nem találkozik Grosswalddal.

A történet másik kulcsfigurája egy idős holokauszt-tagadó, Hans-Jürgen Geyer, aki könyveivel és előadásaival jó ideje átlépte az osztrák törvények adta lehetőséget: „életműve” háromtól tíz évig terjedő szabadságvesztéssel büntethető. Geyer elköveti a hibát: hazautazik Ausztriába, ahol azonnal letartóztatják, és vádat emelnek ellene. Egyetlen ember van, aki vállalja a védelmét: az a zsidó fiatalember, akinek a családja egy-egy ebédnél még most is azokat a fényképalbumokat nézegeti, ahol Dunába lőtt gyerekek, eltűnt nagybácsik, Auschwitzban elgázosított rokonok néznek vissza a fotókról.

Grosswald döntésére nem talál magyarázatot a társadalom. Maga a védenc sem, de antiszemita „barátok” segítenek neki megmagyarázni a jogász motivációját, aki – szerintük – tőrbe csalja Geyert, és nem végzi majd rendesen a munkáját. S miközben az egyébként nagy médiafigyelmet kapó per közben Grosswald ismertséget szerez, Geyert évekre lesittelik, és „a zsidó még pénzt is fog kérni tőle, miközben jól átverte a szerencsétlen öregembert".  

Ügyvéd és ügyfele undorodnak egymástól. Minden szavukból süt az gyűlölet, amikor kettesben maradnak. Grosswald Geyert egy sarlatánnak tartja, de meggyőződése, hogy nézeteiért senki sem zárható börtönbe. Geyert látogatják neonáci fiatalok: jogvédelmet ajánlanak neki. Ott vétenek hibát, hogy a beszélgetés egy pontján „gázkamra szökevénynek” nevezik a zsidókat, mire a holokauszt tagadó történész indulatosan küldi el őket a börtönből. Az ő teóriája éppen arról szól, hogy Auschwitz és a gázkamrák, a haláltáborok, a gyilkos gáz, a holttesteket eltüntető kemencék… véleménye szerint a „holokauszt ipar” termékei, amelyeket azért találtak ki, hogy a többségi társadalomban bűntudatot keltsenek, és ezzel tegyék „érinthetetlen mártírokká” a zsidókat.

Akármiről szól Geyer elmélete, Grosswaldnak is van egy. A saját esküjéről, amelyet az apja sírjánál tett. „Mindig az elesetteket, a jogfosztottakat segíti. Soha többé nem hagyja, hogy megtörténjen, ami a második világháborúban zajlott.”  Csakhogy van egy bökkenő – amely lényegében Grosswald tragédiáját okozza -: az eskü szövege kétféleképpen értelmezhető: „soha többé azt” és „soha többé olyat”.

Míg a társadalom jelentős hányada úgy látja, az első értelmezésben rejlik az igazság, Grosswald számára viszont az elfogadás, a másik véleményének tiszteletben tartása, a kirekesztés elleni küzdelem az utóbbi értelmezésben teljesedik ki.  Úgy véli, holokauszt-tagadásért (vagyis – értelmezése szerint – egy ostoba véleményért, hibás következtetésekért, bolond elméletekért) börtönbe zárni valakit, éppen ugyanolyan, mint amikor a nácik zártak börtönbe embereket azért, mert mást képviseltek, mint ők. Az érve nem más, mint hogy egy vén bolond, az általa gyűjtött források alapján, tévúton indult el, és rossz konklúziót vont le belőlük, nem lehet alapja annak, hogy letöltendő szabadságvesztésre ítéljék.

A tárgyalásra – természetesen – minden „oldal” kíváncsi: megtalálható a kigyúrt, kopasz, tetovált neonáci, az antifasiszta, a demokrata, szurkolók és ellenszurkolók, akikben páratlan indulatot generál az ügy puszta ténye. A szélsőjobboldaliakat – és Grosswaldot – leszámítva mindenki úgy gondolja: Geyernek a börtönben kell megrohadnia. A vád tanúi drámai megjelenésű, idős, törékeny holokauszt-túlélők. A tárgyalás akkora érzelmeket szül, hogy a bíró az első nap után zárt tárgyalást rendel el.  Ekkorra már nem csak Geyer, de Grosswald is a gyűlölet középpontjába kerül. Barátai és családtagjai is úgy látják, hogy megtagadta saját népét. Egy elemző arról beszél az egyik műsorban, amikor az ügyvéd bekapcsolja egy este, fáradtan hazatérve a tévét, hogy „nem az első eset, hogy egy zsidó gyűlöli a saját származását, és ez furcsa viselkedésmódra, cselekedetekre készteti – ismert pszichológiai jelenség”.

Grosswald előtt - aki fejébe veszi, hogy magát a törvényt kell megsemmisíteni, hiszen egy jogállamban nincs helye olyan jogszabálynak, amely előírja, hogy valakit a gondolatai, vagy elmélete miatt börtönbe lehet zárni – szinte minden ajtó bezárul. Bezárulnak a barátok, bezárul az ügyfél, bezárul a szakma, és ami a legszomorúbb: bezárul a család. Egyedül marad a gondolatával, holott a vélemény- és lelkiismereti szabadság tekintetében igaza van. Sőt. Egyedül neki van igaza. A döbbenetes jelenet, amikor demokraták, antifasiszták próbálják őt is megütni, és egy holokauszt-túlélő megkísérli leköpni tárgyalóteremben.

Az egymással folytonosan harcban álló csapatok, elfogadók és nem elfogadók, antifasiszták és neonácik, demokraták és szélsőségesek, és ki tudja még, mi mindenki révén, olyan társadalmi seregszemle a történet, amely nyilvánvalóvá teszi, hogy ez a közösség forrong, és szétfeszítik a fel nem dolgozott történelmi tények, újra és újra feltépett, be nem gyógyult sebek. Számomra, kétségtelenül az egyik legfájdalmasabb mondat, amikor Grosswaldnak odavetik „te vagy a zsidók szégyene”. Egy esküjéhez önmaga bukása árán is hű maradó, jogállamban, emberi- és szólásszabadságban hinni tudó embert látunk, aki minden értelemben ellehetetlenül.

A felesége elhagyja, és viszi magával a gyerekeit is. Az édesanyja kaddist énekel a füle hallatára, mert halottnak tekinti őt, az ügyvédi kamarában nincs maradása. Valójában Ausztriában sincs maradása. És a dráma utolsó mondata azt is megmutatja: ezzel ő maga is tisztában van.

Egy jogállamban, gondolataiért és könyveiért első fokon börtönre ítélt történészt, egy antifasiszták és neonácik egymásba érő, kegyetlen őrlőgépet alkotó, agresszív fogaskerekek között felmorzsolt, szabadságban hívő jogvédőt, és egy egymással folytonosan háborúban álló, sajátjától eltérő véleményt kiirtani kívánó oldalak alkotta osztrák társadalmat látva csukjuk be a könyv hátsó borítóját: nem lettünk okosabbak. Pontosabban: Ausztria társadalma nem lett okosabb. Pedig itt volt egy ügy, amely megváltoztathatta volna az osztrák sorsot. Amely megmutathatta volna: a szélsőséget nem a másik szélsőség képes legyőzni: hadüzenet, békét, az emberiség fennállása óta nem szült. És hogy mi hiányzott? Egy egészen apró részlet: a másik meghallgatása és legalább a kísérlettétel arra, hogy megértsük, mit miért tesz. Valódi szégyen, ami történt.  

Bennem, azóta is csak egyetlen, arcpirító mondat zakatol - itt, a kis magyar valóságban -, minden alkalommal, amikor csak meglátom a borítóképet: ezek az osztrákok, valamit nagyon elrontanak. 

Várady Zsolt kiszáll a MostMi! szervezéséből. Bár máshogyan szállt volna be! Nem baj, ha kezdeti gyermekbetegségek övezik az utat, ami épül. Ez minden járatlan ösvény esetében így van. A probléma az, hogy nem látszódik út, ami elkezdett volna épülni, és közben a szónokok éppen az út nem létét kérik számon kormányon és ellenzéken. A társadalom gondolkodó része pedig pont abból nem kér, hogy hiteltelen, súlytalan emberek gyömöszöljenek le mindent a torkán. Ha azt hirdeti valaki, hogy egészségesen kell élni, nem aludhatja végig a reggeli futásra szánt időt, és nem mehet az esti edzés helyett kocsmázni. Ha megteszi, csődbe jutott a projekt.  

Ezek az utak is egyetlen lépéssel kezdődnek, mint bármely más, és nem szabad az első méter után össztüzet zúdítani a lelkes vándorra. Jól kezdődött, de mostanra sajnos nem látszódik, hogy a társaság tudná, hol is a B-pont, ahová el kíván jutni. Így pedig nem lehet célba érni. Ha négy-öt út vázolódik fel egyetlen tüntetés alatt a színpadon, amelyek ütik egymást, akkor ott nincs egyetértés. Maximum értő elfogadás a csoporton belül, ami – tekintve a hazai viszonyokat – önmagában is elismerésre méltó, de eredményre nem vezet, mert koherens kép nem rajzolódik ki, amelyért el lehet kezdeni dolgozni.

Ahogy járok-kelek Magyarországon, egyre több helyen mutatja meg magát, hogy a Tárki 2009-ben, „A gazdasági felemelkedés társadalmi-kulturális feltételei” címmel végzett kutatása - amely azt állapította meg, hogy hazánk társadalmának értékrendszerét bizalomhiány, normazavarok, igazságtalanságérzet és paternalizmus jellemzi - sajnos ma még szomorúbb képet mutatna.

A kutatás fő megállapítása, hogy „a magyar társadalom a nyugati keresztény kultúrkör szélén, egy zárt, magába forduló társadalomként helyezkedik el”. A világ értéktérképén nagy hasonlóságokat mutatunk olyan országokkal, mint Moldova, Bulgária, Ukrajna, vagy Oroszország. A tanulmány megállapításai azt mutatják, hogy hazánk társadalma súlyos anomáliákkal küzd, amelyeket az tudna feloldani, ha javulna az egymásba és intézményekbe vetett bizalom, az egyéni felelősségvállalás tudata, valamint visszaszorulna a paternalista állam igénye.

Ebben a társaságban megvannak a puzzle elemei: megvan Nyugat-Európa igénye, a felelősségvállalásra való hajlam, a paternalista állam elutasítása, az egyéni szabadság igenlése és az egymás iránti, kölcsönös elfogadás szemlélete. A bizalomhiány azonban itt is felütötte a fejét. A tüntető tömegek egyre kevesebb bizalmat szavaztak a szervezőknek, a csodavárás és a második pillanatban csodát mégsem hozókra való legyintés pedig felőrli az embert – főképp, ha építménye nem nyugszik biztos alapokon, és még saját társaságában sem jut egykönnyen dűlőre.

Nehezen várható el a magyaroktól, hogy merjenek még hinni, vagy bízni bármiben is, figyelembe véve az elmúlt két évtizedet. A helyzet azonban még súlyosabb, hiszen az elmúlt kétszáz év folytonosan letört polgárosodási kísérleteinek malomkövét cipeljük a lelkünkben. A „bizalom felépülése és leépülése nem szimmetrikus folyamatok. Miközben a leépülés szórványos negatív tapasztalatoktól is megindul, addig a bizalom felépüléséhez pozitív, egymást szisztematikusan megerősítő tapasztalatok tömege szükséges.” – áll a Tárki tanulmányában. Egy elfogadó közeg, egy önmagával tisztában levő és békében élő emberek alkotta csoport képes arra, hogy egy önmagában nem, vagy csak minimálisan bízó embert megtanítson hinni abban, amit csinál, és bármi történik is, véghezvigye, amit eltervezett. A hazai néplélek éppen ennek az ellentéte, és ez szétzúz mindent.  

A sikeres emberek, a sikeres cégek nem attól termékenyek, hogy nem érte őket kudarc, hanem attól, hogy mindegyikből felálltak. Az egymás szétszedése, a folytonos gáncsoskodás, a potenciális szövetségeseink csírában való elfojtási kísérletei…, és hosszasan sorolhatnám, mind azt célozzák, hogy a közös cél egyre homályosabbá váljon, és hogy akiben volt, vagy van újító szándék, minél gyorsabban felejtse el, hiszen "itt úgysem változik soha semmi".

Ha a Lajtán túli világban egy tizenéves azt mondja: "könyvet írok", vagy "körbe utazom a világot, mert búvároktató és teniszedző is leszek, és valamelyikből minden országban meg tudok majd élni”, a felnőttek azt mondják neki: "ragyogó ötlet, hajrá!" Idehaza meg azt: "inkább keress magadnak valamit, amiből meg lehet élni, és ne álmodozz". Amíg a közösségeink és az emberek maguk is, minden áldott nap azzal találkoznak, hogy nincs egy ember, vagy egy másik csoportosulás, amelyik nem azzal a célzattal közeledik feléjük, hogy szétverje, hanem hogy építse őket, valóban nem történik majd semmi változás. Amíg az önmeghatározás azzal kezdődik, hogy mi nem vagyok, és kikkel nem szeretnék lenni, nincs építkezés.

Az összefogás nem arra kell, hogy irányuljon, hogy az asztalába kapaszkodó, közéletből kiesvén önmagával semmit sem kezdeni tudó embereket megmentsük, és betoljuk a különböző testületekbe, hanem arra, hogy végre kezet nyújtsunk egymásnak. Mi, akik mindannyian ugyanazt akarjuk. Amíg ilyen állapotok uralkodnak, addig sem érdekelhet, hogy máshogyan indulnánk el, ha stabil, senkit sem diszkrimináló jogrendszer és demokrácia venne bennünket körül. Ha a közhatalom valóban a jognak vetné alá magát, nem pedig fordítva.

Majd ha megteremtődött a jogállam, majd ha felszámolásra került a tiszta versenyt korlátozó törvények és rendeletek sorozata, majd ha a szegényekre nem úgy tekintünk, mint statisztikai adatokból eltüntetendő „hibákra”, hanem mint gazdaságpolitikai feladatra, és mint emberekre, akik mi magunk is lehetnénk, csakhogy a meg nem valósuló esélyegyenlőség miatt sajnos nagyon apró a felelősségük abban, hogy olyan a helyzetben vannak, amilyenben. Nekünk - szerencsés kisebbségnek - abban van felelősségünk, hogy hozzájáruljunk egy olyan Magyarország megteremtéséhez, amelyben a jól jövedelmező, fontos pozíciókért már azokkal is meg kell majd küzdenünk, akiknek a szüleik egy Budapestre tartó vonatjegyet sem voltak képesek megvásárolni. Utána lehet arról beszélni, hogy ki hogyan kívánja megoldani a gazdasági-, politikai-, diplomáciai- és szociális korrekciót.

A kérdés marad: képes-e a magyar társadalom változni? Amíg ez megválaszolatlanul áll, szüntelenül ugyanabba a zsákutcába hajtunk majd be, amely olyan üzenetekkel van kitáblázva: „minden rossz, ami eddig történt”, „semmit és senkit nem akarunk önmagunkon kívül meglátni egy új ország építésében”, „ti elrontottátok (bárkik legyetek is), de mi majd megcsináljuk” „erre menjünk, nem inkább arra, vagy mégis erre, de itt egy negyedik irány is”. Majd végül, a „most mi legyen?” táblánál, már annyi sok visszahúzó tényező, annyi sok támadás és becsmérlő szó érte az éppen aktuális betérőt, hogy ő is az Y fordulás mellett dönt, míg végül, az utcából kihajtva, szomorúan konstatálja, hogy a stoptábla mellett, egy összeeszkábált tákolmányon, ott áll néhány, krétával firkantott kérdés: „miért hagytad, hogy elbizonytalanítsanak?” „szövetségesekkel könnyebb lett volna” „aki mindenkit elutasít, magára marad – így nem lehet problémákat megoldani”.

Egyetlen üzenet hiányzik csupán: „szemléletváltásra van szükség”. Ezt nem lehet táblákra írt üzenetekkel megoldani. Ennek belülről kell jönnie. 

8 ok, amiért Orbán Magyarországán, 2014-ben rossz volt fiatalnak lenni.

Orbán Viktor Nagy Imre újratemetésén arról beszélt, hogy a szimbolikus hatodik koporsóban „a mi elkövetkező húsz vagy ki tudja hány évünk is ott fekszik”. Azok között, akik a netadós tüntetéskor először mentek utcára, rengetegen vannak a ’90-es évek szülöttei. Évekkel a beszéd után látták meg a napvilágot. Mire iskolába mentek, a nagyobbik kormánypárt neve már nem rövidítés volt: egy megmaradt „fantázia név”, amely előbb a „polgári párt”, később a „polgári szövetség” toldalékokkal palástolta el egykori önmagát, és kerülte ki gyáván, hogy magyarázattal szolgáljon a pálfordulásra, amelyet az egykor liberális Fidesz lelkiismeret-furdalás nélkül vitt véghez.

Hogy Orbán Viktor kormánya hogyan bánik a fiatalokkal, tanulókkal, dolgozókkal, fiatal felnőttekkel, az nem csak szakpolitika: szimbolikus jelentősége van. Sokadszor köpik szembe egykori önmagukat a Fidesz alapítói közül azok, akik asszisztálnak a jelennek nevezett, hazai abszurditáshoz. 2014-ben, Magyarországon rossz volt fiatalnak lenni. A teljesség igénye nélkül, alább a pontokba szedett gyalázat. 

1. Az oktatás az idei költségvetés vesztese

Már-már misztikus, mi okozza a Fidesznek a modern, versenyképes oktatással szembeni ellenérzéseit. Hogy a „bajkeverő”, romkocsmák félhomályában merengő diplomásoktól fél-e, vagy pusztán nem érti az idők szavát, az a végeredmény szempontjából sajnos mindegy. Idén is tovább csökkentek az oktatásra szánt kiadások, 2014-ben a középfokú oktatást és a gimnáziumokat is elérte a támadás. Mindent elmond a fideszes fejekben élő múlt századról, hogy Orbán maga ki is jelentette: a pártállami oktatást hozná vissza Magyarországon. 

2. Skype-gyerekek, Skype-nagymamák

Nem meglepő, hogy a fiatalok arányában is magas munkanélkülisége és az oktatási kapu bezárása azzal a következménnyel jár, hogy nem csökken, hanem növekszik az elvándorlók száma. Én is éltem, tanultam, dolgoztam külföldön: a nyitott Európát nem veszélynek, hanem lehetőségnek tartom. A saját bőrömön éreztem, hogyan nyílik ki egy ember, ha elfogadó közeg veszi körül, és hogyan épül fel egy fiatal ember élete, ha az állam, a bürokrácia, a közeg, az intézmények nem gördítenek elé akadályokat. A baj akkor kezdődik, amikor a fiatalok nem kalandvágyból és optimizmusból, hanem pesszimizmusból költöznek tömegesen külföldre. Ahogy a régi viccben, ma is kalandvágyból marad itthon az ember. 

3. Szegregáció

A köznevelési törvény idei, szegregációt lehetővé tevő módosítása olyan sok szempontból botrányos, hogy azok önmagukban megérnének egy toplistát. (A kezdeményező Balog Zoltán egykor „társadalmi felzárkóztatásért felelős” államtitkárként dolgozott... ) Ami különösen felháborítóvá teszi a döntést, az mégis csak az, hogy kikre irányul: gyerekekre, akiknek semmi más bűnük nincsen, mint hogy cigánynak születtek Magyarországon.  

4. Paks

Bombaüzlet-e a szomszédos országgal háborút folytató, nyugattól elszigetelődő, megroppanó gazdaságát stabilizálni nem tudó Oroszországgal olyan megállapodást kötni a paksi bővítésről, aminek egyébként a részleteiről semmit sem tud a nyilvánosság, korrupciós kockázatait pedig csak sejti? Az mindenesetre biztos, hogy a hatalmas üzlet terheit már nem Orbán Viktor, hanem Orbán Ráhel generációja fogja kifizetni: az orosz hitel törlesztési ideje 21 év.

A beruházás költsége 4000 milliárd forint. 4000 000 000 000 forint. Ebből 20 milliárd gombóc fagyit lehetne vásárolni. Vagy 2000 kilométer autópályát. Jelenlegi költségvetési bugyrokat tekintve, az oktatási rendszer több mint három évig döcögne el ebből az összegből. 

5. Gyerekszegénység

A mondás, amely szerint egy kormányról nagyon sokat elárul, hogyan bánik a társadalom elesettjeivel, hatványosan igaz a szegény gyerekekre: az a vezető, aki tétlenül nézi a növekvő gyerekszegénységet, bármire képes. Magyarországon az adatok szerint a 7 év alatti gyerekek 42 százaléka él szegénységben – ez az adat rosszabb, mint Romániában, vagy Bulgáriában.  A gyerekének „családi segítséggel” 60-70 milliós ingatlant vásároló Lázár János eközben nem érti, mi a felháborodás tárgya.

6. Civilek elleni támadás

A civilek elleni támadások – lejárató kampányok, rendőrségi kiszállások, hatósági üldözés – persze nem csak a fiatalokat érintik. Azonban pontosan tudjuk, hogy a gyakran fiatal aktivisták hálózatépítésével, képzéssel, szemléletformálással foglalkozó civilek elleni összehangolt támadás célja nem más, mint az önszerveződők új generációjának ellehetetlenítésére tett kísérlet. És - szemben Orbánékkal - mi azt is tudjuk, hogy ez a kísérlet csúfos kudarcot fog vallani.

7. Az internetadó ötlete

Bár az internet megadóztatásának állítólag egyenesen Orbántól származó ötlete végül meghiúsult, az üzenetet nem fogjuk elfelejteni. A magyar kormánynak, a fideszes politikusoknak fogalmuk sincsen, hogy néz ki a 2014-es Magyarország. A példátlan kezdeményezés tökéletesen mutatta meg, mennyire eljárt Orbánék felett az idő. Ha tudatosan csinálják, azért rettenetes, ha nem értik az idő szavát, akkor meg azért. 

8. Iskolások drogtesztje

Az év felejthetetlen lezárásaként még a kereszténydemokrata Rubovszky Györgynél is kiverte a biztosítékot a gyerekek – és újságírók, és politikusok – kötelező drogtesztjének ötlete. A gumicsontként a nyilvánosságba bedobott javaslatról egy nap alatt derült ki, hogy abszurd, elképesztően drága és teljesen értelmetlen. Mindezek mellett mennyire képmutató, arról csak sejtéseink lehetnek.

Nehéz manapság tiniként, újságíróként, vagy politikusként eligazodni a hazai viszonyok közepette... Még jó, hogy van kiről példát venni: egy rendszerváltó fiatalról, aki sosem drogozott. 

+1. A tüntetések éve

Végezetül nem volna fair, ha csak azt sorolnám, amivel a Fidesz megkeserítette a fiatalok életét 2014-ben. Mert hálával is tartozunk nekik, amiért Magyarországon végre újra él és virágzik az ellenzéki kultúra, a demonstrációk megteltek fiatal és már nem is annyira fiatal résztvevőkkel, energiával és kreativitással. Jobb volna olyan kormányzás, ami ellen nem kell tüntetni, de még mindig jobb így, mintha a fent leírtak ellen nem mozdultak volna meg a tömegek, és nem mutatnák meg időről időre: azért a víz az úr. És meg kell jegyeznem, amit szerintem egyre többen tudunk: ez csak a kezdet. 

„Aki nem látta a mai műsort, az szegényebb, és nem tudja, mire képes az ember” – összegezte a tegnap délutánt Pozsgai Zoltán, zongoraművész, a döntő egyik zsűritagja, aki maga is ismeri a kerekes székesek életét. A Mozgáskorlátozottak Egyesületének Országos Szövetsége ugyanis nagyot álmodott: fogyatékkal élőknek szervezett tehetségkutatót. Amit a tegnapi napon látott a közönség – nem túlzás –, csoda volt.

A MEOSZ elnöke, dr. Hegedűs Lajos azzal kezdte a képzőművészeti kiállítás megnyitóját: egyelőre még úgy állunk esélyegyenlőség terén, hogy sajnos kevés az a fogyatékkal élő, aki tehetségkutatókon megcsillanthatja tudását a nagyközönség előtt – nincs benne a köztudatban, hogy sérült emberként is lehet teljes életet élni. Emellett az is motiválta a szervezőket, hogy sok esetben a fogyatékosok is bátortalanabbak picit, amikor széles közönség előtt állnak. A két csorbán egyszerre volt hivatott javítani a Paraszupersztár tehetségkutató. Az eredmény hátborzongató, lenyűgöző és egyedülálló.

Sokáig fogunk emlékezni Márta nénire, aki 90 évesen azt mondja: az élteti, hogy tud adni az embereknek. Húsz éve kezdett el próza- és versmondással foglalkozni, hogy enyhítse férje elvesztésének fájdalmát. Egy törékeny, idős, derűvel telsz asszony elevenített meg egy ókorban megírt családi jelenetet, amely arról szól, hogy mindig tovább kell menni, nem törődni azzal, ha valami fáj, vagy valami nem sikerült, de egyet legfőképpen nem szabad: panaszkodni. (E mondat különösen a produkciók mögött meghúzódó, mérhetetlen mennyiségű munka fényében volt igazán megható.)

Amikor Márta néni a Nemzet Színészeit megszégyenítő módon kimondta az utolsó sorokat: „sírj, zokogj – de ne az én fülembe”, szinte felrobbantotta a nézőteret. A zsűrinek esze ágában sem volt értékelni a produkciót: a csodálatukat búgták bele mikrofonjaikba. Megindító volt, ahogyan egy másik, vele nagyjából egykorú hölgy odabicegett a színpadhoz, és átnyújtott neki egy virágot – akárcsak egy világsztárnak.

Ott volt Márkó, a vak tangóharmonikás, akiknek világok laknak a hangszerében. Tökéletesen beszél szerbül, és a döntőben szerzőként is debütált: egy szerb népdalt és egy saját szerzeményt hozott. Olyan ember ő, akinek a produkciója egyszerűen elvarázsol, felkap a földről, elvisz egy másik valóságba, és az előadás után úgy hoz vissza a sajátunkba, hogy az már sosem lesz többé ugyanolyan, mint annak előtte volt. Márkó vajdasági magyar. Azt mondták neki, vannak olyan emberek, akik hidat képeznek ember és ember között. Márkó, tegnap este nem csak nép és nép között, de sérült és nem sérült ember között is megtette.

Aztán megjelentek a színpadon a „picik”, akik egyszerűen betöltötték a teret. A mindössze 11 éves Márk azt nyilatkozta a Hír24-nek: „ne hozzon semmit a Jézuska, csak ne fájjon”. Őt úgy mutatták be a műsorvezetők, mint akinek az ad erőt fájdalmai elviseléséhez, hogy szereti őt a közönség. Könnyű őt szeretni. Láttunk már néhány parányi mesemondót, de én a magam részéről ilyet még sosem.

Márk elbűvölő volt, sugárzott belőle a jókedv, és úgy nevettetett több száz embert a nézőtéren, mint akinek ezt tanította valaki. Ilyenkor jön jól a „tehetség” definíciója: „tehetséges az, aki többet tud, mint amennyit tanult”. A jó szerencse úgy hozta, hogy Márkkal össze tudtam futni az előadás után. Akkor még nem olvastam a vele készült interjút, de úgy köszöntem el tőle: „Márk, fantasztikus ember vagy, és mindig gondolj arra, hogy mennyi erőt adsz az embereknek, ha fogytán lenne a sajátod. Ebből mindig tudsz meríteni”.

Viki a - közönségdíjas – kicsi tündér, akiről mindenki úgy beszélt, mint egy földre szállt angyalról. Ehhez, tegnap este a ruhája is passzolt. A kislány születése óta vak. Ha kérdezik, mit mondana el magáról, azt feleli, érdekli a Braille-írás, szeretné jól megtanulni, hogy éppen úgy olvashasson mesét, mint a többi gyerek, de a leges-legfontosabb információ azért mégiscsak az, hogy van neki egy ikertestvére. Az egyik legemberibb pillanat volt az övé, amikor technikai malőr csúszott a hangosításba, és ő ugyan gyönyörűen énekelt, valahogyan mégsem jött össze a világot jelentő deszkákat megremegtető produkció. Ennek ellenére - vagy pont emiatt - lett ő szinte mindenki kedvence. Amikor végighallgatta a saját – egyébként embert próbáló produkciójának – értékelését, még szót kért, majd az mondta: „azért választottam ezt a dalt, mert nagyon-nagyon szeretem”.

És következett Karcsi. Egy olyan srác, akiről gyerekkorában lemondtak az orvosok. Volt szerencsém megismerni ennek a csodafiúnak az édesanyját és a nagymamáját a folyosón. Egy hirtelen jött ismeretségből adódóan én is részese lehettem annak a beszélgetésnek, ahol a Karcsiról nagymamája csodálattal mondja: „én nem tudom, hogy ezt hogy csinálja. Annyi energiája van, soha nem tudom utolérni, folyton csinál valamit, szervez, próbál, barátokkal van… elképesztő, mennyi erő van benne”. Majd amikor rákérdeztünk, ő hol van: azt felelték, ők nem tudják, majd érkezik. Hát, ilyen a sztárok élete.

De micsoda sztár lett Karcsiból egy pillanat alatt! Képzeljenek el egy fiút, akit a szó szoros értelmében rápakolnak egy székre. A végtagjait nem tudja kinyújtani teljesen, de vagányan veszi fel a kalapját, és dobja át vállán a fülhallgatóját. Elektromos kerekes széke tőle vagy hatméternyire. Az első pillanatban érződik, hogy ami most következik, nem mindennapi. Fél perc múlva Karcsi állt. Majd elkezdett táncolni. Élt a zenével. Hol talpon, hol ülve, hol fekve, minden izmát megfeszítve, mérhetetlen sok mosolyt szórva közben a közönség felé.

Az előadás záróakkordjaként, vadnyugati hősök lazaságát megszégyenítő módon vetette bele magát a kerekes székébe, és hátrafelé megtett vele egy kört, miközben szemkontaktust tartott az akkor már ütemesen tapsoló közönséggel. Nekünk, nézőknek ekkor már percek óta százas papír zsebkendős szerep jutott. Karcsi farkasszemet nézett a halállal, és szamárfület mutatott neki, majd öt perc alatt bebizonyította: ha valaki azt hinné, nincs miért mosolyognia az életben, figyeljen arra, amije van, és ne azt nézze, amije nincs. Egy róla írt színdarab címe: „Itt vagyok, vagy amit akartok”.

A két keréken gördülő táncosok, az egymással lélegzetelállító harmóniában játszó zenekarok, amelyeknek tagjai sosem fogják látni egymás arcát az életben, a betegséggel, óriás pofonokkal nap mint nap szembenéző parasztárok mindegyike egy új világot hozott a színpadra. Egy olyan világot, amely sajnos nagyon messze van a magyar hétköznapoktól. Nem engedjük be őket magunk közé. Néha még a főbejáraton, vagy a mosdó ajtaján sem, ma pedig éppen ők voltak azok, akik egy pillanatra segítettek minket elemelkedni a földtől.

Az ország jó részének tudatában nincs benne, hogy az akadálymentesítés nem azt jelenti, hogy a másikat át lehet szuszakolni a küszöbön, hanem hogy neki, fogyatékkal élőnek éppolyan joga van az önálló élethez, mint ép társainak.  

A mai nap pedig azt mutatta meg: nekik éppúgy joguk van sztárrá válni, mintha mi sem lenne velük. Hogy felépült-e az aranyhíd a nézőtér és a színpad között, majd a színházi emberek megmondják. A harminckét évesen – betegség következtében - megvakult, profi néptáncos, de akár egy-egy, résztvevőkkel folytatott beszélgetés is megmutatta: bárkivel, bármikor megfordulhat a világ, egy pillanat alatt, és könnyen kerekes székben találhatja magát, vagy minden eddiginél többet mondhat számára az a mondat, amelyet Sándor nyilatkozott: „az életemet odaadnám, ha három napig újra láthatnék”.

Sándor nem fog újra látni. Márknak meg fájni fog. Viki sosem fog olyan mesekönyvet olvasni, amiben betűk vannak, Márkó pedig egész életében csak elképzelni tudja majd, hogyan néz ki egy tangóharmonika, de ami tegnap délután történt, arra nem kis szó azt mondani: csoda.

Ezek a fiúk és lányok megmutatták: az egész világot a színpadra tudják varázsolni, ha megkapják rá a lehetőséget. Képzeljük el, mit művelnének a mindennapokban, ha éppen ugyanígy szabad volna számukra a pálya! Hogy előadók és köztünk - sokszor vastapsban és könnyekben kitörő - közönség közt kapocs épült, abban egészen biztos vagyok. De történt tegnap délután egy ennél sokkal fontosabb dolog: abban a színházteremben, néhány óra erejéig, jól működött a világ. 

***Természetesen, minden előadóra nincs terjedelem egy ilyen írásban, de minden döntős előtt a legmélyebb tisztelettel emelem a kalapom, azok előtt is, akiknek ebben a bejegyzésben nem jutott név szerinti megemlítés!*** 

Úgy gondolom, nem lehet eleget foglalkozni azzal a ténnyel, hogy az Orbán-kormány képtelen arra, hogy normális mederben, demokratikus körülmények közt vezesse az országot. Nem érthető számukra a fenntartható fejlődés, a társadalmi szerződés, a hatalmi ágak szétválasztása, a fékek és ellensúlyok rendszere, az egyenlő bánásmód és az esélyegyenlőség fogalma. Nem érthető számukra az erős civil társadalom és a nyugati világ vívmányai - azok élesen szemben állnak a saját világnézetükkel és céljaikkal. Csakhogy mi nem véletlenül érkeztünk anno az EU-ba, vagy a NATO-ba, s nem véletlenül kiáltották ki nálunk a köztársaságot. Ezek közös célok és közös sikerek voltak - egyszer. 

Szégyen, hogy 25 évvel a rendszerváltás után nincs semmit ünnepelnünk. Egy szűk réteg (nagyjából a lakosság 18-20 százaléka) ünnepli esetleg a Húsvéti Alaptörvényt, vagy jó szájízzel az államalapítást. Gyalázat, ami történik. 

Most minden eddiginél tovább merészkedtek Orbán Viktor rendszerének kiszolgálói: a hatalom ellen tüntetőket félemlítik meg. Pont ugyanúgy, mint egykoron a Fidesz jelenlegi vezetőit is, a Kádár-rendszerben. Ha valaki még amiatt szavazna a jelenlegi kormánypártokra, mert erősebb benne az antikommunizmus, mint az antifasizmus, fontos megjegyzendő, hogy a két diktatúra egy és ugyanazon módszerekkel operált, csak éppen más módon választotta ki a célkeresztbe kerülőket. Hát, itt vannak a jelenlegi hatalom ellenségei: öntudatos állampolgárok, gyermekeikért és jövőjükért felelősséget érző civilek, egy normális demokrácia hétköznapi emberei, akiket a Fidesz által irányított nemzeti gyalázat tett nem mindennapivá. Az alábbiakban változtatás nélkül közlöm a hozzám Nagy Emília tollából eljuttatott e-mailt. Megrázó az eset. 

Sziasztok!

1 órája vonult el az iskolánkból a HírTV.

Engedélyük nem volt, engem kerestek, riportot szerettek volna velem készíteni.

Már előtte az egyik igh. megpróbálta feltartóztatni őket, mondván, hogy nincs engedélyük, de csak azt érte el, hogy kamera nélkül benyomult Juhász Annamária az "irodámba". Azt, hogy a kamera kívülről, az ajtórésen keresztül vett-e, nem volt alkalmam megnézni, mert körülöttem kb. 15 gyerek nézte a dolgozatát...

Megpróbálom leírni, mi történt (a gyerekek bizonyára ki tudnának egészíteni):

"- Juhász Annamária vagyok a HírTv-től, szeretnénk egy rövid riportot készíteni önnel.

- Van erre engedélyük? Ez itt egy állami fenntartású iskola.

- És ha magánemberként kérdeznének?

- Miért kérdeznének engem magánemberként, hiszen nyilván nem magánemberi mivoltomban találtak rám, hanem a fellépésem miatt, amit nem mint magánember tettem, hanem 3 szervezet nevében léptem a színre.

- És mint magánember nem nyilatkozna?

- Jól értettem, hogy a HírTv-től jöttek?

- Igen.

- Akkor semmiképpen sem.

- Miért?

-Egyrészt azért, mert már mindenki tudja, aki szeretné, hogy a nyilatkozatok tartalmát éppen ellenkezőjére fordítják (itt a riporternő gúnyosan mosolygott), másrészt azért, mert ha csak azt tapasztalom, amit most önökből látok, akkor az jut eszembe, hogy - bár nem értek a sajtóetikához - az önök fellépése súlyosan beleütközik a sajtóetikába.

De ilyen nehéz időkben, hogy ne hivatkozzam sajtóetikára, számomra még súlyosabb, hogy pl. Ön hogy tudja összeegyeztetni ezt az egészet saját emberi méltóságával? Hol van az emberi morál?

- Szóval nem?

- Semmiképpen sem."

Itt eltávoztak az iskolából.

Előzmény:
Péntek délután felhívtak a suliból, hogy szóljanak: miattam kereste a HírTv az iskolánk igazgatóját, mondván, valami információhoz jutottak velem kapcsolatban, azt szeretnék nála!! ellenőrizni...

Az igazgatónk már nem volt bent, így került sor a mai incidensre.

Mindannyiótokra szeretettel gondolok:

Nagy Emília

 ebben a pillanatban kaptam, no komment:

A minisztérium előbb ellehetetleníti a két tannyelvű iskolákat, azután bevezeti a kötelező nyelvvizsgát a sikeres egyetemi felvételire áhítozóknak. A múlt héten megjelenik, hogy érettségi nélkül mehetnének a szakmunkások egyetemre, ugyanakkor a szakképzésben részt vevőknek mindössze egyetlen matematika, egyetlen nyelv- és egyetlen informatika óra jut hetente – elképzelni is nehéz, milyen felsőoktatási intézmény az, amelyre ilyen órarenddel fel lehet készülni. Már csak hab a tortán, hogy az új felsőoktatási államtitkár ugyan szakmai egyeztetéseket ígért – talán nem ismerte még közelről a miniszterelnököt -, mára érdemi vita nélkül zárult le az őrület: a NAT-ot kéne megváltoztatni ahhoz, hogy valaki magántanár nélkül legyen képes teljesíteni az egyetemi felvételi követelményeit.

A fentiek csupán az orbáni oktatáspolitika elmúlt két hónapban tapasztalt ámokfutásának töredékei.

Ami a magyar oktatási rendszerben zajlik, nem fenntartható. A jövő évi költségvetés legnagyobb vesztese az oktatás: 126 milliárd forintot – a 2014-es összeghez képest nagyjából 10%-ot – von el a 2015-ös büdzsé abból a rendszerből, amely így is a szakadék szélén táncol. 

PISA- és OECD-felmérések tömkelege sorol átlagon alul teljesítő kategóriába bennünket, és mintha nem hallanánk meg az idő és a globalizált világ szavát: „fejlődni kell”, a közoktatási rendszerünk gyakorlatilag a ’60-as évek Magyarországához igyekszik visszatérni, amely bizonyítottan nem képes versenyképes munkaerőt kitermelni magából, hiszen a XXI. században egészen más elvárásokkal szembesül egy munkába álló fiatal, mint a szocialista diktatúra első, konszolidált évtizedében.

Amennyiben használható tudást biztosítanának a középiskoláink, akkor az egyetemek első évét nem felzárkóztatással kellene kezdenie felsőoktatási intézményeink nagy hányadának. Amennyiben ma használható tudást biztosítana a közoktatásunk, akkor nem a leghátsó sorban kullognánk az európai közösség tagjainak középiskolásait összehasonlító kompetenciateszteken. Amennyiben használható tudást biztosítana a közoktatásunk, akkor nem 1,5 nyelvet beszélnének a magyarok átlagosan (fele annyit, mint amennyit szlovén szomszédaink, vagy alig több mint fele annyit, mint a Baltikum országainak társadalmai).   

Az a folyamat, amelyet az Orbán-kormány elindított az elmúlt négy és fél évben, betetőzni látszik. Vannak társadalmi rétegek, amelyeket végleg elszakít a jelenlegi hatalom attól a lehetőségtől, hogy kitörjenek a szüleiktől örökölt financiális helyzetből, és (leendő) magasabb iskolázottságuknak köszönhetően lépjenek előre a gazdasági-társadalmi ranglétrán. A jelenleg körvonalazódó rendszer azt szolgálja, hogy aki nem képes az élbollyal tartani, mihamarabb veszítse el a rendelkezésre álló lehetőségek közül a legjobbakat, s maradjon neki egy biztos szegénységet jelentő opció. 

Aki teheti, menekül. De csak az teheti, akinek a szülei boldogulnak. Aki a nyomor miatt menne, gyakorlatilag egy Balassagyarmat-Budapest buszjegyet sem tud kifizetni. Hogyan lehetne így új életet kezdeni egy jobban működő országban, ha a szegénység olyan méreteket öltött hazánkban, hogy több millióan még a saját fővárosunkba sem képesek elutazni, saját lakhelyükről?

Az új szabályozás azt okozza, hogy a társadalom legfelsőbb rétege fogja magát újratermelni az egyetemeinken. Az elitgimnáziumokban tanulók, és a magánórákat finanszírozni képes szülők gyerekei lesznek azok, akik bekerülnek majd a felsőoktatási intézményekbe, amelyekről az új szabályozás azt a terhet is leveszi, hogy különböző képességű fiatalokat legyenek képesek eljuttatni odáig, hogy mindegyikőjük készen legyen az egyetemi záróvizsgára.

Értelmiségi családból érkező gyerekből nagyobb valószínűséggel lesz maga is diplomás - legalábbis eddig így volt, most már, sajnos koránt sem ilyen egyszerű a képlet. Az igazi kihívás ott kezdődik, hogy a rendszer képes-e különböző induló lehetőségekkel rendelkező gyerekekből éppen ugyanolyan sikeres felnőttet faragni.

Az állam feladata nem az, hogy egy szűk - társadalom többi tagjától egyre inkább elszakadó - kört segítsen hozzá ahhoz, hogy minél zökkenőmentesebb legyen az útja a gyermeknevelésben – gyerekeit ne zavarja nemzeti- és etnikai kisebbségből jövő, halmozottan hátrányos helyzetű poronty az osztályban, lehetőleg már a gimnáziumban hagyja le társait, hogy azoknak esélye se legyen utolérni őt -, hanem az, hogy esélyegyenlőséget biztosítson mindenki számára. Bőrszínre, nemre, anyagi helyzetre, korra, lakóhelyre való tekintet nélkül. Ahová a szülő már nem ér el - holott mindent megtesz - ott kell jönnie az államnak. 

"Ha neheztelsz azért, mert keveselled, amit a szüleidtől kaptál, gondolj arra, hogy valószínűleg az volt mindenük." 

Amikor nyugat-európai barátaink arról beszélnek, hogy az esélyegyenlőség része ma már, hogy kinek van hozzáférése a Google-szolgáltatásokhoz, mi megragadtunk ott, hogy az Emberi Erőforrások Minisztere törvénybe iktatja a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekeket örökös nyomorba taszító szegregációt, és azt, hogy gyakorlatilag csak a leggazdagabb gyerekek tanulhassanak tovább. Sőt, ennél is tovább megy: az általános iskolában 4,25-ös átlagot hozni nem képes gyereket kitaszítja a gimnáziumból, a Nemzeti Alaptanterv szerint haladó diákot pedig a felsőoktatásból, hiszen az jelen pillanatban B1-es szintet határoz meg a 12 osztály elvégzése végére, amely alapfokú nyelvtudást biztosít, ugyanakkor a felvételihez már középfokú nyelvvizsga szükséges.

Mindezek alapján nem túlzás azt állítani, hogy Orbán Viktor kormánya évtizedekre előre követ el bűnt azok ellen a generációk ellen, amelynek tagjai még fel sem nőttek, de ha ez így megy tovább, olyanok ellen is, akik még meg sem születtek. Aki megtagadja az esélyegyenlőséget és az egyenlő bánásmódot az általa vezetett ország polgáraitól, nem érdemli meg, hogy európai miniszterelnökként tartsák számon. Szerintem lassan már nem is teszi senki. 

A mai napon, délután négy órakor kezdődik a tüntetés, amely felhívja a figyelmet arra: a nemi erőszakért minden esetben a tettes, nem pedig az áldozat a felelős. Az alábbiakban Dakos József, rendőr dandártábornok, főtanácsos, Baranya megyei rendőrfőkapitány részére címzett nyílt levelem olvasható. 

Tisztelt Dakos József,

Döbbenettel és mély felháborodással tölt el a Baranya Megyei Rendőrkapitányság nemi erőszakkal kapcsolatos „prevenciós video-sorozata”. Az oktatófilmek azt üzenik, hogy a nemi erőszak egy „természeti káresemény”, amely leginkább akkor következik be, amikor az áldozat elővigyázatlan. A mondanivaló ahhoz hasonlítható, mintha azt mondaná a rendőrség: ha az ember kihozza a garázsból az autóját, már maga felel azért, ha azt eltulajdonítják tőle. Ugyanígy van ez egy lakás kirablásával: mintha a kárvallottnak kellene azért felelnie, mert nem vásárolt biztonságosabb zárakat az ajtajára vagy rácsokat az ablakaira, de tovább megyek: miért vásárolta meg azt a sok drága holmit, ami másoknak annyira megtetszhet, hogy el akarják venni tőle.

Annál is inkább tartom elfogadhatatlannak a rendőrség e kezdeményezését, mert mintegy szlogenként jelenik meg a videók végén: „tehetsz róla, tehetsz ellene.” A nemi erőszakot elszenvedő nők nagy része családon belüli erőszak áldozata. Ritkán mondható el, hogy az ember odahaza túl kihívóan öltözködött, bár kétségkívül a zuhanyozni igyekvő nő kénytelen magáról levetni az összes ruháját. Ennél valóban nehezen képzelhető el kihívóbb öltözködés.

A nemi erőszakot elszenvedő nőt azzal vádolni, hogy nem tett meg mindent azért, hogy ne erőszakolják meg, nagyjából olyan, mintha egy pedofilt igyekeznénk felmenteni, arra hivatkozva: „a gyerek is hibás - kellett neki a pedofil közelébe menni”.  

Egy nőt megerőszakolni a normálistól eltérő viselkedés. A barátainkkal szórakozni, inni, nevetni, csinosan öltözni mindenkinek szíve joga, és bizonyos élethelyzetekben, életkorban kifejezetten a rendes viselkedésformához tartozik. A rendőrség oktatófilmjei azonban azt üzenik, mintha ez fordítva volna. Egy olyan szemléletet erősít, amely úgy gondolja: egy férfinak mindent szabad, egy nőnek viszont meg kell húznia magát.

A bűnmegelőzési szándékot helyeslem. Azt szintúgy követendőnek tartom, hogy a rendőrség igyekszik lépést tartani a fiatalok által könnyen befogadható látvány- és hangulatvilággal: így könnyen eljutnak hozzájuk a prevenciós üzenetek. A torz társadalomkép erősítését, a múlt-, illetve jövőbéli nemi erőszak áldozatait is szégyenbe hozó – lelki traumájukat nehezebben feldolgozhatóvá tevő - üzenetet azonban elfogadhatatlannak és felháborítónak tartom.

A nemi erőszak kérdésében éppen ugyanúgy nincs helye annak a kifogásnak, hogy „a nő provokált”, mint ahogyan a – 90%-ban statisztikák és rendőrség elől rejtve maradó – családi erőszak kérdésében sincs helye annak a mondatnak, hogy „csúnyán beszélt velem, ezért eltörtem a fején a kancsót.”

A tett felelőssége – bármilyen, nem büntethető előzmény fennállása esetén – az elkövetőé. Amennyiben a magyar rendőrség ezt másként gondolja, kérem, tájékoztassanak róla, mert ha így van, akkor nekem kötelességem tájékoztatni az Emberi Jogok Bíróságát az esetről. Talán még nem késő megakadályozni annak a szemléletnek a terjesztését, amely szerint az áldozat a hibás, ha bűncselekményt követnek el ellene.

Köszönettel,

Bősz Anett,

a Magyar Liberális Párt ügyvivője 

Petőfi Sándor

Valahol, félúton elakadt a rendszerváltás utáni társadalmi fejlődés. Néha, mintha nem is egy nyelvet beszélnénk. Nincs párbeszéd ember és ember között, nincs konszenzuskeresés, nincs semmi, ami emlékeztetne bennünket arra: másként is lehetne. Az Európai Unióból időnként beszűrődő fényt elnyomja a magyarországi nacionalizmus és populizmus harsogása, és miközben százezrével élnek barátaink, családtagjaink, honfitársaink jól működő demokráciában – őket már a mindennapi életben nem zavarja az Orbán-kormány bűze -, mi nap mint nap arra eszmélünk ebben a kicsi országban: valami elromlott, de mintha nem akadna senki, aki megjavítaná. Mi magunk kellenénk hozzá, a társadalom.  

A szabad világ kongatta a vészharangot hazánkkal kapcsolatosan, négy éven át. Mi is láttuk, hogy baj van, de valahogyan mégsem született megoldás. Szóltak, amikor elfogadták az új alaptörvényt, szóltak annak negyedik módosításakor, amely alapvető emberi jogokat sértett, szóltak a médiaszabadság csorbulásakor, és szóltak az új választási törvény torzító hatása miatt. Szóltak a magánnyugdíjpénztár-vagyon elkobzása és eltékozlása miatt. A Fővárosi Közgyűlés antidemokratikus működése, a főpolgármester - ki tudja, honnan származtatott és mivel indokolt - vétójogával együtt, valószínűleg már meg sem lepné nyugat-európai társainkat.

Harsog tőlünk Brüsszel és Washington, csak Moszkva hallgat elégedetten, amikor a magyar miniszterelnök újabb, oroszoknak jól jövedelmező üzletet megy nyélbe ütni a két ország között. Persze: az érdekalapú külpolitika – értékalapú helyett…

A Nyugat – pénzért cserébe - olyan „ostobaságokat” követel a magyar kormányzattól, mint a hatalmi ágak szétválasztása, nők és férfiak közti esélyegyenlőség, alapvető emberi- és állampolgári jogok biztosítása, a szegregáció felszámolása, vagy az uniós versenyt kiállni képes, működőképes piacgazdaság. Már-már közhely, hogy ha jelenleg kérnénk a felvételünket az Európai Unióba, azt elutasítanák, hiszen nem teljesítjük a koppenhágai kritériumokat. Keletről ugyanakkor számolatlanul jöhet a pénz – ők ugyan nem pirítanak rá egy autokrata vezetőre, kikezdhető hatalomgyakorlási módszerei miatt. Úgy néz ki, a kisebb ellenállás felé megyünk…

A Fidesz-kormány, pattanásig feszült társadalmi hangulatban fogant, és ebben nőtt fel. Hiába a „Békemenet”, a „nemzeti egység”, a „Nemzeti Együttműködés Rendszere” – csupa pozitív tartalmú kifejezés –, mind megteltek azokkal az indulatokkal, amelyek Orbán Viktort 2010-ben hatalomra segítették, s közben minden sorvadt el, ami konstruktív, haladó, hittel teli volt. Sokan azok közül, akik ilyenek voltak, már azok közt vannak, akik százezrével hagyták el az országot, és találtak új otthont egy jobban működő országban, ahol a hivatalokat nem a káosz jellemzi, ahol a kormányhoz nem kapcsolódnak oligarchikus körök, és ahol az adóhatóság feje nem középpontja egy korrupciós botránynak.

A legnehezebb feladat azonban mégiscsak ezzel a rettenetes légkörrel kezdeni valamit. Az emberek érzik, hogy nap mint nap hajlít a gerincükön ez a kormányzat. Sajnos nem volt egy épkézláb időszak a történelmünkben, amelyből állampolgári öntudatot lehetett volna tanulni, amely során beleivódhatott volna generációkba, hogy kérdezzünk, ha valamit nem értünk, szóljunk, ha valami nem tetszik, gondolkodjunk a minket körülvevő világról, és higgadtan, de határozottan küldjük el a kormányt, amely nem végzi jól a feladatát, vagy visszaél hatalmával… maradnak hát az elkeseredett próbálkozások. No meg, sok esetben a nyak ég felé nyújtása, a gerinc kiegyenesítése helyett. Nem az ő hibájuk. Mindkét mozdulat a határozottságot és az önmagunkért való kiállást hivatott mutatni. Az egyikben valódi erő van, a másikban átlátszó színjáték, ami a színész számára a legfájdalmasabb. 

Milyen is lehetne ez az ország, amikor milliók kénytelenek a Maslow-piramis alján kapirgálni – esélyt sem kapva arra, hogy valaha elérnek egy olyan szintre, ahol már nem a mindennapi megélhetésért való küzdelem tölti ki az idejük száz százalékát? Az emberek nagy hányadának szüksége van azokra a játszmákra, amelyek éreztetik vele: azért mégsem ő a tápláléklánc alja. Egy ilyen sokrétűen és gyalázatos módon leigázott társadalomban nem meglepő, hogy hajlított gerincű, megfeszített nyakú emberek, pillanatnyi „elégedettség” reményében próbálnak egymás fejére állni. Ez a viselkedés azonban meg még soha senkit sem vitt előrébb az útján. Ezen az ügyleten mindenki veszít.

Miközben még mindig kétmillió embernek esik jól hallani az MTI híreit: „a magyar kormányfő megvédte az országot Brüsszelben”, valahol fél úton sokan megfeledkeztek róla, hogy a nyakasság sosem helyettesíti a gerincességet. Előbbi tovább növeli a gyalázatos helyzetbe jutott társadalmunk milliónyi feszültségforrásának számát, utóbbi többször képes volt a történelem során arra, hogy diktatúrákat söpörjön el. Az elmúlt hetekben megjelenni látszott ez a régen látott viselkedésmód. Százezer ember ugyan nem vonult át az Erzsébet-hídon, de ez nem is lényeg. A fegyelmezett tömeg, a Budára hömpölygő apró fénypont-áradat az egész világnak megmutatta: itt, valami elkezdődött.

Van egy pont, ami után a társadalom gerince nem hajlítható tovább. Minden önkény uralta rendszerben túlcsordul egyszer a pohár. Ilyenkor két út van: vagy hagyjuk eltörni a gerincünket – ahogyan az ’56-os forradalmat követő megtorlás tette a társadalom jó részével -, vagy felismerjük, hogy a hátunk kiegyenesítése az egyetlen kiút a nemzeti gyalázatból. Egymás kezét fogva könnyebb.   

Kedd este újra tüntetünk. Én pedig egyre jobban remélem, hogy igaz volt, amit a Clark Ádám téren skandáltunk: „ez csak a kezdet”.