Bősz Anett blogja

2020.jan.22.
Írta: Bősz Anett

Gondolatok a magyar kultúra napjáról

A kormány súlyos pénzeket költ arra, hogy átformálja a magyarok gondolkodását, de arra nem fordít kellő figyelmet, hogy a kultúra mindenkié lehessen. Gondolok itt arra, hogy hány településen nem tudják használni a kultúrházat, mert az romos. Arra is gondolok, hány esetben nem lehet kihasználni a kultúrházat, mert nincs forrás rendezvényekkel megtölteni azt. Legfőképpen, gondolok arra, hogy a kormányzatnak nem tetsző művészek kivéreztetése zajlik. És nagyon sok minden másra. A magyar kultúra napja van. Jó volna, ha lenne mit ünnepelnünk.

Rogán Antal minisztériuma elköltött 100 milliárd forintot arra, hogy átformálja a magyarok gondolkodását. Emiatt, az egymás iránti tisztelet és tolerancia helyett a kirekesztés, a békés egymás mellett élés helyett az ember és ember közti konfliktusok erősödtek meg Magyarországon. A Miniszterelnöki Kabinetirodát vezető miniszter által kormányzati propagandára költött milliárdok töredékéből évekig elélnének a független és alternatív színházak, amelyeknek épp a kivéreztetésére készül a kormány.

Abból a 100 milliárd forintból, ami a kék plakátokban, különböző kormányzati gyűlöletkeltő kampányokban fekszik, fel lehetett volna virágoztatni az ország kulturális életét, és akkor valóban lenne mit ünnepelnünk a magyar kultúra napján. Így viszont, marad az a sokféle bűn, amit a jelenlegi kormány elkövetett a társadalom ellen, és amelyeket rendre magyar zászlóval fed el, megalázva ezzel a nemzeti trikolórt is.

_a_kultura_nemzeti_alap.jpgAz Orbán-kormány kultúrharca azt eredményezte, hogy a jelenlegi hatalom önkényesen válogat művészet és művészet közt. A kultúrát éppúgy a saját képére kívánja fordítani a kétharmad, ahogyan az alaptörvényt, az oktatási rendszert, vagy a társadalom egészét. A kormánynak nem tetsző színházak és oktatási intézmények kivéreztetése éppúgy része a kultúrharcnak, mint a közbeszéd lezüllesztése. Már azok a jobboldali képviselők és művészek, múzeumigazgatók is kiszorulnak a körből, akik kritikát fogalmaznak meg a fennálló rend kultúrpolitikájával szemben.

Azok a jobboldalról származó megszólalások, amelyek hazánk morális válságát és szellemi válságát feszegették, nagyon is valósak. Az iskolák lezüllesztése, a Nemzeti Alaptanterv egyre silányabb kiadása, az iskolák és helyi közösségek szabadságának hiánya, elvezet odáig, hogy hazánk nem egy XXI. századi európai ország képét mutatja.

A gyakorlatban is szomorú látleletet mutat a magyarországi kulturális élet

A közszolgálati médiának felelőssége van abban, hogy hány rádiószínházat hallgathatunk, hány színházi előadás válik elérhetővé a tévében azok számára, akiknek nem áll módjukban jegyet váltani az előadásra. A kormánynak azonban ennél jóval nagyobb felelőssége van ebben a kérdésben. A kisebb településeknek még arra sincs lehetősége, hogy önkormányzati szervezés alatt, megvalósuljon községükben vagy városukban egy vándor színházi társulat színi előadása, mert nincs erre forrás. A kultúráért sokaknak kell utaznia, holott a kultúra nemzeti alap.

A kultúra, a XXI. században, fogyasztható kell, legyen, minden magyar polgár számára. Ha úgy tetszik, a modern infrastruktúra része, hogy valaki jó iskolába járhasson, eljuthasson színházba, legyen lakhelyéhez közel eső könyvtár, és legalább kisebb kiállításokkal üzemelő múzeum, faluház, helytörténeti tárlatok.

A tartalmon kívül, az Orbán-kormány kultúrpolitikájának koncepciója is nagyon rossz. A kultúra nem fölülről építkező monstrum, amelyet központilag lehet irányítani. A kultúra úgy lesz mindenkié, hogy szabadon hagyják lélegezni a szereplőit, művelőit. Kisebb színtársulatokat, a kőszínházon kívül működő művészeket, a kisebb múzeumokat és kulturális központokat. A kultúrához nem mamutberuházásokra és óriási épületekre, hanem szabadon szárnyaló képzeletre, szabadjára engedett művészekre van szükség. A kultúra terjedéséhez pedig nem elegendő csupán egyetlen központi elképzelés, kőbe vésett világszemlélet alapján. A kultúra akkor virágzik, ha sokszínű. Az emberek akkor tudnak bekapcsolódni a világ kulturális körforgásába, ha lehetőségük adódik megismerni minél több ágát, és nem pedig akkor, amikor egy politikai oldal kizárólag a neki tetsző művészeket és művészeteket és művészeket támogatja.

Ahhoz, hogy valóban tudjunk ünnepelni a magyar kultúra napján, az alábbiakra van szükség.

  1. Haladéktalanul újra kell gondolni a Nemzeti Alaptantervet, visszahelyezni a médiaismeretet, mozgóképkultúrát, figyelni arra, hogy az újabb generációk úgy ismerjék meg a történelmet és az irodalmat, hogy az nem legyen egyoldalú, ne öntsék le ideológiai mázzal. Az iskola arra való, hogy az ember megtanuljon információt befogadni, feldolgozni, és kiválasztani sok közül, ami neki tetsző. A jelenlegi magyar iskolarendszerben ez nem biztosított.
  2. Demokratizálni kell a kultúrát, a kulturális életet. A kultúra, ha úgy tetszik, egy alulról jövő kezdeményezés, amit a kormányzat, felülről érkező intézkedésekkel, támogatásokkal, ösztönzőkkel, pályázatokkal segíthet. Amennyiben a fentről lefelé építkező folyamatot arra használják, hogy a társadalomra egyetlen politikai oldal által meghatározott kultúrpolitikát erőltessenek, a művészeti élet megfullad.
  3. Forrásokat kell átcsoportosítani a helyi közösségeknek. A kormányzati propagandára elszórt milliárdokat a kultúrára, azon belül pedig az egyes települések kulturális életére lehetne fordítani. Ebben benne foglaltatik a kultúrházak felújítása, időszakos kiállítások rendezése, vándorszíntársulatok fogadása, szabadtéri színpadok létesítése, a könyvtárhálózatok modernizálása, kisebb települési fesztiválok megrendezése.

A kultúra mindenkié. A kultúra nemzeti alap. A kultúrán keresztül sok társadalom tanult meg olyan értékeket, amelyek mára az életük részévé váltak. A közösség társadalmi értékeivé. Például, hogy békében élni mennyivel jobb, mint háborúzni, elfogadni mennyivel jobb, mint kirekeszteni. Megismerni valamit, amivel kapcsolatosan először akár félelmeim is támadnak, mennyivel fontosabb, mint feszültséget vagy gyűlöletet kelteni iránta. Tisztába kerülni azzal, hogy más kultúrát megismerni nem pusztán azért jó, mert a műveltségünket fokozza, de azért is, mert a világismeretünkön keresztül, a saját hazánkon is többet és hatékonyabban tudunk építeni.

Legyen a kultúra mindenkié! Legyen egy nemzeti minimumunk a kultúrára. Mert a kultúra nemzeti alap. Az a kérdés, hogy a kormány kész-e ezt belátni, legalább a magyar kultúra napján.

Holnap vajon ki következik a jogsértésekben?

A jogállami normák nem arra vannak, hogy bosszantsák Orbán Viktor, hanem arra, hogy törvény előtt mindenki egyenlő lehessen, és hogy kirajzolódhasson egy jól felépített rendszerből: az egyenlő bánásmód és az egyenlő méltóság elvének érvényesülése alapvetés. Ezek azok a gondolatok, amelyekről a korai Fideszt figyelve, bármely választó azt hihette, kitörölhetetlenek a narancsos fiatalok fejéből. Csakhogy eltelt három évtized, és – minden jel szerint – a miniszterelnök éppen ugyanúgy nem érti a jogállam fontosságát, mint azok, akik ellen 1989-ben harcolt

Orbán Viktor most már nyílt támadást intéz társadalmi csoportok ellen. Az év eleji sajtótájékoztatóját követően, roma polgárjogi harcosok azt kezdték el mondani – teljes joggal – „menekültek most nincsenek, most következünk mi, cigányok”. Eddig volt a kabinet kommunikációjában némi köntörfalazás, de a szegregáltan oktatott gyöngyöspatai diákok kártérítésével kapcsolatosan tett nyilatkozata teljesen egyértelművé teszi: ledőlt egy újabb fal. A miniszterelnök vagy nem érti, vagy nem akarja érteni a törvény előtti egyenlőség követelményének nem teljesülése esetén kiszabott büntetés mibenlétét. Utóbbi eset, súlyos politikai hiba, évekre betonozza be a társadalmi feszültségeket, amik keretében nincs fejlődés.

Október 13. óta a kormánypártok leginkább az ellenzéki politikusok elleni hangulatkeltéssel operáltak, nem találták meg a saját hangjukat abban a világban, amelyben számos településen ellenzékbe kényszerülve kell tovább dolgozniuk. Ezzel nincs baj: a vereség utáni újjá szerveződés sokáig eltarthat, csakhogy a Fidesz-KDNP nem azon dolgozik, hogy rájöjjön, mit rontott el, hanem éppen azokban a kérdéskörökben erősít rá az eddig is elhibázott politikára, amelyek összetörték ezt a társadalmat.

ov_evertekelo.jpegA kép forrása: 444.hu

A gyöngyöspatai romák elleni, vagy a börtönkörülmények miatt kártérítést kapott elítéltek elleni hangulatkeltés annak előszele, hogy a kormány azokra a szavazatokra fog ráhajtani, amelyeket számos történelmi bűnt elkövető vezető is használt: a legelesettebb, legfeszültebb, legdühösebb rétegre. Nem arról kívánok most értekezni, hogy a kártérítést meg kell fizetni, mert ez alapvetés.

A Nemzeti Együttműködés rendszere milliók számára a nyomorral és az igazságtalansággal egyenértékű

Orbán Viktor, ahelyett, hogy szembenézne a torszülöttel, amit a NER keretein belül létrehozott, milliók mélyszegénységével, mély társadalmi szakadékkal, fulladozó közszférával és elszegényedő vagy elvándorló közalkalmazottakkal, most a rendszer kárvallottjainak szavazataira fordult rá. Nem csodálom: a választásra jogosultak, közülük is kitesznek legalább hárommillió embert, és – ezt már megtanultuk a Fidesztől – a szavazat, számukra, darab-darab. Nincsenek elvek, nincs szándék arra, hogy az ország igazodjon a globális trendekhez, nincs szándék arra, hogy megtaláljuk a helyünket a IV. ipari forradalomban… arra van szándék, hogy 2022 után is folytatódhasson a jelenlegi kormány hatalomgyakorlása. Hogy közben ebben hányan mennek tönkre az annyiszor becsapott magyarok, az a kormányfőt nem érdekli.

A világ szerencsésebb felén régen rájöttek már, hogy a hátrányos megkülönböztetés nem pusztán annak rossz, akit megkülönböztetnek, de a többségi társadalomhoz tartozóknak is. Egy töredezett közösségnek nincsenek közös céljai, nincsenek közös kezdeményezései, mindenki a túlélésre hajt, a kirekesztettek a ki nem rekesztettekre dühösek, a kirekesztők pedig fordítva. Ezzel azonban már újra is termelték a turáni átkot, miközben hosszú ideje látszik, hogy ennek az országnak az a legnagyobb baja, hogy István és Koppány változatlanul marakodnak rajta, mert nem jönnek rá, hogy közösen már ezer évvel ezelőtt is többre juthattak volna.  

Egy felelős kormányfő nem emeli fel a szavát akkor, ha az állam jogsértést követett el emberek ellen, és emiatt kártérítést kell fizetni a kárvallottaknak. Egy felelős kormányfő ilyen esetben vállalja a felelősséget, akkor is, ha ő maga még hírből sem hallott a jogsértésről, amikor az történt, csak azután, hogy megtörténtek a feljelentések, később pedig az ítélethirdetés. Egy felelős kormányfő arra teszi fel a napjait, hogy az általa vezetett kormány a társadalom mind több tagja számára biztosítani tudja az egyenlő méltóság és az egyenlő bánásmód elveit, nem pedig arra, hogy a százszor megtaposottakhoz forduljon szavazatért, amikor már sokan elfordultak a rendszerszintű igazságtalanságoktól.

Szorult és szánni való helyzet, amit a társadalom tagjai bánnak

A kormányfő most már abból kíván szavazatokat szerezni, hogy az elmúlt évtizedben olyan rendszert épített ki, amely nem képes garantálni a lehető legtöbbek boldogulását, és amely erre nem a társadalmi szolidaritást, hanem a különböző csoportok közti feszültség kiélezését kínálta megoldásként. Ebbe előbb-utóbb az is tönkremegy, aki korábban nyeregben érezte magát. És van ezzel még egy nagy probléma. A jogállami normák semmibevétele nem pusztán azt jelenti, hogy a legelesettebbektől el lehet vitatni bármit, hanem azt, hogy sosem tudhatjuk: a mi társadalmi csoportunk melyik napon kerül majd sorra, hogy bennünket is megtapossanak.

A tűzzel játszik, aki miniszterelnökként központi üzenetben mondja ki a jogállami normák semmibevételét. Ez a tűz pedig nem csak a jelent, de a jövőt is felperzseli. Mert Orbán Viktorral nem az a probléma, hogy alapvetően máshogyan képzeli el ennek az országnak a jövőjét, mint a nyugatos demokraták, hanem az, hogy a hatalom megtartásáért bármikor kész volt évtizedes rombolást véghezvinni a társadalomfejlődésben. A legrosszabb pedig az, hogy a kormányfő már rég nem lesz a helyén, amikor ez a társadalom még mindig ezekből a sérülésekből próbál majd felgyógyulni.

A legmélyebb magánügyeket tette közüggyé az Orbán-kormány, és ez nincs rendjén

A történelemtanárunk, idestova húsz évvel ezelőtt, olyan emberekké kívánt bennünket formálni, akik nem pusztán ismerik a körülöttük levő világot, de képesek létezni egy békés, jogállami keretek közt formálódó társadalomban, betartva – a törvényeken kívül – alapvető morális normákat. Melyik tizenhárom éves gyerek tudja ma például, hogy az embertől négy dolgot nem kérdezünk meg: a vallását, a fizetése nagyságát, a politikai hovatartozását és a szexuális orientációját? Hányan lehetnek a társadalomban vajon azok, akiknek nem kell magyarázni, amiről egyre több cikk is születik: nem kérdezzük a másiktól, mikor lesz az esküvő, mikor jön a baba, vagy mikor a következő. Tesszük ezt azért, mert ezek kizárólag arra azokra az emberekre tartoznak, akik meghozzák róluk a döntést.

Különös helyen szerepel a vallás ebből a szempontból, a NER-ben. A kormány jelenleg azt a hamis látszatot kelti, hogy kizárólag a vallását gyakorló – és ezt hirdető – ember lehet erkölcsös. Szemen szedett hazugság, mint ahogyan az is, hogy egy felekezethez szorosan tartozó ember automatikusan jó ember volna. Ugyanennek igaz a fordítottja is: a kormány által sugallt kép rendkívül hamis, miszerint a társadalom vallásgyakorlókon kívül eső fele nem lehet jó.

Az első bekezdésben részletezett témák kiteregetése és közüggyé tétele a mindennapi frusztrációt, a második kérdéskör közüggyé tétele és mainstream politikába emelése a társadalmi árkok mélységét növeli. Számos édesanya éli meg, hogy néhány emberen kívül nem nyitja rá az ajtót senki, a kérdéssel, hogy mit tehet érte, akár mondjuk a baba születését követő hetekben, amikor például néhány napnyi melegétel megfőzése és a friss családhoz való eljuttatása, vagy egyéb házimunkában való segédkezés nem pusztán nemes gesztus, de olyan segítség, ami pótolhatatlan. Ugyanakkor már a terhesség hírére is sokan gondolják azt: közük van az édesanya áldott állapotához, gyermekéhez, terveihez, hogy hogyan tervez szülni, szoptatni, visszailleszkedni a bérmunkapiacra, tervez-e kistestvért, jár-e jógázni, szénhidrát- és zsírszegény ételeket fogyaszt-e, kit választott az orvosának, miért nem fizet hálapénzt az asszisztenseknek is… csupa rendkívül tapintatlan, és a másik méltóságát sértő kérdés.

A kormány, nem tesz mást, mint nap mint nap sérti az ország valamennyi polgárának méltóságát azzal, hogy nem érti meg: a népesedéspolitika ugyan közügy, a gyermekvállalás azonban a legmélyebb magánügyeink közé tartozik. A mindenkori kormányzatnak ebben a kérdéskörben pedig az intézményrendszer biztosítása lenne a feladata, ahelyett, hogy voltaképp morális alsóbbrendűséget hazudik azokról, akik még csak tervezik a gyermekvállalást, nem születik végül gyermekük, vagy – amiért a kormánypárti többség felettébb dühös – felemelik a szavukat azért, hogy végre idehaza is legyen meg a magánélet szentsége.

vallas_es_gyermekvallalas.jpg

A vallás kérdése hasonló. Az élő Istenkapcsolattal rendelkező ember akkor is az, aki, ha nem őriz feszületet a szobája falán, és nem hirdeti fennhangon, miben és miért hisz. A vallási sokszínűség akkor is érték, ha Orbán Viktor a „Csuhások! Térdre, imához!” mondattól, el tudott jutni addig, hogy a gyermekeit megkeresztelő Iványi Gábor evangélikus lelkész egyháza ellen hajtóvadászatot indított, majd szépen-lassan megállapodott önmagával abban, hogy a katolikus egyházat érzi igazán a magáénak. Ki egy miniszterelnök, egy miniszter, vagy egy államtitkár, hogy Istenhit kérdésében, számos csoportra szakítsa a társadalmat, és e csoportok közt merev hierarchiát hazudjon a polgárok szemébe?

Ki egy miniszterelnök, egy miniszter, vagy egy államtitkár, aki meg meri határozni, hogy a többgyermekes család többet ér, mint a kevesebb gyermekes család? Történik mindez úgy, hogy évek óta látszik a szülészeti statisztikákból, hogy az egységes szülészeti protokoll nemléte súlyos jogcsorbításokat eredményez a szülőszobán, és gyakorta egy életre teszi pályára az édesanyák lelkét az a megaláztatás, amit életük legszebb napjára készülve kellett elszenvedniük, csak azért, mert az orvostársadalom számos tagjának fehér köpenye alól ugyanúgy ezer év dohszaga árad, mint az Orbán-kormány háza tájáról.

Itt az ideje az emberekre figyelni. Az emberi méltóság mindenekfölött való, és elidegeníthetetlen mivoltára. Arra, hogy a fentiekhez a kormánynak semmi köze. A kormánynak ahhoz van köze, hogy élhető országot hozzon létre, ahol a polgárok a szabadság és a felelősségvállalás értékkettőse által kijelölt úton járhatnak, úgy magánszemélyként, mint cégvezetőként, édesanyaként, édesapaként, iskolásként, nyugdíjasként, vallásgyakorlóként vagy ateistaként. Arra kéne figyelni egyedül, hogy az emberek élhessék az életüket. És ha ez megvolna, az automatikusan eredményezne egy olyan elégedettebb és boldogabb társadalmat, ahová érkezhetne több megszülető baba.

Addig meg, amíg a kormány mindenkire hideg gyűlölettel tekint, aki nem ért egyet vele, és tesz arról, hogy hazug, hangulatkeltő bloggerek, valamint trollhadseregek a mindennapi életben fenntartsák a társadalmi feszültségeket, nem fog menni. Pont ugyanúgy, ahogyan eddig sem ment. Amióta létezik ilyen statisztika idehaza, tavaly a valaha volt legkevesebb gyermek született Magyarországon. Mert nem elég a kék plakátokra ráírni, hogy „Családbarát kormány”, azzá is kellett volna válni. És nem elég hazudni, hogy a hangosan és külvilág felé vallását megélő ember, egyúttal erkölcsös is. Miniszterelnök úr, legalább ezt az állítását ideje lenne bizonyítani a saját példájával. Eddig még nem sikerült.   

Ezt gondolom a 2018-as költségvetés zárszámadásáról

Alábbi blogbejegyzés a 2018-as központi költségvetés végrehajtásáról szóló törvény részletes vitájának bizottsági szakaszára megírt hozzászólásom. A benne elhangzottak – véleményem szerint – a magyar társadalom legnagyobb problémáit sűrítik egybe, mint az egyenlő méltóság és az egyenlő bánásmód elvének semmibe vétele, az elesett társadalmi csoportokkal szembeni szolidaritás hiánya, a túl nagy és nem hatékony állam, az állami intézményrendszerek válságágazatai és a rendszerszintű korrupció. E problémákat az Orbán-kormány 5,1%-os GDP-növekedés mellett sem szándékozik felszámolni.

Általános kép: nem költünk eleget a leszakadó rétegekre, az emberi méltóságra

Mialatt a kormány arról beszél, hogy hosszú ideje biztosítja költségvetésein keresztül a fenntartható fejlődést, közben azt találjuk a közjavak biztosítását illetően, mint az oktatás vagy az egészségügy, továbbra is válságágazatokról beszélhetünk. Mind a szolgáltatást igénybe vevők, mind a rendszerben dolgozók szenvednek a finanszírozás elégtelenségétől. További probléma a közjavakat illetően, hogy azok a társadalmi csoportok, amelyek valamilyen módon a normális kerékvágástól eltérően működnek – mint a fogyatékossággal élők, vagy azok, akik beteg gyermeket nevelnek, beteg hozzátartozójukról gondoskodnak otthonápolóként – már nem részesülnek megfelelő mértékben a magas GDP-növekedésből.

asz-cover.jpga kép forrása: aszhirportal.hu

Túl nagy állam, kis hatékonyság – közjavak biztosítása és közfoglalkoztatottak bérezése

Történik mindez úgy, hogy minden hatodik adóforintot arra költünk, hogy ez a 2010 után keletkezett, hatalmas államgépezet működni tudjon.  Liberálisként már önmagában is vitatkoznék ennek az iránynak a helyességével, de – ami a jelenlegi magyar kormányt illeti – ez nem összeegyeztethető a konzervatív gazdaságpolitikai tervezés kereteivel sem.

Kisebb és hatékonyabb államra volna szükség, valamint arra, hogy a kormány a minél jobban működő piacgazdaság felé terelje a hazai piacot.

A közjavak biztosítását illetően beszélnünk kell arról, hogy a középosztály gyakorlatilag alapvető jogokat vásárol magának akkor, amikor kimenti magát az állami egészségügyi vagy oktatási rendszerből, a többieknek pedig marad az ellátás vagy az oktatás elégtelen színvonala, a jogok csorbulása, a sokak esetében a kilátástalanság, az iskolarendszerből való kiszorulás, vagy éppen egy halálos kórházi fertőzés.

Alapvető és általános megállapításom a költségvetés egészéről, hogy több mint 5 százalékos GDP-növekedésből nem költ eleget a kormány az elesett társadalmi csoportokra, és azokra a rászorulókra, akik ennek a társadalomnak a mélyszegénységben vagy anyagi deprivációban élő tagjai. Tévedés, hogy elegendő a középosztály gazdagodásának és fejlődésének teret engedni ahhoz, hogy egy nemzetgazdaság és egy társdalom felemelkedhessen. Amennyiben a társadalom jelentős hányada él méltatlan körülmények között, az ország nem léphet a fenntartható fejlődés és a progresszivitás útjára.

nyomor_szele_1.jpg

Ennek része a költségvetésen és jelen bizottság munkáján kívül számos más tényező is. Én – nem összekeverve szerepünket a népjóléti bizottság feladatkörével – az egyenlő méltóság és az egyenlő bánásmód elveit emelném ki, melynek érvényesülése tükröződhetne a központi költségvetés tervezetében is, azonban sajnos ez hosszú évek óta elmarad hazánkban. Ugyanúgy igaz ez a munkapiacra, mint az ellátórendszerekben tapasztalható helyzetre, vagy éppen a nagy intézményrendszereinkben.

A családbarát kormány módszerei nem mutatkoznak annyira sikeresnek, mint amennyire sok pénzt elköltenek a célok mellé rendelt programokra az adófizetők pénzéből. Rendkívül fontos beszélni arról, hogy a fejlett világban megfigyelhető fertilitási ráta-javulást azok a társadalmak tudták elérni, amelyekben a nők és férfiak közti egyenlőség mind jobban biztosított. Ehhez viszont az ellátórendszerek és a munkapiac rugalmassága is szükséges, valamint egy olyan szemléletváltás, amelyet a jelenlegi kormány nem tervez meglépni. Jól felismerték azonban, hogy a munkapiaci aktivitás egyik ösztönzője a bölcsődei férőhelyteremtés. Engedjenek meg néhány gondolatot erről.

nok_es_ferfiak_egyenlosege.jpgBanai Péter Benő államtitkár úr expozéjában érvelt amellett, hogy a kormány a valaha volt legnagyobb bölcsődeépítési programba fogott bele, azonban ha a férőhelyekre tekintünk, azt látjuk, hogy mintegy 80.000 férőhely hiányzik, és a kormány nem is tud elégséges számú vállalást tenni ezek pótlására, mert az építőipar kínálati oldala korlátozza a beruházások lehetőségét. A cél tehát helyes, de a kormány képviselői is tudják, hogy az igényekhez képest messze elégtelen vállalásokat tudnak csak tenni. Helyes volna ezen a téren nyitni azok felé a modellek felé, amelyben a magántőke bevonását szigorú állami sztenderdek mellett növelhetné a férőhelyek számát, és egy fejkvótarendszerrel elősegíteni, hogy ez a szülők számára mégse hozzon anyagi értelemben jelentős plusz terheket.

Államtitkár úr beszélt a közszférában dolgozók megbecsüléséről, és arról, hogy életpályamodelleknek köszönhetően újabb és újabb szakmákban válik kiszámíthatóbbá a jövő. Ezzel szemben, ha az olyan hivatások bértáblájára nézünk, mint a mentőápolóké, vagy akár az állami kórházak betegápolóié, akkor azt találjuk, hogy a versenyszférától jelentősen elmaradnak ezek a bérek, méltatlan helyzetbe sodorva a rendszerben dolgozókat. Az ápolók korfája homokóra alakú, egyszerűen azért, mert amit Rétvári Bence államtitkár úr állít, az igaz, hogy sikerült fiatalokat bevonni az egészségügyben, de amint arra kerül a sor, hogy nekik családot kellene eltartaniuk, elhagyják a pályát.

A harmincas és negyvenes korosztály nagy arányban hiányzik a betegágyak mellől, a szakmai végzettséget szerzett 250 ezer embernek alig 43 százaléka marad a pályán. Különösen problémás a szakma derekát nélkülözni a kórházakban, mert az ő szakmai tapasztalatukra és fiatalos dinamizmusukra is szükség lenne. Ilyen bértábla mellett azonban, még a legmagasabb végzettségűek sem tudják tisztességgel eltartani a gyermekeiket. Azt pedig az adófizetők nem várhatják a segítő szakmák dolgozóitól, hogy a saját gyermekeik jólétét veszélyeztessék annak érdekében, hogy másokon segítsenek.

magyar_egeszsegugy.jpgMTI-fotó

Ugyanez igaz az állami alkalmazottakra. Államtitkár úr az ő megbecsülésükről is beszélt. A szándék jó, az összegek azonban – az 5,1 százalékos GDP-növekedés ellenére – azt eredményezték, hogy kormányablakban dolgozó alkalmazottakat kellett egyik városból a másikba áthívni, mert átmeneti vagy regionális munkaerőhiány lépett fel, ami bizonyos térségekben és településeket veszélyeztette a szolgáltatást.

Ismerünk olyan kórházi osztályt, ahol azért mondtak fel kollektíven az ott dolgozó ápolók, mert a közelben nyílt egy új bútoráruház, és mindannyian ott vállaltak inkább munkát. Eddig nem juthat el egy olyan európai uniós tagország egészségügyi rendszere, amely egyébként az Unióban elsők közt van a gazdasági növekedését tekintve. Alapvetően nem tartozik a költségvetési bizottságra, de javarészt ennek tudható be, hogy a magyarok átlagosan kevesebb egészségben eltöltött évre számíthatnak, mint amennyit a gazdasági fejlettségünk alapján el tudnánk érni.

Ha a közjavak ellátására nem költ megfelelő összegeket a kormány, akkor hiába a fejlesztések, vagy akár az uniós támogatásból vásárolt új eszközök, nem lesz, aki működtesse őket. Ugyanez igaz a pedagógusi bértáblára, de a bölcsődei dajkák bértáblájára is, ahol ugyan történtek emelések, de ennek hatására a különböző végzettségű és eltérő szakmai tapasztalattal rendelkező dolgozók közt bérfeszültség keletkezett.

Ténylegesen megjelenő nettó jövedelmeket tekintve úgy állunk, hogy a legnagyobb gyorsétteremlánc kezdő fizetése nettó 160 ezer forint, egy gyakorló pedagógusé 130 ezer forintot tud hazavinni. Egy kezdő szakápoló nettó alapbére nem éri el a 100.000 forintot, és 30 éves tapasztalattal sem emelkedik 180.000 forint fölé.

tanari_allas.jpga kép forrása: erdon.ro

Nyugdíjak reálértéke

Államtitkár úr beszélt a nyugdíjak reálértékének emelkedéséről, aminek ütemével nehéz vitatkozni, azonban meg kell jegyezni, hogy ez milliók számára pusztán a vegetálást eredményezi. Még inkább indokolt a nemzetközi kitekintés is, ugyanis már a 2018-as költségvetés tervezésekor is látható volt a nemzetközi statisztikákból, hogy ha regionális összehasonlításban nézzük a nyugdíjak reálértékének növekedését, egyedül Romániát és Csehországot előzzük, őket is csak kis mértékben. Érdemes tehát figyelni arra, hogy a – különösen euróra lefordított – nyugdíjak értéke mekkora a nemzetközi piacon, és bár bizonyos alapvető élelmiszerek áfája csökkent ugyan, de az alapvető fogyasztói jószágkosár termékei sem mentesek az árnövekedéstől. Figyelembe véve, hogy a forint folyamatosan romló tendenciát mutat az elmúlt két évben (eltekintve némi rövidtávú erősödéstől), a nemzetközi piacról beszerzett termékek miatt ez az árváltozás még erőteljesebben érintette a kispénzű nyugdíjasokat.

nyugdijas-unsplash.jpgA kép forrása: magyarhang.org

Fenntartható fejlődés

A kormány a zárszámadás kapcsán beszélt energiahatékonyságról, különböző programok sikerességéről, amelyek ugyan megvalósultak, ennek ellenére hazánk az egyik legrosszabb helyzetben van az EU-ban, abban a tekintetben, hogy az áramtermelés hány százaléka származik megújuló energiaforrásokból. Az adataink egyelőre az Unióban hátulról a második helyre elegendők, és mivel egy 2011 óta hatályos rendelet lényegében lehetetlenné teszi a szélenergia további bevonását a piacra, szép lassan a meglévő erőművek is kifutnak majd. További probléma a háztartások energiatakarékosságra irányuló beruházásainak elmaradása – gondolok itt a megfelelő szigetelésre, a hőszigetelő ablakokra, valamint a korszerű fűtéstechnológiára. A statisztikai adatsorok jelenleg a fatüzelésű kályhákat is a megújuló energiaforrást felhasználó technológia közt tartják számon, ezzel pedig becsapjuk magunkat: hamarosan a nemzetközi porondon ezek a statisztikák nem állják majd meg a helyüket, így veszélybe kerülhetnek a 2030-ra és 2050-re tett energetikai vállalásaink.

megujulo-enegiaforrasok-vs-fosszilis-energiaforrasok-500x500.jpg

a kép forrása: https://www.napelemek-napkollektorok.hu/

Önkormányzatok finanszírozása

Az önkormányzatok tekintetében helyeslem a feladatalapú támogatási rendszer megvalósulását, valamint a pályázatalapú rendszert, amely a fejlesztésben motivált önkormányzatokat segíti, ugyanakkor problémás, hogy abban az országban, ahol az Európai Unió Csalás Elleni hivatala több ízben figyelmeztette Magyarországot a magas korrupciós rátára, aminek egyik alapjául az önkormányzatok sokszor átláthatatlan pályáztatási és finanszírozási rendszere áll.allamositott_korrupcio.jpga kép forrása: szeged.hu

Ismerünk olyan önkormányzatot, ahol az óvodaépítéseket rendre ugyanazon cég, az alpolgármesterrel szoros családi viszonyban álló tulajdonossal és ügyvezetővel rendelkező vállalat nyerte el. Ismerünk hosszú ideje közgyűlésben helyet foglaló képviselőt, akinek családi érdekeltségébe tartozó cégek meghívásos közbeszerzéseken egyedüli meghívottként nyertek el, éveken keresztül, több százmillió forintos tendereket.

Megnevezhetők azok a városok, ahol a Mészáros és Mészáros Kft. bizonyítottan magasabb árajánlat mellett is elnyert közútfelújítást, intézményépítést, vagy bármely közbeszerzési pályázatot, és akár kétszer, két és félszer túlárazott munkát tett le az önkormányzat asztalára. Amennyiben a Modern Városok Programja vagy a feladatalapú önkormányzati fejlesztési rendszer ilyen módszerekkel folyik tovább, az azt jelenti, hogy évről évre az adófizetők több tízmilliárd forintját herdálják el helyben.

Tisztelettel kérem az Államtitkár urat, hogy a zárszámadás vitáján legyen különös figyelemmel a korrupció kérdésére. A Modern Városok Programjának sok ilyet rejtenek magukban. A kormány méltán büszke ezekre a kezdeményezésekre, és helyes, hogy a települések fejlesztését új elképzelések alapján kívánják megvalósítani. Azonban ha ennek megvalósulása csorbul, mert a helyi vezetés közvetlen üzleti érdekeltsége, vagy családi vállalkozásai azok, amelyek rákapcsolódnak a különböző pénzforrásokra, az nem szolgálja a városok polgárainak érdekét, éppen ellenkezőleg. Nem pusztán az elvégzett munka silány minősége, de a közbizalom megrendülése is közvetlen következménye annak, ha helyben, jól látható módon, elherdálják a fejlesztésre szánt összegeket.

Köszönöm, hogy meghallgattak!

Gondolatok az elhízás elleni küzdelem világnapján

Onnan kell kezdenünk, hogy Magyarországon van hárommillió ember, akik szegények. Többségüknek az alapvető élelmiszerek beszerzésével is gondja van, a hó végén bizonyosan. Beégett a kollektív emlékezetbe, amikor Hegedűs Zsuzsa, a miniszterelnök főtanácsadója azt mondta: egy kis kenyér, zsír, vagy gríz és tészta mindig van otthon. Olyan nincs Magyarországon – érvelt –, hogy gyermekéhezés. Természetesen ez sem igaz, de ha tovább bontjuk a problémát, akkor kiviláglik, hogy a minőségi éhezéstől szenvedő honfitársaink lélekszáma milliós, több százezer gyerek érintett.

Ez jelenti azt, hogy grízes tészta van. És vízből meg lisztből gyúrt lepény, a sparhelten megsütve, zsírral és hagymával. Zsíros kenyér, és a gyerekeknek az a nápolyi, amit hazahoztak az iskolából – mert már megtanították nekik, hogy a kistestvérekre is gondolni kell, és az iskolában ők legalább valamit kapnak enni. Az észak-magyarországi települések iskolaigazgatói gyakorta számolnak be arról: nem az első szünetben reggeliztetnek, mert sok gyerek nem eszik előző nap délután 4-től, így az első órán nem tudnának az éhségtől odafigyelni.

mennyibe_kerul_az_egeszseges_eletmod.png

Innen indul az elhízás elleni küzdelem világnapja Magyarországon.

Hogy ahol szegénység van, ott automatikusan 10-15 évvel rövidebb a várható élettartam. Ahol szegénység van, ott a magzati éhezés bizony a magzati korban kialakuló egészségtelen étrenddel is együtt jár. Ha valaki most a roma honfitársainkra gondolna kizárólag, szeretném megjegyezni, hogy az ő polgárjogi harcosaik egyre gyakrabban fogalmaznak úgy: „cigány sorsba kényszerülnek ma már a nem cigányok is”.

Az egészségügyi minimum nem véletlenül kezdődik úgy, hogy senki se legyen azért beteg, mert szegény, és senki se legyen szegény azért, mert beteg

nyomor-a-kobon-720x320.png

A kép forrása: Barbelo Blog

És – persze – jó kezdeményezés a mindennapos testneveléssel, de ma az történik, hogy az egyik gyerek a MOM Park melletti, gyönyörű uszodába jár tornaóra gyanánt, a másikat meg kihajtják a lyukas cipőjében iskolakört futni, hadd erősödjön az immunrendszere. Azért beszélek erről, mert ez mind gazdaságstratégiai és társadalomszervezési kérdéskör. Elrontottak. Elrontották őket. Azzal a szemlélettel, hogy a középosztályt segíti a kormány, az alsóbb társadalmi rétegeket azonban hagyja örökre elveszni.

Ha már középosztály. Nekik más miatt fáj a fejük. A mai napig tartok edzéseket piciknek, de már csak társadalmi munkában, és csökkentett óraszámban. Hetente egyszer találkozunk. A hátam mögött eddig 30 évnyi sport, ebből 26 év judo áll. Edzősködni 2011-ben kezdtem, noha ezt nem terveztem azelőtt sosem, de szerencsére így alakult. Amikor a nevelőedzőmmel arról beszélgettem, hogy milyenek a mai gyerekek, ő csak annyit mondott: „amikor ti bejöttetek a terembe, 100 gyerek közül, 80-ból embert lehetett faragni. Most ez megfordult. 20-ból lehet”.

Reménykedem benne, hogy a számok tekintetében nincs igaza. Persze, látom, hogy millió és egy más lehetőség van, mint az edzés. A születésüktől természetes okostelefonok és tabletek, számítógépes játékok, és minden más, ami foglalkoztatja az egész idegrendszert. A gyártók körbevették a gyerekeket és a szüleiket finomított élelmiszerekkel, mindenféle édességgel, a kenyereket tartósítószerrel és színezékekkel, a többi ételt cukorral és sóval. De azt is látom, hogy mindezek ellenére, az a generáció, amelyikről elkezdtek lemondani, nagyon szereti, ha elviszik kirándulni. Ha olvasnak neki egy mesét a judoedzés előtt. Ha akadálypályát építenek nekik a tatamin, mielőtt elkezdődik a földharc.

Nem igaz, hogy tehetetlenek vagyunk

Bizonyos társadalmi csoportoknál nem igaz. Az igaz, hogy akik jelen pillanatban tehetetlenek az egészségtelen életmódjuk ügyében, azok nagy arányban tehetetlenek a munkapiaci helyzetük és az anyagi helyzetük terén is. Ez társadalomszervezési kérdés, a másik egy döntésé. Hogy mit választunk. Olyan minőségű életet, amivel megéri szaporítani az éveink számát, vagy olyat, amiben egy idő után utolérnek az életmódunk következményei, és már magunk sem tudunk mit tenni.

Kölcsönös tisztelet és hobbisport

Felnézek azokra az emberekre, akik még éppen időben, egyszer csak beiratkoznak egy edzőterembe. Ez az utolsó, amiről beszélni szeretnék. Hogy azokat az edzőtermeket tudom igazán szeretni, amelyek szinte mindenki pénztárcájával barátságosak. Ahol nem az a lényeg, hogy ki hogy néz ki, mióta sportol, vagy hogy milyen pólóban érkezett, hanem az, hogy kölcsönösen tiszteljük egymást, amiért mindannyian, akik ott vagyunk, azt választottuk, hogy teszünk az egészségünkért, és mozgunk.

Én a mai napon, elsősorban azt kívánom a társadalomnak, hogy legyen még egyszer egy olyan gazdaságstratégiai tervezőnk és egy társadalomszervezőnk, akik azon dolgoznak, hogy a mélyszegénységben élők létszámát közelíthessük a nullához, és hogy senkinek se kelljen lemondania az egészséges étrendről az üres zsebei miatt. Másodsorban, kívánok mindenkinek sok türelmet, sok energiát, hogy a következő generációk számára biztosítani tudja a mozgás örömének megismerését. Harmadsorban azt kívánom mindenkinek, aki rendszeresen sportol, vagy aki most szorítja össze a fogait, hogy elkezdje az első edzést – mert sok kimaradt, és most már tenni kell –, hogy lelje örömét azokban a percekben, órákban, napokban, amikor az egészségéért tesz. És ne törődjön azzal, ha valahol egy kicsivel több (vagy éppen kevesebb van), mint amit a magazinok címoldalán lát.

Egy a fontos: hogy az egészségünk a középpont, nem a mérleg vagy a ruhaméret. De a mai napon azt is meg kell jegyezni, hogy egy ponton túl ezek nagyon erősen hatnak egymásra.

noi_testalkattipusok.jpgTestalkat-típusok. Mindegyik szép. :) A kép forrása: eKollekció

Jó egészséget mindenkinek!

Klímaszorongás helyett cselekvési terv

Van nekünk egy köztársasági elnökünk, aki a nemzet egysége helyett a kormány álláspontját képviseli, és soha, semminek nem feküdt keresztbe, legyen szó a demokratikus intézményrendszer és a jogállam rombolásáról, vagy bármely szakpolitikai területről. Van neki egy különleges tulajdonsága. Minden alkalommal, amikor kötelessége lett volna megszólalni, akár az ügyészség függetlenségével, a menekültkérdéssel, az Európai Unióval, vagy csak az egyenlő méltóság hazai érvényesülésével kapcsolatosan, klímavédelmi kérdésekről kezdett el beszélni. Gyakorlatilag a horgászbotja és a földikutyák élőhelyének rombolása mögé bújt, amikor államférfiként viselkedhetett volna, és megmenthette volna a társadalmat attól az elszabadult rombolástól, amit 2010 óta élünk. Most, hogy Áder János a világ közös felelőssége, a Föld természeti értelemben vett fenntarthatósága mellett  tehette volna le a voksát, elővette az „objektív számokat”, és azt mondta: ne tévesszünk mértéket. Kicsi ország, kicsi felelősség. Na igen, kis pénz, kis foci. Csak valahogyan itthon ez máshogy van. Nagy pénz, kis foci. Kis ország, nagy gaztettek. Vélemény.

climate_summit_2019.jpgKezdjük az elejéről. A nemzetközi energiapiac árainak alakulása alapján jelenleg kevesebbet fizetnénk a közüzemi számláinkra, ha nem lett volna „rezsicsökkentés”, vagyis hatóságilag meghatározott gáz- és villanyár. Ennél sokkal fontosabb ennek az egésznek az üzenete: az emberek adóforintjaiból fedezett üzeneteken tájékoztatják őket, mennyit spóroltak, ahelyett, hogy arról tájékoztatnák őket, mit tehetnek azért, hogy a felhasználásukat csökkentsék. Utóbbi az oktatás kérdése (nem csak suliban). Nehéz ezt egy olyan országban, amely 40 évnyi diktatúrából szabadult, ahol a rezsidíjak, és az alapvető élelmiszerárak a legszegényebbek pénztárcájára voltak szabva. Ebből sok minden következett, például az is, hogy akár még harminc évvel ezelőtt is úgy hűtötték az emberek a dinnyét a Balaton mellett, hogy beletették a csapba, és ráengedték a hidegvizet.

Az üzenetek, hogy zárjuk el a vizet, amikor szappanozzuk a kezünket, használjunk fogmosópoharat, mosdókesztyűt, ha megtehetjük, vegyünk a csapra szerelhető alkatrészt, ami levegővel dúsítja a kifolyó vizet, így egyszerre kevesebb távozik a vízből, anélkül, hogy ez a felhasználó számára hiányérzetet hozna, nem kerülne többe, mint a „rezsicsökkentés” rettenetes narancsszínű üzenetei felénk, hogy a csodálatos kormánynak köszönhetően mennyi sok pénzt takarítottunk meg.

Régen minden jobb volt?

Voltak generációk, amelyeknek egyértelműek voltak azok a mozdulatok, hogy kapcsoljuk le a villanyt, ha kijövünk egy szobából, öltözzünk fel, amikor jön a hideg, és kizárólag azért kezdjünk el idejében fűteni, hogy a falak átmelegedhessenek a mínuszok előtt: ne tekintsünk a fűtésre úgy, mint ami elintézi, hogy rövidnadrágban és pólóban legyünk otthon, egész évben. A németek sok mindent nem felejtettek el azokból a praktikákból, amiket a mi nagyszüleink is ismertek. A köztévéjük például a téli szellőztetésekre nézve játszik tippeket az esti híradó és az időjárásjelentés közben – nem migránsokkal riogat. Mikor hangzik el itthon, hogy az ablaknyitások (különösen mínusz 10 fok alatti hőmérsékletnél) egyszeriek, rövidek, több ablakosak legyenek, hogy a levegő felfrissüljön bent, de ne hűtse le a lakást, amit aztán többletfűtéssel kell visszapótolni?

Alapvetően nehéz megtalálni azt az „ideális” életmódot és hozzáállást, amivel magunk is tehetünk a Földért, de nem fordulunk át klímaszorongásba – amitől sokan már a gyerekek közt is szenvednek a fejlett világban. Soha semmit nem tudunk megoldani, amikor elhatalmasodik rajtunk a szorongás. Jobb helyette valós pillanatot készíteni a helyzetünkről, és megoldási forgatókönyvet készíteni. Akkor már csak végig kell mennünk a felvázolt úton.

19tudta_drot_langpeti_1.jpgNem tudom, hogy az a kormány, amelyik adófizetők több százmilliárdját fordították népbutító kékplakátokra, mikor fogja megbánni, hogy nem azt üzente rajtuk például: ha szeretnénk ilyen hagyományt ápolni, dézsában kölcsönözzünk karácsonyfát, és vigyük vissza, vagy ültessük el valahol. Ne égessünk avart, komposztáljunk, gyűjtsük szelektíven a hulladékot – fontos: csak a teljesen megtisztított műanyag és fémhulladék gyűjthető szelektíven, a papírnak is teljesen tisztának kell lennie… Nem tudom, ma hány család van itthon összesen, akik a szerves és a meg nem tisztítható háztartási hulladék közt különbséget tesznek, a vegyes szemetesbe csak azt dobják, ami semmilyen módon nem újrahasznosítható. (Valószínűleg köztük is azok száma dominál, akik még a szüleiktől tanulták a hulladékgazdálkodást, jellemzően vidéken, csak nem így hívták, hanem úgy: „kiviszem a maradékot az állatoknak”.)

Ilyen központi üzenetekkel lehetne növelni a vásárlói tudatosságot

Lehet hangsúlyozni a műanyag zacskók használatának mellőzését: papírra vagy anyagra áttérni – ebben sok bolt már segít. Ugyan a honi kiskereskedők „adományszerű” támogatásához ez az ország túl szegény, nem fog fizetni 300 forinttal többet azért, hogy a magyar gazdákat segítse, holott ez a mi zsebünkre megy, még rövidtávon is, a mi GDP-nk növekszik azáltal, ha ezek az emberek sikeresebben, nagyobb profittal és több visszaforgatható bevétellel rendelkeznek. Nyugat-európai társaink ezt már csinálják, hogy a saját gazdáik nagyobb sikerrel maradjanak életben a világpiacon. Ezzel viszont segítenek még valamit: az alapvető élelmiszert közelről kell odaszállítani nekik – ami kevesebb üzemanyagot és rövidebb értékláncot jelent.  Az olyan termékek, mint a tej, a tojás, a kenyér, a zöldség, a gyümölcs, jellemző termékek, amik fogyasztásában el lehet helyezni a tudatosságot – a középosztály már nyitott rá, és ez egy jó folyamat.

Ami a multikat illeti – és itt még mindig nem áll meg a kormány kék plakátok helyetti cselekvési kötelezettsége

Lehet úgy dönteni, hogy az élelmiszerüzletek száműzik az egyszerhasználatos műanyag zacskókat, csomagolásokat a polcaikról, pénztáraik mellől. Ha kizárólag papír és vászonszatyor kapható (még lebomló műanyag sem!), akkor az emberek hozni fognak magukkal, vagy ezt veszik meg. Lehet azoknál a termékeknél alkalmazni többször használható, elmosható műanyag dobozokat, amiket hentes, vagy más pultból árulnak: hús, sajt, egyéb hidegkonyhás dolog – házi sajtok, olívabogyó, kaszinótojás, magvak, krémek…

muanyag_ocean.jpgEzeknél a termékeknél elkerülhetetlen a csomagolás, de ha a vásárlók tudják, hogy mondjuk, adott esetben egy 800 forintos termék mellé kell majd 300 forintért dobozt vásárolniuk, mert nincs más választás. Itt jön képbe a szabályozás fontossága: senkinek sem szabad engedni, hogy eldobható szatyorban vagy műanyagban adjon ilyen terméket, akkor otthon el fogják mosni, és vissza fogják hozni, pont, mint gyerekkorunkban a tojástartót, vagy a tejesüveget.

A szabályozáshoz tartozik még, hogy be kell vezetni a visszaváltható üvegeket, és megszüntetni egyszerhasználatos műanyagpalackokat. Ugyanez igaz arra, hogy a boltok felelőssége megszüntetni a műanyag zacskók használatát a gyümölcs/zöldségpultoknál. Itt célszerű papírzacskót használni, vagy kikészíteni megvásárolható vászonszatyrot. Ha még a papírzacskót is megfizettetnék az emberekkel, mindenki vinne magával valamit, amibe bele tudja tenni a gyümölcsöt.

Számos más lépés is van, amit az emberek a környezetükért tehetnek

A mosogatógéppel történő mosogatás kevesebb vizet visz, mint a kézzel történő mosogatás – mivel amúgy is vannak pályázatok, amivel régi háztartási gépeket energiatakarékosra lehet cserélni, ezt meg lehet hirdetni mosogatógépekkel is. Amennyiben az önrész csekély, bekapcsolhatók ebbe a projektbe a szegényebb társadalmi rétegek – sőt, sávosan eltolt, majd bizonyos jövedelmi szint felett meg sem pályázható támogatási összegekkel azt is el lehet érni, hogy az emberek pénztárcájának mérete csak kis hatást gyakoroljon arra: képesek-e környezettudatosak lenni.

Szintúgy döntés és kompromisszum kérdése például környezetvédelmi előírásokat húzni a 70.000 főnél népesebb városok belvárosába behajtó autók elé – ez ma 11 városunkat érintené. Berlin régen kitiltotta a túl sok káros anyagot kibocsátó autót a tágabb értelemben vett belvároson kívülre. Az egyetlen európai főváros lett, ahol nincsen szmog, bár nagyon sokat segít nekik a szél ebben, de intézkedések nélkül ez nem lenne. További értelmes lépés lehetne, hogy az elektromos autók parkolási díjmentessége mellett a hibrid autók parkolási díjának csökkentése. A közösségi autóhasználat nagyon jó, de csak akkor, ha a város teljes területén vannak cellák, ahol le lehet tenni az autót, sőt, fontos lenne, ha az agglomerációban is lenne néhány város, amelyeket bekapcsolnának a hálózatba, 1-1 cellával, a központokban.

zold-rendszam-index.jpgEzeket mind elmondhatta volna ma Áder János. No meg azt: feloldják azt a 2011 óta hatályos rendeletet, melynek alapján ma lehetetlen szélerőművet létesíteni az országban. Az utolsók egy 2008-as tenderek nyomán épültek, és pont, mire a világ nagy részén már megújuló energiaforrásokból táplálkozik majd az energiapiac, a mi nagy szélkerekeink akkor öregszenek ki végleg a piacról – átlagos élettartamuk 25 év. Lehetett volna még arról beszélni, hogy a háztartások energiakorszerűsítésének segítése továbbra is stratégiai cél, mint ahogyan az is, hogy a tűzifa támogatást ne számolja bele a magyar állam a megújuló energiaforrások állami támogatása közé – mert hosszú távon ez visszaüt.

Én az a korosztály vagyok, akik nem voltak még a Földön, amikor a négyes reaktor felrobbant Csernobilban, de megérintett „Csernobil ajándéka”. Az, amit nem csak Pripjaty városa, hanem az egész világ megkapott. Hogy bárhogyan is próbálják elhazudni, elbarikádozni, megmásítani… az igazság mindig ott van. És utolér minket. Bármi lesz is. Különösen így van ez a természettel. Adam Smith úgy tartotta: „a gazdaság a természet nyelvén beszél az emberhez”. Ideje, hogy az ember is elkezdjen a természet nyelvén beszélni a gazdasághoz. Mert nem csak „B bolygó” nem létezik – ahogyan azt ma divatos mondani –, de második lehetőségünk sem.

Emberiesség elleni bűntett zajlik a magyar kórházakban

Mondhatnám azt: ez a kormány nem érti az emberi méltóság fontosságát. Orbán Viktor, kormánya és annak helyi helytartói azonban számos esetben bizonyították már, hogy álláspontjuk szerint, az egyes társadalmi csoportok „védelme” kizárólag más csoportok kirekesztésének árán valósulhat meg. Ismerjük azt a történelmi kort, amelyben ez a gondolat fogant. A nyugati szövetségi rendszer nem kért belőle, és garanciákat teremtett arra, hogy az európai társadalomszervezésbe soha nem tér vissza ez a szemlélet.

Számos alkalommal bizonyosodott be, hogy a pedagógusok, óvodapedagógusok, ápolók, orvosok nem számítanak. Nem számítanak a szülők, a szülőnők, a megszületett gyermekek, a fogyatékossággal élők, azok, akik nem házasságban élnek, azok, akik egyedül nevelnek gyermeket, de azok sem, akik nem a Fidesz felé húznak a választásokon. (Így kell demokrácia helyett két és félmillió rendszer-kedvezményezett szavazatából bebiztosítani a hosszú távú, vastag parlamenti többséget – de ez egy másik írás témája.)

A kórkép általános: a NER-ben nem érték az ember. Nem érték a teljesítmény. A család és egyéb, gyakorta hangoztatott frázisok pusztán jelszavak szintjén fontosak a kormány és kiszolgálói számára. Orbánék néhány dolgot emeltek minden fölé. Az általuk legritkább esetben követett keresztényi értékrendet. A problémák megoldása helyett, a tények elferdítését, és a szókimondók megfélemlítését. A folytonos moralizálást, miközben tudjuk, hogy az OLAF-jelentés alapján a legtöbb EU-s pénz hazánkban tűnt el céltalanul, és úgy, hogy szinte minden ügyben bebizonyosodik: olyan emberek vertek a társadalom gyerekeinek nyakába kötelező erkölcstant, akik hírből hallottak csak a valódi erkölcsösségről. Olyan emberek próbálnak idén ősszel morális alapokra helyezni kampányt, ahol már nagyon rég megbomlott a rendszerszintű moralitás.

Ha a kórházainkra nézünk, már csak morális alapon is kötelesség volna tenni azonnal azért, hogy az orvosoknak, ápolóknak ne kelljen penészes, hiányos vakolatú szobákban nyugovóra hajtani a fejüket, amikor az ügyeletben lehetőség van egy kis megpihenésre. De nem számítanak. Azok a szakmák nem számítanak, ahol a hivatástudat a méltatlan körülmények közt is viszi előre az embert. Viszi, mert erre esküdött fel. Viszi, mert így álmodta meg önmagát. Fogni a haldokló kezét, megküzdeni az utolsó ampulláért, ha elfogyott a készlet, tartani a legapróbbak fejét és a lelket a családban, hogy láttak ők már sokkal kisebb babát is, aki ma élsportoló.

vert_hanyt_01.jpgEz nem folytatható vég nélkül. Az oktatás, a szociális ellátórendszerek és az egészségügy olyan rendszerek, hogy az ott szolgálatot teljesítők azt is vállalják, hogy rosszabbul élnek, mint a magánszektorban dolgozók. De az, hogy bizonyos kórházakban gyakorlatilag hajléktalanszállókhoz hasonló hálóhely és hó végére bizonyosan elfogyó jövedelem legyen a fizetség azért, hogy még tartják a vállukon az összeomlóban lévő egészségügyet, méltatlan és elkeserítő.

A nürnbergi pereket megelőzően komoly fejtörést okozott, hogy hogyan kell eljárni a nemzetközi bíróságnak abban az esetben, ha egy állam nem az ellenséges hatalom katonáival, hanem saját polgáraival szemben követ el erőszakot. Elég megnézni, mi történt 2017 októberében. Egy férfi vért hányt, a fájdalomtól ordítva, a sürgősségi osztályon halt meg. Csak a takarítót küldték oda. Ha feltakarítják, úgy már minden bizonnyal nem zavar senkit, hogy egy ember testnedvei a földön voltak. És az sem, hogy más is járhatott volna így. Tudom: menthetetlen volt. Kórházi közlemény van róla. Ez rendkívül szomorú, és ilyenkor csak azt tudjuk mondani a családnak – ha már közünk lett ehhez az egészhez –, hogy osztozunk a gyászukban, és legyenek erősek. De itt menthetetlen volt ezen az apán kívül valami más is. Az ő méltósága. És mindenkié, aki akkor vagy bármikor máskor ennek a sürgősségi osztálynak a várójában tartózkodott. Köztük a férfi lányáé, aki végignézte az apja szenvedéseit, és fogadta a takarítónő utasításait, hová dobhatja ki a vért, amivel négy zacskó telt meg.

Nem az a kérdés, hogy valaki, aki vért hány, menthető-e. Ez a család fájdalmát szaporítja. Nem tudjuk eldönteni, és nekem nem is tisztem. Itt, egy budapesti kórházban, senkit sem érdekelt egy fájdalomtól ordító, halál előtt álló ember. Nem volt egy ember abban a kórházban, aki injekcióval érkezett volna hozzá – csillapítandó a fájdalmát –, lefektette volna egy hordágyra, és elvitette volna egy olyan szobába, ahol feltehetően ugyanúgy érte volna a halál. Ez nem szakmai kérdés. Etikai kérdés. Azt gondolom, ha a vasfüggönyön túli világban történik ez, még jogi értelemben is bűnnek minősülne, amit ez ellen az ember ellen elkövettek. Itthon marad a keserűség, és a biztos tudat, hogy az utolsó óráit emberhez méltatlan körülmények közt végigszenvedő ellen minimum morális értelemben bűnt követtek el. Az veszett el, amiről a gyógyítás végső soron szól. Az emberiesség.

Olyan gyönyörűen le lehet fényképezni azokat a felújított vidéki kórházakat, meg azokat a „családbarát szülészeteket”, a „családok évében”, de mire megyünk vele? A véres valóság – és a fenti esetben ez valóban a véres valóság volt – az, hogy ebben az országban egységnyi idő alatt többen halnak meg kórházi fertőzésben, mint közúti balesetben. No meg az: a szülőnőtől kezdve, a koraszülött babán át, a hosszú sorokban várakozó daganatos betegekig mindenki, aki csak találkozik a magyar egészségüggyel, rémítő történeteket hoz el onnan. A szóbeli erőszaktól kezdve, a nemtörődömségen át, a „családi programig”, amely arról szól, hogy a kórházban fertőzést kapott apjukat saját kezűleg menthessék meg, és fertőtlenítsék ki a kórtermet, mert az intézmény nem volt erre képes, és így a könyökműtétre érkezett, életerős, ötgyermekes férfi kis híján hullazsákban távozott a helyszínről.

Ez a kormány sokszor használja a „haza” és a „nemzet” kifejezéseket. De az igazság mégiscsak ott áll egy társadalmi adakozásból felújított turistaház oldalában állított emléktáblán: „Ahogy egymással bánunk, az a hazánk.” Kérdés, hogy az a kormány, amelynek intézkedései és tétlenkedései idáig, az embertelen bánásmódig és a tömeges idő előtti elhalálozásig vezettek, vajon hol határozza meg a saját hazáját. Mert hogy gyáva népnek nincs hazája, ezt tudjuk. De hol a hazája valakiknek, akik gyávává tettek egy társadalmat, és elhitették széles tömegekkel, hogy amikor a másik a halála előtt ordít a fájdalomtól, és vérbe fagyva hal meg egy kórházi folyosón, akkor még csak fel sem kell kapni a fejünket?

ahogy_egymassal_banunk_az_a_hazank.jpgMert hogy pénz van. Szuperkórházra, felújításra, ahol a helyi jelölt szeretne fürödni a nemzeti szalag átvágásakor a népszerűségben. Kérdés, hogy szándék mire van. Emberségre és a méltóság helyreállítására aligha.

 

Sosem voltak senkik – III. rész

Újabb gondolatok a tranzitzónáról

Feltűnt nekem Röszkén valami, ami eddig még nem. Ahogy halad velünk előre az idő, és egyre gyakoribbak a tranzitzóna-látogatásaink, úgy bomlik ki egyre több részlet a szögesdrótok között, úgy lesznek egyszerre csak ismeretlen ismerősök az ott tartózkodók, és úgy mozgatja meg egyre jobban a kreativitásomat a feladat: valahogyan emberségesebb körülményeket kellene teremteni a zóna lakóinak. A jelenlegi ötlet, hogy fákat telepítsünk a kerítések közé, megvalósíthatónak tűnik.

Nem kívánom azt a látszatot kelteni, hogy az intézmény vezetői – lehetőségeikhez mérten – ne akarnának jól bánni a menedékkérőkkel, mert minden alkalommal jelét adják, hogy a keretrendszer, melyben mozognak, szűk ugyan, de ők azon belül megtesznek minden tőlük telhetőt, legyen szó orvosi ellátásról, étkeztetésről vagy akár szabadidős tevékenység szervezéséről. A hiba a központnál keletkezik, ezt egyhamar felszámolni aligha lehet. Sajnos a tranzitzóna a kormány számára azt szolgálja, hogy ha kellő ideig váratnak menedékkérőket ilyen körülmények közt, akkor talán megunják, és önként állnak el szándékuktól, hogy az Unióban keressenek menedéket.

tranzitzona.jpegArról szeretnék most mesélni, ami bent történik, és arról, hogy talán egy új kezdeményezés javíthat egy picit az életminőségükön, már ha találunk olyan civil szervezetet, amely kész előnevelt fákat adományozni a zónának.

Többen azt mondják: nem azért vannak úton 3-4 éve, hogy most fél éve börtönben legyenek. Sok szívszorító történet van, annak a családnak a története egy közülük, amelynek feje Afganisztánban a magyar csapatok mellett teljesített szolgálatot, tolmácsként. Azért jött Magyarországra, amikor menekült, mert jó emlékeket őrzött a magyarokról. Most hat hónapja szögesdrótok közt, szemernyi természetes árnyék nélkül tartja őt a Magyar Állam, igen szerény élelmezés és orvosi ellátás mellett.

Amikor a nyár közepén Röszkén jártunk, még csak annyi tűnt fel, hogy egyre könnyebben kommunikálnak velünk ezek az emberek. Mesélnek az aggodalmaikról, egészségügyi problémáikról (hiszen azok vannak bőven – de erről majd később), vagy akár a családjuk szétszakadásáról. Olyan emberekben bíztak meg személyünkben, akiket korábban sosem láttak.

Nem elhanyagolható tény: más országokban arról szólt a fáma, hogy most olyan emberek kérik a segítségünket, akiket sosem fogunk látni, nekünk mégis cselekednünk kell. Nálunk pedig az volt az ukáz: mindenkit gyűlölni kell, aki idejön. Innen származik a tranzitzóna ötlete. Itt kell megmutatni a magyaroknak, hogy akik jöttek, szögesdrótok közé való, ápolatlan és kulturálatlan emberek, holott ez nem igaz.

dan_rendor_menekult_kislany.jpg

 „Testről és lélekről”

Az ember nem pusztán test, amelyet etetni és elszállásolni kell, hanem lélek, gondolat, érzelmek, álmok, vágyak, tervek, aggodalom, hogy mi lesz a kicsikkel, remény, hogy minden jelenlegi rossz ellenére, a jövőben biztosítható számukra egy teljes, boldog élet. Itt tengeti életét egy menekülés közben született kislány. Nincs még két éves. Több nyelven formálja az első szavait.

Ismerünk egy menekülttáborból érkező bosnyák kislányt. Svédország valaha volt legfiatalabb minisztere lett 2014-ben. Ő az, Aida Hadžialić-nak hívják. 

aida-hadzialic-d42b63ee-6915-41ca-aeda-35bcb1c936a-resize-750.jpegDe ehhez túl kellett élni. Előbb-utóbb békés zónába kellett érkezni. Olyan emberek közt felnőnie végre, ahol élt számára az egyenlő méltóság és egyenlő bánásmód elve. Az ő mérhetetlen munkája ezek nélkül nem lett volna elég. Szeretném azt mondani, hogy ez a kislány, aki már most angol szavakat használ, megérteti magát más népek menekültjeivel is, valami hasonló sors elé néz, és talán nem is lesznek tudatos emlékei a tranzitzónából, de ehhez mindennek jól kell alakulnia körülötte. Jelenleg két útra van esélye: bebocsátást nyer hazánkba, és megkülönböztetések erdejében éli mindennapjait, vagy visszatoloncolják Afganisztánba, ahonnan évekkel ezelőtt indultak el a szülei, és ahol valószínűleg nem várja őket semmi abból, ami egykor az övék volt.

Aki itt van, jó, aki már tovább állt, rossz?

A lakók ezen felül elmondták azt is, hogy higgyük el: a kerítésen át történő határsértés rendkívül veszélyes. Azt mondják: leginkább azok nem vállalták, akik „jó emberek” – így fogalmaztak. Akik felelősséget éreztek a gyerekeik és más hozzátartozóik iránt. Emiatt kopogtattak be azon az ajtón, ahonnan egyenes út vezetett a forró konténerek és a köztük tátongó, murvával leszórt, kietlen udvar világába, ahol nehéz egészségesnek maradni. Nem kívánom letesztelni az állítást, de ezzel voltaképp azt mondják: aki becsületes akart lenni Magyarországgal szemben, az itt rekedt, a többiek talán már új életet kezdtek Nyugat-Európában.

kerites_1.jpg

Mentális és egyéb súlyos betegségek a kerítések közt

Júliusban beszámoltunk az agytumoros kislányról, akit hosszú idő után engedtek el Vámosszabadiba, de nem ő volt az egyedüli, aki segítségre szorul. Ő bezárva várta a halált. Menthetetlen. Az úton diagnosztizálták a betegségét.

Szakértők arról is beszéltek, hogy sok ideérkező a tranzitzónában omlott össze, mert úgy gondolta: az Európai Unió a szabadság és a szolidaritás közössége, emberségesen bánik majd velük, még ha először szegények lesznek is, és mindent elölről kell kezdeniük. (Megjegyzem, nem tudom, melyik magyar családapa tudná azt mondani egy négy éve tartó út után: még mindig vannak tartalékaik, kitartanak, nem adják föl.) Ilyen helyzetből érkeznek, felélve minden vagyonukat, amijük valaha volt, és nekivágva az ismeretlennek. A szakemberek azt mondják: ebbe az útba szinte mindent belekalkulálnak, akik nekivágnak. A fogva tartást, az akár több száz kilométeres gyaloglást, a reménytelenséget, az életveszélyt, de amikor az elme úgy hiszi: megérkezett, és ennek ellenére embertelenség fogadja őt, akkor összecsuklik.

Az egyik fiatal nő rendszeresen szenved olyan mértékű rohamoktól, amikben úgy érzi, mindenki meg akarja őt ölni, ő pedig tehetetlenül fekszik a földön, minden izma feszült állapotban – négyen szoktak neki segíteni. Egy négygyermekes anyuka arról mesél: ő epilepsziás. Időnként jönnek a rohamai, ilyenkor két hétig fekszik utána, nem tudja ellátni a gyerekeit.

Mindezek ellenére élni kell, nem csak létezni

Egy derűs, angolul alig beszélő család invitál minket a szobájukba. Épp nagytakarítás van. A kamaszok tökéletes angolsággal panaszolják – és hevesen mutogatnak a gumikesztyűben – „igen, takarítunk, és ő nem akar nekünk ajándékot adni érte” – mutatnak megvetően az édesanyjukra. Mintha csak bármelyik otthonban lennénk, ahol a házimunkára befogott gyerekek méltatlankodnak. A másik családban eközben a felnőtt nők takarítanak. Nem is tudom, hogy csinálták: egy szösz nem maradt a szőnyegeiken, miután felsöpörték. Valamiből sikeresen eszkábáltak bébinyugágyat: ez hintázik az egyik emeletes ágyon, benne egy tündéri féléves.

Az egykor jó szolgálatot tett röplabdaháló leszakadva. Sok labdát rúgtak/dobtak fel a szögesdrótokig. Ha le is szedhetnék őket, azok már rég leeresztettek. Talán ez a kép mutatja legjobban a helyzet abszurditását.

tompaijatszoter-e1503003029714.jpg

Nem a határvédelemmel van a baj

A határvédelem nagyon helyes, főképp, hogy schengeni kapuőrök lettünk. A gond ott van – és ez minden nagy intézményrendszeren meglátszik hazánkban –, hogy Orbán Viktorra nézve nem egy sikeres határőrt vagy Európát megvédő „hőst” látunk, hanem az embertelenség kormányának fejét. Azt a miniszterelnököt, aki hagyja, hogy Európa ma egy szégyenfolttal kezdődjön. A kirekesztő nacionalizmus és a félelemkeltés teremtette torzszülöttel. Ezekkel a tranzitzónákkal. Nincsenek illúzióim. Tudom, hogy néznek ki hotspotok, láttam már menekülttábort is. A kérdés az: kinek jutott eszébe, hogy egy alapvetően dús növényzettel rendelkező helyen olyan murvát szórjon le mindenhová, ami mellett még a gaznak sincs esélye?

Ez az, ami nem magyarázható. No meg a napi háromórás iskola, mintha falusi tanítóval üzemelne, aki maximum ha tízéves korig le tudja kötni a gyerekeket. Már ha éppen nincs akkora hőség nyáron, hogy a piciket is csak hajnalban nyomja el az álom, mert ilyenkor ők nem tudnak odaérni időben az „iskolába”. Marad helyette az elvesztegetett idő, a cseberből vederbe zuhanó családok, a túlnyomó többségében depresszióval küzdő, és érdemi pszichológiai segítséget nem kapó szülők.

És mindez miért? Azért, mert a magyaroknak sem sikerült megfelelő ellátórendszereket, intézményrendszereket teremteni. Mert most szinte bárki, aki olvassa ezt a cikket, azt mondhatná: „az én gyerekemnek sem biztosítanak megfelelő iskolát”, vagy azt: „annyit keresek, amiből éppen eltartom a családom, nagyon örülnék, ha az állam nekem is hozna napi háromszor élelmet, műanyag dobozban”. És nem tudnék vitatkozni azzal az érvvel sem, hogy elég csak felszállni egy reggeli Volán buszra, vagy egy metróra Budapesten, hogy kiderüljön: a felnőtt lakosság jelentős hányada hazánkban is depresszióval küzd.

Miért érdekelné itt pont néhány tranzitzónában rekedt ember problémája a honpolgárt? – kérdezik tőlem sokan. Egy gond van ezzel. Ha így gondoljuk: sosem tudunk emberséggel tenni a kormány embertelensége ellen.

19tudta_drot_langpeti.jpga kép forrása: drót.eu

A szekértábor-politikát kell meghaladni, nem az ideológiákat

Nagy divat manapság arról beszélni, hogy ideológiák utáni világban élünk, és – mondják – végre ki kell mondani: vége az eszmerendszereknek, a progresszivitásé a terep, nincs, és nem is lehet keresnivalója olyanoknak a politikában, akik ragaszkodnának az elvi alapokat nyújtó eszmetörténeti receptekhez. Ez az írás ezt az álláspontot hivatott tagadni, és amellett érvel, hogy nem a konzervatív, szociáldemokrata és liberális értékrendszereket kell meghaladni; a szekértábor-politikának kell véget vetni.  

Utóbbi rombolja a társadalmat, előbbiek pedig – egy jól működő demokráciában – folyamatosan vitázva egymással, olykor egymástól kölcsönözve ötletet, vagy beépítve a másiktól értéket a saját manifesztumaikba, sorvezetőt adnak a teoretikusoknak és a közélet gyakorlati művelőinek arra nézve, hogy egy kihívásra milyen válaszok adhatók. Az eszmerendszer nem más, mint a választási program meglévő és kimaradt-jeleneteinek gyűjteménye. Azt is megmutatja, hogy egy olyan ügyben hogyan cselekedne az adott politikus vagy párt, ami hely-, idő-, vagy kapacitás-hiányból adódóan már nem képezi részét a már megírt és elkészített szakmai anyagainak. Enélkül egy párt választóinak tett ígérete pusztába kiáltott szó. Nincs igazodási pont, nincs értékvilág, ami bármire is kötelezné a jelenben és a jövőben.

wc-paragrafus.jpgAmi az elmúlt időszakban elkeserítő jel, hogy az európai liberálisok frakciójuk neveként már az „Újítsuk meg Európát” nevet fogják használni, mert a „liberális” kifejezés a franciáknál szitokszóvá vált, így inkább becsomagolják azt úgy, ahogyan már eladhatónak vélik. Schmidt Mária a minap azt mondta – sok más szamárság mellett – hogy az Orbán-kormány azért beszél illiberalizmusról, konzervativizmus helyett, mert „A 'konzervatív' kifejezés nagyon nehézkes és unalmas magyarul.” (Nem mintha a konzervativizmus egyenértékű megfelelője volna az illiberalizmus, de mégiscsak kínos, hogy egy közel tíz éve regnáló kormány nem valamiért, hanem valami ellenében határozza meg önmagát.)

Nem azért politizálunk, hogy valakinek az élvezeti értéket nyújtson (értsd: izgalmas legyen bárki számára – arra ott vannak az akciófilmek), és nem is azért, hogy megijedjünk a saját árnyékunktól, ami voltaképpen a finkelsteini politikai tanácsadói réteg által kreált, hamis ellenségkép, hanem azért, hogy a felvilágosodás korától eszmei keretet nyújtó ideológiák  mentén, értékeket tudjunk közvetíteni a polgárok felé. Azért politizálunk, hogy az általunk felvázolt társadalomszervezői, gazdaságstratégiai és szociálipolitikai ajánlat elvezethessen országokat, annak érdekében, hogy a polgárok számára a lehető legjobb, legstabilabb jogállami keretek közt működő, biztonságos közeget teremthessünk a mindennapokhoz.

group_work.jpgA liberálisok például olyan közeget, ahol az emberi méltóság mindenekfölött való, és elidegeníthetetlen. Olyan közeget, amelyben a jogegyenlőség és az egyenlő bánásmód elve alapvetés, amiért nem különböző civil szervezeteknek, tüntetőknek és komplett életeket erre áldozó embereknek kell küzdeni érte – sok esetben csak utólag.

Nem arról beszélek, hogy az eszmerendszerek történetében nincsenek elhibázott korszakok. Dehogy nincsenek! Példának okáért ott van a neoliberalizmus. Az egyéni felelősségvállalás értékén túl, amit kétségkívül megteremtett a szabad világban, számos hibát elkövetett: mélyítette a társadalmi szakadékot, nélkülözte a szolidaritást, nem törődött az elesettekkel, és nem törekedett arra, hogy az esélyegyenlőség helyreállítására intézményeket hozzon létre. Ennek korrekciója a liberálisokra vár. A neokonzervativizmus súlyos hibái és értékválsága a konzervatívok felelőssége. A jóléti állam elméleti és gyakorlati reform-terve a szociáldemokraták kötelessége.

_eselyegyenloseg.jpgMindenkire vár feladat. Ezt azonban nem úgy kell megoldani, hogy kihajítjuk az ablakon az ideológiát. Mert pokolba a szekértábor-politikával! Elég volt a társadalom megosztásából, a kölcsönös bizalmatlanságból, a kihívásokra adandó válaszok hiányából, amiben szüksége van egymásra minden eszmerendszer képviselőjének minden más eszmerendszer képviselőjére – leszámolva egyúttal a szélsőségekkel és a populizmussal. De semmi sem ment meg bennünket egy eszmék és elvek nélkül működő világban attól, hogy végleg elvesszünk az értéktelenségben és a cinizmusban. Ezért van szükség eszmerendszerekre. És persze, álszentség helyett, valódi értékekre, a politikusok részéről is.

 

Akik „örökül kapták a demokráciát” – egy frászt!

Nem a Sargentini-jelentéssel kezdődött, és nem is azzal fog véget érni

Az egyik legarcátlanabb mondata volt a magyar miniszterelnöknek Strasbourgban a minap, hogy megjegyezte nyugat-európai társainkra: ők örökül kapták a demokráciát. Kérdezem, hogy vajon a németek hány generációra visszamenőleg kapták örökül a demokráciát? Hát a franciák? A spanyolok? A portugálok? Maradjunk annyiban, hogy az előző évszázadban diktatúrából, kirekesztésből és szabadságjogok csorbításából, emberi méltóság megtagadásából ötösre vizsgáztak volna sokan, még az öreg kontinens országait tesztelve is. Ami nagy különbség – és nem vitatom, hogy ez egyúttal nagy terhet rak a jelen generációk vállára –, arrafelé több évtizede elhatározták, mitől fordulnak el végleg annak érdekében, hogy az emberi méltóság és az egyenlő bánásmód elvének mentén szervezzék a társadalmaikat.

Ami most zajlik itthon, nem más, mint közönséges erőszaktétel a társadalmon. Azokon is, akik egyébként örülnek az Erzsébet-utalványnak, vagy annak, hogy a harmadik gyerek után az ő lakásuk is megnőhetett, noha nem akkorára, mint mondjuk Lázár Jánosnak, vagy Rogán Antalnak, de azért mégiscsak. Tudatosítanunk kell magunkban, hogy a demokráciát senkinek sem adták ingyen, ahogyan a szabadságot sem. Mindkettőért a felelősségvállalásunkkal fizetünk, úgy egyéni, mint társadalmi szinten.

_europe_working_together.jpga kép forrása: Robert W. Bouman - Twitter 

Tisztába kerülni a jogainkkal

Mialatt a magyar kormány számolatlanul önti az adófizetők pénzét a gyűlöletet szító kék plakátokba, és az egyperces propaganda-híradókba, addig Németországban az államilag finanszírozott reklámfelületek a társadalomfejlődést szolgálják. Tájékoztatják az embereket arról, hogy amennyiben hátrányos megkülönböztetés érte őket, milyen telefonszámot hívhatnak, hová írhatnak e-mailt, és mely felületeken kaphatnak tájékoztatást a hasonló helyzetekről. Elmondják nekik, hogy az embert sem életkorából, sem elsődleges nemi jellegéből, sem bőrszínéből, sem származásából, sem fogyatékosságából vagy szexuális orientációjából adódóan nem különböztethetik meg hátrányosan, és amennyiben ez mégis megtörténik, őket jogsértés éri, amit követően segítséget kaphatnak különböző intézményektől.

Következett eztán egy plakátkampány, amely a mindennapos előítéleteknek kívánta elejét venni. Kérdéseket tettek fel, különféle emberekről készült fotók kíséretében. Egy férfiasabb nő fényképén az a kérdés díszelgett: „túl maszkulin, hogy édesanya legyen?”, egy kerekes székes srác várakozott egy lépcső aljában, mellette a kérdés: „túl kerekes székes a főbejárathoz?”. A harmadik egy pilótafülkében ücsörgő repülőgépet vezető nőt ábrázolt, feltéve a kérdést, vajon ő „túl nő-e ahhoz, hogy repülőgépet vezessen?”, de helyet kapott a kampányban két fiatal férfi is, akik egy csukott ajtó előtt fogták egymás kezét, „túl melegek ahhoz, hogy kivegyék a lakásod?” – szólt a kérdés.

_eselyegyenloseg.jpga kép forrása: elte

Ugyanilyen szándékkal jelentek meg a tájékoztató plakátok arról, hogy ma már ott tart az orvostudomány, hogy egy HÍV-fertőzöttnek is lehet egészséges gyermeke, a betegség kordában tartható, a vírusszám annyira leszorítható a szervezetben, hogy a fertőzött nem is tudja tovább adni a vírust.

Az ilyen kezdeményezéseken keresztül érhető el egy társadalom, ahol senkinek sem kell lehajtania a fejét egy olyan tulajdonságáért, amiről egyébként nem tehet. Idehaza minden ilyen vírussal frissen diagnosztizált embert felkészítenek arra, hogy fogja őket betegségükből adódóan hátrányos megkülönböztetés érni, azt is elmondják nekik, hogy hol. Ennél többet értük társadalmi értelemben nem tudnak tenni. Nincs is rá megfelelő kormányzati szándék, hogy ez megváltozzon.

Öntudatos állampolgárok nélkül egy tapodtat sem – gondolatok a Jogtudatosság hónapjáról

Az ember minden értelemben vett szabadsága felelősségvállalás árán születik meg. Akkor válik anyagi értelemben szabaddá, ha kész felelősséget vállalni pénzügyeiért. Akkor válik társadalmi értelemben szabaddá, ha kész tenni önmagáért: tud szólni, ha valami nem tetszik, és kész arra, hogy akár a jogegyenlőségért folytatott küzdelemben való többszöri alulmaradás után is újrapróbálja.

Sok társadalom zuhant már vissza diktatúrába, jogfosztottságba, egészen addig, amíg meg nem küzdött azért a stabil intézményrendszerért, ami kivétel nélkül mindenki számára biztosítja az egyenlő méltóság és egyenlő bánásmód elveinek gyakorlatban való érvényesülését. Idősnek, fiatalnak, romának és nem romának, nőnek és férfinak, erősnek és gyöngének. Addig azonban, annak érdekében, hogy egyszer majd a gyöngékkel se lehessen elbánni – mert egy jogfosztó állami működés azt eredményezi, hogy mindenkivel szemben addig mennek el, ameddig hagyja –, mindannyiunknak erőt kell mutatni, és kijárni az utat, ami Nyugat-Európában is rögös volt. Mindennapos küzdelem elérni a diszkrimináció-mentesség elvének kötelező érvényre juttatásáig.

wc-paragrafus.jpgmarabu rajza  

Ezért szemen szedett hazugság, amit a miniszterelnök állít. A demokráciát nem elég örökül kapni: annak fejlődéséért és stabilitásáért nap mint nap tenni kell. A Jogtudatosság hónapjától azt várom, hogy legalább részeredményeket tekintve léphetünk egyet-egyet előre. Mert az nem megy, hogy egy országban millióknak üzeni a kormány, hogy nekik jogfosztottságban a helyük, miközben átkozza azt a Nyugat-Európát, amely minden segítséget és bizalmat megadott nekünk, hogy a magyar társadalom tagjai mind jogaikban, mind méltóságukban egyenlők lehessenek. Ezt nevezem én történelmi aljasságnak a magyar kormány részéről. Ha mindenki tesz önmagáért a mindennapokban, talán ledobhatjuk a hátunkról.