Magyarország mindig akkor járt az európai fejlődés élmezőnyében, amikor haladó szellemű, nyitott gondolkodás lett úrrá a társadalom túlnyomó többségén, és képesek voltunk "vigyázó szemeinket Párizsra vetni", egy nyugatos fejlődési irányt venni. Ezek voltak azok az időszakok, amikor a társadalomnak is igénye volt azon a nyelven érteni, amelyet a Lajtán túli világ beszél. Az elfogadás és a tolerancia, az egymás iránti tisztelet nyelvén. Ezek voltak az olyan időszakok, amikor nemzeti- és etnikai kisebbségek elfogadásáért is képesek voltunk síkra szállni a közoktatásban, vagy a mindennapi életben, sőt, volt példa rá, hogy a kontinens az építészeti remekeink csodájára járt. 

Sajnos nagyon rövid időszakok voltak. A Batthyány-kormány nemzeti tragédiába torkollása, az '56-os forradalom vérbe fojtása (amely az utolsó esélytől fosztott meg bennünket attól, hogy ne kelljen beállnunk a sorba, a vasfüggöny mögött, és amely során a Times magazin "A magyar szabadságharcost" választotta az év emberének), valamint a rendszerváltás euforikus éveit követő hideg zuhany sajnos azt üzeni a magyaroknak, hogy ezek a hónapok/évek pusztán tiszavirág életű reformerek szárnyalásai lehetnek. De ez nem igaz. 

Az igaz, hogy a politikában mindig könnyebb egy olyan utat választani, amely a csalódottságot, a társadalmi feszültséget lovagolja meg, amely nem utat mutat a tömegnek, hanem követi annak a nyelvezetét, sőt, maga is átveszi ugyanazokat a kifejezéseket, hogy egy idő után a tévénéző azt gondolja a televízió előtt ülve: "én pontosan ugyanezt mondtam volna". Ezt hívják populizmusnak. És ez az, ami soha, egyetlen egy társadalmat sem vitt előrébb. Ez az, amely konzerválja a társadalmi szakadékot, az ordító feszültségeket. A populizmus az, amely - ahelyett, hogy fejlesztene - visszavet. A populizmus az, amely hamis fejlődésképet mutat, és sikeres kormány látszatát kelti, akkor is, amikor a 28 EU tagállam közül már csak kettő teljesít rosszabbul, mint mi, és azok is csak azért, mert hozzánk képest fényévekkel indultak mélyebbről. 

A populizmusnak köszönhetjük azt a képtelen helyzetet, hogy a fejlett világ összes jelentősebb vezetője - de még a mezei újságolvasó számára is - világos, hogy rossz úton járunk, csak nálunk, mintegy 2,5 millió embernek nem. Mi mégsem hagyunk fel ezzel az úttal, nem fordulunk vissza egy olyan demokratikus jogállam építésének és fenntartásának útjára, amelyért a jelenlegi miniszterelnök maga is harcolt a '80-as években. Mintha önmagát venné semmibe. Azokat a rendszerváltókat, akik pontosan értették, mit jelent európainak lenni. Akik értették, miért fontosak a fékek és ellensúlyok, miért fontos, hogy a korrupció ellen, egy szabad, demokratikus jogállamért harcoljanak, szemben egy olyan rendszerrel, amelyben ha az ember nem áll be a sorba, a fennálló rend sajátosságai megnehezítik a mindennapjait... 

Íme, egy olyan screenshot, ami alig igényel kommentárt. Deutsch Tamás posztja alatt alakult ki ez a beszélgetés. Az Európai Parlament magyar képviselőjének posztja alatt. 

Nyugat-Európa az elfogadásról, a toleranciáról, az egymás iránti tiszteletről szól. 2003-ban, az EU-s csatlakozásról szóló népszavazáson részt vevők közel 84%-a támogatta, hogy közéjük tartozzunk. Tíz évvel később elég néhány kommentet átolvasni, hogy lássuk, mennyire nem vagyunk annak a klubnak a tagjai. Nem azért, mert nem akartak befogadni. Azért, mert nem értettük meg az értékeiket, pedig voltak olyan dicső korszakok a történelmünkben, amikor nagyon is tisztában voltunk vele, mit jelentenek ezek, és amikor valóban mi voltunk Európa közepe.

Most leginkább a szégyene vagyunk. Még nem késő változtatni. Ez az egyetlen út, ami kihúzhatja a hazánkat a gödörből!

Véget ért egy nagy menet. Nagyon köszönöm mindenkinek, aki szavazatával a Liberálisokat támogatta Óbudán és Békásmegyeren! 

A Liberálisok átlagos, egyéni körzetekben elért eredménye ebben a kerületben felülmúlja a budapesti átlagot: 2,91%. Ez több mint a parlamenti küszöb fele. Ennyi telt másfél év munkájából. Most van három évünk, hogy mellé tegyünk még dupla ennyit, és hogy a 2018-as választáson már ne kelljen izgulnunk azon, hogy önállóan bekerülünk-e a parlamentbe. 

Bodnár Zoltán 2% fölötti eredménye, valamint a Liberálisok Óbudán és Békásmegyeren nyújtott, 2,91%-os eredménye bebizonyította számunkra, hogy van igény arra, amit csinálunk. Egy nagyon hosszú útra léptünk a mai napon. Az alapkövét az elmúlt hetekben tettük le. Megyünk tovább, nem állunk meg, nem adjuk fel! Ellenzéket építünk, mert nem hagyhatjuk elveszni a magyar társadalmat abban a rettenetes helyzetben, amelyet a Fidesz illiberális törekvései teremtettek. 

Az Európai Unió egyik tagállamában egyszerűen teljesülnie kell a jogegyenlőségnek, a lelkiismereti- és vallásszabadságnak, a szólásszabadságnak, a sajtószabadságnak, a kisebbségek védelmének... Olyan értékeket vett el az elmúlt négy év a magyaroktól, amelyek nélkül európai ember nem tud élni. Azért küzdünk, hogy visszaszerezzük őket. Ha valaki azt gondolja, hogy ez liberálisok nélkül sikerül, téved. 

Köszönöm a rengeteg biztatást, támogatást! Ígérem, úgy fogok dolgozni a következő években, hogy ne okozzak csalódást!

Szeretnék bemutatni ezen a blogoldalon valamit - kapcsolódóan az 1989-es határnyitás 25. évfordulójához -, amit eddig csak a barátaim, kedves ismerőseim forgattak a kezükben. Nagyon stílusos lenne, ha azt mondanám, ismerjenek meg egy 23 éves, önmagát és Európát, a társadalmat, a felnőttek világát megismerni igyekvő lányt, de az túl színpadias volna. A mai bejegyzésem rendhagyó: életem első naplóregényének szánt, Berlini Napló munkanévre keresztelt írásaim egyike, remélhetőleg egy szerethető könyv megbecsült fejezete lesz egyszer - terveim szerint, nem is sokára. 

Pontosan 25 évvel ezelőtt, 1989. szeptember 11-én megnyílt a határ, Ausztria felé. A szeptember 10-én, este bejelentett intézkedés, néhány órán belül, pontosan 0 órakor lépett hatályba. Ekkor már a nagyjából két éve hangját hallató új hullám társadalmi- és politikai vezetői tisztában voltak azzal, hogy az emberek szabadságvágya nem olyasvalami, ami könnyű szerrel korlátozható. Néhányan talán úgy voltak vele: ha nem tudják megakadályozni, az élére állnak - és ezzel beírták magukat a történelemkönyvbe. Mások meg úgy: ha ez a szemlélet nem veti meg a lábát Magyarországon, akkor minden elveszett. 

Valahányszor arra gondolok, milyen lehetett a vasfüggöny nyitása, a rendszerváltás előtti utolsó pillanatok, egy emberséges, bátor szemlélet megerősödésének időpontja, egy rosszul felépített rendszer, a diktatúra végnapjai közepette, beleremegnek a lábaim. Azoknak az élményeknek az újraolvasásával is így vagyok, melyek közepette számomra megnyílt Nyugat-Európa. Különös módon, 2010-ben, egy borongós, novemberi héten, a német fővárosban - legalábbis bennem - örökre összefonódott a kettő. 

„Ha hiszik, ha nem, én minden áldott reggel elölről kezdem.” (Eszenyi Enikő)

Az újraegyesítés ünnepén érkeztem a német fővárosba. Sajnálatos módon az ingyen sörről, virsliről és tűzijátékról lemaradtam, maradt helyettük az hepaj után rakodó, sürgölődő sokaság, a Brandenburgi kapu árnyékában és az Unter den Lindenen. A Berlini Fal tegnap ünnepelte leomlásának 21. születésnapját. A két jeles nap között szinte napra pontosan öt hét telik el. Ez idő alatt nem történt velem egyéb, minthogy összkomfortossá rendeztem berlini életem, leadtam a szakdolgozatom, elegendő bizonyítékot találtam rá: németül valóban francia akcentusom van, sőt, azt is megtudtam, hogy a valamikori NDK területén egy gyengélkedő kávéfőző vagy egy felforrt hűtővíz láttán az emberek, hozzánk hasonlóan, a tulajdonosnak szegezik a kérdést: „ezt a lengyel piacon vetted?”

Idestova harmincnyolc napja vagyok Berlinben, és a legkomolyabban merem állítani: visszatekintve az egész csupán egy végeláthatatlan, színes, zajos, nyüzsgő forgatagnak tűnik, aminek se eleje, se vége, mintha folytonosan csak az adott pillanat létezne, amit az utolsó cseppig ki kell élvezni. Minden egyes napon akkor eszmélek föl, amikor késő este leszállok a buszról, és rádöbbenek: eltelt egy újabb nap, amikor volt egy újabb feladat, egy újabb kihívás, megannyi új arc, érzés, íz, illat, lépés, lépcső, utcatábla, kandeláber, városkép, házibuli, sörözés, épülő karácsonyi vásár és vurstli… amikbe itt egytől egyig - a szó szoros értelmében - beleszerethet az ember.

Valójában kezdem magam úgy érezni, mintha egy Gerald Durell-könyvbe csöppentem volna, ahol olajfák ugyan nincsenek, minden napra akad viszont valami olyan kaland, amit a világ minden pénzéért sem hagynék ki! Kezd úgy alakulni az életem, mintha már hosszú évek óta itt élnék és minden S-Bahn állomáshoz köthetnék már egy-egy ismerőst, könnyed, jól eső vacsorát, egy pohár behűtött olasz borral, teázást vagy akár egy hosszú sétával egybekötött beszélgetést.

Berlinről el kell mondani, hogy az újraegyesülés óta eltelt két évtizedben nagyon keményen dolgozik azért, hogy megmutassa a világnak: leülte már a büntetését, amit a világ nagyhatalmai második Világháború után mértek rá. Jelenleg minden erejével azon fáradozik, hogy bárki, aki csak átlépi a város határát jelző táblát – érkezzen bárhonnan, nézzen ki bárhogyan, legyen kutyája, macskája vagy madara -, azt hallhassa ki a város zajából: „Ha Berlin mellett döntöttél, akkor Isten hozott, és érezd magad nagyon jól!”  

Az egyetemen már a negyedik hetet kezdtük, sőt, lassan fejezzük is be, még föl sem eszméltem, máris kiselőadást tartottam vagy negyven külföldi diáknak, két lengyel lányzóval egyetemben, akikhez a szombat esti bulit követő napon, este nyolckor állítottam be, hogy egyáltalán felvázoljuk, mire sikerült jutnunk. Természetesen semmire. Pontosabban: alig valamire.

Amikor az ember idegen nyelven kénytelen prezentálni, szembe találja magát azzal a problémával, hogy esélye sincs menet közbeni kiegészítésre: az eddig megszerzett ismereteinek rögtönzött beszúrása kizárt. Minden egyes pillanatnak koreográfiával kell rendelkeznie, különben elbukik az előadás. Ana, Alex és én – finoman szólva – nem voltunk olyan állapotban, hogy ekkora építményt teljes egészében képesek legyünk létrehozni, vasárnap este kilenckor. Éjfélre járt, mire hazaértem, és rettegtem attól, hogy valójában egy kukkot sem értettem a forrásként felhasznált irodalomból.

Másnap a szeminárium előtt két órával összeültünk Anával, hogy megtartsuk a főpróbát. Ana nem szereti a történelmet, még kevésbé a politikát – némiképp ezért érthetetlen számomra, hogy miért vett fel egy „Berlin a Fal idején” című tárgyat.

Rettentő éhes voltam, és megkértem, hadd ebédeljek, miközben elmondja a saját részét az előadásból. Amikor belefogott, az járt a fejemben, hogy elég nagy becsülettel állt ehhez a munkához, ahhoz képest, hogy néhány órával korábban még az ég egy adta világon semmire sem volt használható a jegyzete. (Nem mintha Alex és az én jegyzeteim különbek lettek volna!)

Beszélt a fal pontos paramétereiről, építésének és modernizálásának (!) mechanizmusáról, arról, hogy egyáltalán miért döntött úgy a bipoláris világ egyik vezető hatalma: szükséges, hogy ez a fal felépüljön. Ahogyan haladtunk 1989 felé, Ana előadásában megszaporodtak a lengyel kifejezések. Ha úgy tetszik, első kézből igyekezett átadni, hogy is alakultak a rendszerváltó értelmiséget tömörítő csoportok, míg végül – nem kis meglepetésemre – elérkeztünk Magyarországra is.

Ana „Páneurópai Fesztivált” talált az Interneten, és mivel ő egyébként német szakos, félve kérdeztem arról, hogy használják-e németül a piknik kifejezést. Mondta, hogy persze. Azt hiszem, ennél nagyobb kanyarral nem érkezhettünk volna meg a berlini fal lebontásának november kilencedikei dátumához.

Alig fogtam bele a saját részem utolsó próbájába, berobogott Alex, akiről még hétfőn is bárki megmondta, milyen féktelenre sikerült a szombat estéje… Majd közölte: semmi kedve kiselőadást csinálni. A lányok – szerencsémre – gyakorlottak német kiselőadás-tartás terén, lelkesen javítgattak, ha hibáztam; persze abban, hogy vajon tényleg jól értettem-e, hogy egy utcát oly módon sikerült felosztani, hogy a házak még Kelet-, a hozzájuk tartozó járda viszont már Nyugat-Berlin, aminek egyenes eredménye, hogy az egyetlen nyílászáró, amit a házból való távozásra használhat az ember, az ablak - de a rajta való kimászás egyenesen disszidálást jelent… nem tudtak segíteni.

Gombóccal a torkunkban és néhány perc késéssel futottunk be az aznapra szabadba kihelyezett szemináriumra, ahol nemsoká el is kellett kezdenünk a prezentációnkat. Fontos tudnivaló, hogy Ana bámulatosan rajzol (ezt a lányok kollégiumi szobájában vettem észre, ahol a szekrényen plakát minőségű Kis Vakond lóg), így amíg Alex – lelkes figyelmem mellett – gyakorolta a saját mondanivalóját, Ana szabad kézzel felrajzolta a fallal kettéosztott Berlint. Megjelölte rajta a Bernauer Strassét, ahonnét az emberek az ablakokon át menekültek nyugatra 1961. augusztus 13-ától kezdve, néhány napon át, a fal építésének megkezdésekor.

Kérésemre megrajzolta az is, amikor a szovjet vezetés úgy döntött: elég volt az ablakon át történő Nyugatra szökésekből, és befalaztatta a nyugatra néző ablakokat, az utcában álló összes házon. Sajnos az utca pincéiből francia szektorba utat nyitó alagutak megrajzolására már nem jutott időnk, noha azok több misét is megérnének!

Valahol fél úton elkeveredtem a jegyzeteimben, és - bár a többiek ebből semmit sem vettek észre -, Ana befalazott ablakokat ábrázoló rajza nem tudott szerephez jutni a prezentációnkban, amit azóta is roppant mód sajnálok! Ahogyan közeledtünk az előadás végéhez, Ana pedig Közép-Európából szép lassan kezdett visszakanyarodni Kelet-Németország felé, belefogott a ’89-es vasfüggöny-nyitásba. Miután kimondta, Páneurópai, alig észrevehetően rám pillantott, és így folytatta: Piknik.  

Jó dolog itt egyetemre járni. Ha esetleg valami máshogyan sikerül, mint ahogyan azt az oktató saját belátása szerint tette volna, mindjárt újfajta megoldásként és a kreativitás végeredményeként fogadja azt, ami – mint olyan – dicséretet érdemel. Ana különc (általam kifejezetten hősiesnek értékelt) jegyzete, mintegy 650-700 kilométernyit távolodott az eredetileg megjelölt téma helyszínétől. Az egyébként drezdai születésű szemináriumvezetőnk csak annyit mondott: „Köszönjük szépen! Nagyon szép, hogy ilyen távoli perspektívából is megvilágították a berlini fal leomlását.”

Nem kevésbé intenzív élmény az sem, hogy újra találkoztam Tommal. A mentalitásából kezdettől fogva nyilvánvalóan érzékelhető erő forrására is fényt derített azon az estén: gyakorlatilag sosem pihen. Az elmúlt 16 évet azzal töltötte, hogy éjt nappallá téve dolgozott. Tom 31 éves. Tizenöt éves korában elvesztette az édesanyját, az apját soha nem is ismerte. A múlt héten házat vett. Zsebből. Mindehhez biciklivel jár, nagykerből öltözik, és sosem szórja a pénzt. Építkezéseken dolgozott, hogy befejezhesse az iskolát. Most saját vállalkozása van, és – ugyan tegnap este hétkor még úton volt, és kénytelen volt lemondani a találkozónkat - mára elérte: ha úgy tartja kedve, kora délután befejezi a munkát.

Nem tudom, errefelé mennyit lehet az ilyesmivel keresni, de fizetés kiegészítésként megfejeli a költségvetését azzal, hogy pénzért bokszol. Felteszem, ma már csak hobbiból. Persze, meg vagyok hívva futni és kesztyűzni is, amit a világért sem hagynék ki!

Tom Kelet-Berlinben született és sokat tudott nekem mesélni bármiről, amit az elmúlt hetekben az egyetemen tanultam Berlinnel kapcsolatosan. Mondta, hogy pici volt még a rendszerváltáskor is, de azt tudta, hogy sokan, akik idősebbek, valamilyen módon próbálnak átjutni a fal túloldalára. Hiába a rengeteg áldozat (halálraítélt, vagy egyszerűen csak szökés közben agyonlőtt, a folyóba menekülés közben belefulladt ember), az – engem legalábbis állatkertre emlékeztető – jelzőkerítés a két fal között, Tom egy ponton azt mondta: „De! Meg kell jegyeznem, hogy akkor mindenkinek volt munkája. És lakása.”   

Mesélte, hogy ’90 előtt jószerivel csak uborka volt náluk. Meg – ha jól emlékszem – krumpli. A többi zöldség vagy gyümölcs nem nagyon. Meg hogy a csoki… talán jobb lett volna, ha nincs is.

Az jutott eszembe, amikor olyan ötéves koromban reggeliztünk a hamburgi unoka testvéremékkel, és a keresztanyukám megjegyezte, hogy „Nutella nélkül nincs reggeli”. Végtére is jó, hogy szólt, mert én az azt megelőző évekre addig úgy emlékeztem vissza, mintha igazi reggelikben lett volna részem nap mint nap. Van azért arról egy elképzelésem, milyen intenzív élmény lehetett egy tízéves gyereknek Berlinben megélni a rendszerváltást…

Az első találkozásunk után váltott üzeneteink egyikében Tom felajánlotta, hogy tud segíteni lakást találni. Ezúttal elmondtam neki, hogy miért nem kértem a segítségét. Sem az övét, sem másét. Azt hiszem, nála jobban ezt aligha érthette volna meg valaki.

Csupán az utolsó kanyarban gondoltam azt, hogy Clemensre - az osztrák politológus srácra, aki eljött velem anno, amikor a bérleti szerződést igyekeztem aláírni - szükségem lehet. Hazafele úton közölte, hogy ha bármilyen problémám lenne a következő négy hónapban a lakással vagy akár a szerződés bármely pontjával, csak szóljak, mert a lakótársa joghallgató. Mondta mindezt olyan arckifejezéssel, mintha egy egész csapat bokszolóval lakna együtt, akik bárkit, aki engem bántani próbál, laposra tudnának verni. Mint utóbb kiderült, nem is véletlenül: az ominózus lakótárs már négy teljes félévet elvégzett az egyetemből...

Sajnos őt azóta sem láttam, pedig írtam neki, amikor az órarendünket próbáltuk gatyába rázni, ha gondolja, tartson velünk. Nem tudom, mi lehet vele. Ma felkeresem!  

Az elmúlt hétvégék egyikén újra láttam Katkát, a cseh művészettörténész lányt, akivel már nagyon régen találkoztunk, és – ha jól hiszem – hiányoztunk egymásnak. Ő legalábbis hiányzott nekem! Mindig jókat beszélgetünk. Elsétáltunk egy darabon a Spree folyó mellett, majd vissza, aztán át a kisebb-nagyobb hidakon, körös-körül a kormányzati negyed hatalmas épületei között.

Szeretek ott sétálni. A Reichstag környékén amolyan „Fehér Ház” érzése támad az embernek. Nyoma sincs az egykor bárminemű idegent elutasító szemléletnek. Már a hely puszta kialakítása is hordozza magában a szabadságot. Mindeközben nem feledkeznek meg semmifajta emlékezésről sem. Az egykori fal mentén újra és újra felbukkanó emléktáblák, keresztek jelzik a nyugatra menekülni vágyó áldozatok emlékét.

Nem messze innen a legelképesztőbb Holokauszt-emlékmű kapott helyet, amit valaha láttam - a valamikori náci főhadiszállás tőszomszédságában. Ha az ember kívülről rápillant, úgy tűnik, mintha egy temető volna, ahol egy lélek sem sétál. Mintha maga a temető is halott volna. Közelebb érve viszont világossá válik: az oldalról dombra épült temetőnek látszó hely belsejébe be lehet sétálni. A rideg, sötétszürke, egyre növekvő méretű téglatestek mértani pontossággal kialakított utcákban sorakoznak, egymástól nagyjából egy-egy méterre.

Befelé haladva az emlékmű egyre nagyobb félelmet kelt. Olyasmi érzést, ami egyre nagyobb szorongással tölt el, de már nincs visszaút. Mert ameddig a szem ellát, már minden egyforma, bármerre is forduljon az ember. Egyforma, és már olyan óriási, hogy játszi könnyedséggel összeroppantatna bárkit, aki letér az útról. Szinte remegett a kezem, amikor megérintettem az egyik legmagasabb téglatestet. Olyan érzés, mintha egyre nagyobb méretű tömegsírok mellett haladna az ember, miközben egészen pontosan átérzi azt az utat, azt a módot is, ahogyan ezek az emberek ezek alá a tömbök alá kerültek. Nyomaszt, riaszt, bezár és elrettent.

Ahogy az ember kifelé halad, úgy kezd el távozni a testéből, a lelkéből ez az érzet. Mire kiér, újra csupán egy temetőt lát, amit senki sem látogat. Mintha csak a kiérkezés után lélegezhetne igazán. Olyan hely ez, ami szinte fekete lyukként szakad ki Berlinből. Kiesik az Unter den Lindenből, kiesik a Reichstag – nyitottságot és elfogadást sugárzó – épületéből és mindenből, amit ez a város jelent. A Bundestag belsőkertjében egyébként hatalmas betűkkel ott díszeleg a „Népességnek” (ha úgy tetszik: mindenkinek, aki itt él) felirat, az épület homlokzatára eredetileg vésett „Német Népnek” felirat ellensúlyozásképp.

A Holocaust-emlékmű pont olyan sötét, rideg, idegen, mindentől elszakadó pontja a német fővárosnak, mint a korszak az ország és a világ történelmében. Egyedül nem is mernék bemenni. Borzongtató. A 2005-ben átadott emlékhely a maga nemében lenyűgöző és zseniális. Elhagyva ezt a háztömbnyi, mintegy 19.000 négyzetméternyi teret, minden korábbi érzés olyan gyorsan száll el, ahogyan érkezett.

Újra szembesétál a Bratwurst-árus, újra berlini medvével fényképezkednek az emberek, no meg szovjet és kelet-német katonákkal, akik sarló-kalapácsos címerrel ellátott német zászlót tartanak a kezükben. És újra megvehető bármi, amire egy embernek az égvilágon semmi szüksége sincs. Olyan – méregdrága - ajándéktárgyak végeláthatatlan folyama veszi kezdetét, mint egy darab a berlini falból (amiből már valószínűleg több tonnányit eladtak, és amiből nagyon esélyes, hogy az idők végezetéig marad majd belőle, amit a polcra lehet állítani pici talapzaton, vagy felfüggeszteni falra, esetleg képeslapban elküldeni), vagy egy „old school” pulóver, amin a „Falleomlás 1989” felirat szerepel – természetesen -, három nyelven.

Olyan ez a város, mint egy két lábon járó történelemkönyv. Azt hiszem, Katka is ezt élvezheti benne a legjobban. Jól kijövünk. Sokat mesélt nekem a kiforratlan cseh politikai kultúráról, a társadalmi problémákról és a „szelektív” hulladékgyűjtésről, ahogyan feléjük csinálják. Amikor meséltem neki a kapott bicikliről, megemlítettem, hogy igazából vagy harminc éves lehet, és nem is nagyon szép, de úgyis bolhapiacon készültem venni, úgyhogy egyáltalán nem érdekel, nagyon tetszik! Erre Katka megszólalt: „tulajdonképpen kifejezetten hasznos, hogy nem szép ez a bicikli, legalább nem viszi el senki”. Olykor lenyűgöző a hasonlóság az országaink között…

Ahogyan telnek a hetek, úgy érzem, mintha valójában megállt volna velem az idő. Mintha csak felvillanó epizódokból állna az életem, amiben azonban az esztelen házibulik és romkocsmás iszogatások mellett percről percre helyt kell állni. Helyt állni a bankban, az iskolában, az egészségbiztosítási ügyintézőnél, a városházán, a könyvtárban, de még a közértben is. Feladat újságot vagy kávét venni, feladat kitölteni egy csekket, és – igen – feladat belejönni a tömegközlekedésbe.

De hol vannak ezek a feladatok attól a lüktetéstől, ami ezt a várost átjárja? Berlin a szó legeredetibb értelmében él. Él, miközben a benne élőknek olyan életet biztosít, amilyet – személy szerint – bármikor elfogadnék, éveken át is.

Külön fejezetet érdemelne a szakdolgozat befejezésem, most azonban mégis úgy érzékelem, mintha csupán néhány percet vett volna igénybe, noha pontosan tisztában vagyok azzal a ténnyel, hogy a folytonos éjszakázás, napközbeni rohangálás, harminc euró napok alatt történő eltelefonálása, állandó stressz, hogy odahaza vajon tényleg úgy folynak-e a munkálatok, ahogyan kéne… és az ezekhez hasonló aggodalmak közel sem azonosan néhány percnyi történettel.

Ebbe az őrületbe csöppent bele Mary, az egyik edzőtársam, aki most éppen Brnóban dolgozik. Mondhatni, a célegyenes kellős közepén érkezett, és – szégyenszemre – sikerült elaludnom és nem kimenni érte időben, hajnali fél ötre, a buszpályaudvarra.

Összesen egy órát akartam aludni aznap éjjel, hogy olvasni, írni és Mary-ért kimenni is legyen időm. De a szervezetem erre már nemet mondott… Dacolva az éjfélre beállított, három ébresztőórával, arra ébredtem reggel, hogy kipihent vagyok, és semmiféle vekkert sem hallok magam körül. Teljes mértékben tisztában voltam vele, hogy elaludtam, hiszen az ébredésem pillanatában éjszakai sötétségnek kellett volna lennie – szemben az ablakomon bezúduló hajnali homályossággal. 

Felsejlett bennem, hogy vajon Mary hány órája várakozhat rám. Alig mertem megnézni az órám. Reggel hat óra múlt pár perccel. Azt sem tudtam, hová kell menni, fogalmam sem volt, vajon Mary jól van-e még... valójában szörnyű érzés – egy kicsit még mindig.

Lélekszakadva rohantam érte a pályaudvarra, és láttam rajta, hogy – bár összeesik a fáradtságtól – nem haragszik. A következő fél napot átaludta, én pedig újult erővel – és egyre fogyatkozó időkerettel – vágtam neki a szakdolgozatom végső hajrájának. Mary késő délutánig aludt, ami nekem rettentő jól jött, de este hét felé már én is nagyon vágyakoztam a levegőre.

Mary révén én is turistává váltam egy hosszú hétvége erejéig. (Itt jegyezném meg, hogy az ember nem szokott rövid időre turistává válni, amikor órák vannak hátra a szakdolgozat-leadási határidejéig…) Nagyon jól jött, hogy ilyen nagyot sétáltunk, így az egész éjszakás írás, ellenőrzés és számolás, nem esett olyan rosszul, mintha egész álló nap benn ültem volna az íróasztalomnál.  

Hajnalban úgy döntöttem, lefekszem másfél órára. Reggelre nem maradt más hátra, csak az apró hibák ellenőrzése, a tartalomjegyzékkel, irodalomjegyzékkel együtt. Andris – aki talán egy jövőbeni könyvem főhőseként szerepel majd – odahaza minden mozdulatomat leste. Előző éjjel éppen ugyanúgy végigolvasta a dolgozatot, ahogyan én, elütési, szerkesztési, hivatkozási, nyelvtani hibákat bújva. Az egyetlen dolog, ami nyugtatott, hogy tudtam: az ő kezén is végigfutott egyszer az egész, no meg az, hogy az első 71 oldal már hetek óta a konzulensem asztalán hevert, és már bizonyára megkongatta volna a vészharangot, ha valami komolyabb hiba volna benne.

Azzal a teherrel mentem be német órára (nem mintha a többi tárgy nem németül lenne, de ez kitüntetett, mert itt amolyan nyelvtanos feladatok is vannak…), hogy én valahogyan reggel 9 magasságában útjára engedtem ezt a dolgozatot egy e-mailben, és fogalmam sincs, hogy a következő három órában, tőlem 877 kilométerre mi történik vele. Bedöglik-e a nyomtató, túl hosszú-e a sor a boltban, ahol a dolgozatokat kötik, Andris tarkóra esik-e a Fővám téri vásárcsarnokban a dolgozattal együtt, egy piacon eldobott banánhéjon, ahol a kollektív közöny mit sem törődik egy ájult fiatallal, aki kétszer nyolcvanhat oldalt cipel mappákban, de semmi egyéb nincs nála, néhány ezer forinton kívül, amit a kötésre és a lemezre szánt…

A szünetben felhívtam. Néhány percem maradt a leadási határidőig.

- Na? – kérdeztem.

- Mi na? – érkezett a kimért válasz.

- Minden oké?

- Azzal te ne törődj!

- Hogy ne törődnék ezzel, azért hívtalak, hogy elmondd, ha már tíz percen belül le kell adni, hogy minden rendben volt-e.

- Nézd meg a facebookodat! – hangzott a válasz.

- Figyelj, ne szórakozzál már, két óra közben vagyok, nincs nálam gép, mondd már, hogy mi van!

- Nyajj, azt hittem, meg tudod nézni…

Ekkorra úgy éreztem magam, mint egy első meccsen, vagy mint az év első versenyén… Ráadásul tudni kell, hogy Andris igen megfontoltan beszél, és egész jól alakította a „most mit foglalkozol ezzel, nem mindegy?” figurát. Majd kibökte:

- fenn van a faladon egy fénykép róla.

Különös érzés diplomamunkát leadni. Az ember előzőleg azt képzeli, hogy határtalanul boldog lesz, amikor majd úgy érzi: az egyik utolsó lépést pipálta ki a diplomaszerzéséhez. Végignézve a júniusban végzetteken, az államvizsgájuk utáni sörözésen semmit sem láttam rajtuk.

Volt reggel egy vizsga. Megcsinálták. Furcsa volt kívülről látni ezt az érzést a barátaimon, holott egészen pontosan ismerem (akár az érettségit, akár egy nagyobb szigorlatot vagy nyelvvizsgát követő, jól felismerhető dolog ez): „Volt egy dolgozat. Le kellett adni. Megvolt. Basszus, el akartam menni mosdóba a következő óra előtt… De hol a füzetem? Úh, lassan kifogy ez a toll, majd ebédszünetben veszek. Mennyibe is kerül? … Éhes vagyok. ”

Olyan ez, mintha az ember sejtjei nem volnának képesek átérezni a pillanat mérföldkő-érzéssel teli atmoszféráját. Az az érzésem, hogy valójában az ember erre az érzelemre képtelen. Vagy csupán maga a mérföldkő-érzés nem létezik.

Gyarmati Andreát hallottam egyszer nyilatkozni, ő – talán valami hasonlóról – úgy vélekedik: Ha az ember nyer, azt időbe telik neki felfogni. Ha veszít, az lecsap rá azonnal, nem szükséges magában tudatosítania, mert az véget vet minden további gondolkodásnak az ember jelen helyzetéről. A veszteség érzése nem kérdéses: beterít, mint egy pofon. De ha győzünk, azt bizony egy darabig még cipelnünk kell magunkkal.

Másnap – óriási alvást követően - délután csatlakoztam Maryhez a gigantikus múzeumkörútjára. Zseniálisabbnál zseniálisabb kiállításokon sétáltunk végig a Német Történeti Múzeumban. 

Maryann vonata kora délután indult, így történt, hogy a héten már sokadszor perceknek tűnő alvás után vágtam neki a Berlini Fal Múzeumának, amit egyáltalán nem bántam meg! Akkor nem gondoltam, hogy egyszer ilyesmit mondok, de még a délutáni – fáradtság okozta – elmulaszthatatlan fejfájást is megérte!

Alig ötven éve húzták fel a falat. Megannyi kérdés kavarog a fejemben vele kapcsolatosan. Egyrészről zakatolnak bennem a korabeli – történelem órán hallott – tévényilatkozatok, amelyek nyilvánvalóvá teszik, hogy akkoriban két részre osztották a játszóteret, és nem volt apelláta. Nem csak Berlinben, az egész világon. Ezért nem segíthetett ’56-ban az USA hadserege Budapestnek, és ezért nézte végig tétlenül, ahogyan berlinieket lelőnek azért, mert átmennek a szomszédos utcába. Nem az ő hatásköre volt.  

Más részről – minél több térképet, fényképet, bármifajta történeti emléket látok - Németország négy részre osztását olyannak látom, mint amikor annak idején valakit lovakhoz kötöztek és szabadon engedték vele a négy állatot. Talán legkeményebb büntetés, ami létezett. Ezeket a múzeumokat végigjárva, a mai Berlint és a berlinieket figyelve azt gondolom, 29 év elegendő ahhoz, hogy egy nép, egy főváros lakossága a világ bocsánatáért esedezzen.

Berlin ma kétséget kizáróan nem pusztán Németország, a szabadság fővárosa is. Az ember körbenéz a metrón, és póráz nélkül rohangáló, az ülőhelyek közti teret sajátjaként kezelő kiskutyát lát – akinek a gazdájára senki ember fia nem néz rosszallóan -, azonnal a látóterébe kerül egy török, afroamerikai, ázsiai, keleti és nyugati, kerekes székes és egy homoszexuális pár…

Talán a kedvencem, amikor az Unter den Lindenen körbefordulok, a Brandenburgi kapu lábánál, és 360 fok alatt látom a francia, az amerikai, a német, a magyar, a román és az orosz zászlót. És akkor ez még csak hat háztömb volt. Szeretem. Nagyon.

Nagyon élveztem a tegnapi interjút, melyben Hollik István, az Ifjúsági Kereszténydemokrata Szövetség elnöke volt a vitapartnerem. Aki faggatott minket: Somos András. Szó volt az orosz katonai beavatkozásról, valamint a magyar kormány ukrán válság közepette tanúsított kül- és biztonságpolitikai viselkedéséről. Szó volt az önkormányzati választásról, helyi, liberális érdekességekről, mint a budapesti főpolgármesteri székért megmérkőző Bodnár Zoltánról, vagy a rendszerváltó politikusnő, Rózsa Edit miskolci visszatéréséről, és amire nem is igazán jutott idő: Orbán Viktor tusnádfürdői beszédéről, az illiberális államról és a demokratikus intézmények leépítéséről - amiről (persze) Istvánnak egészen más a véleménye. Izgalmas és érdekes volt. Folytatjuk még, erre ígéretet tettünk egymásnak. 

A videó az erre a mondatra kattintva megtekinthető. (A kép csak illusztráció. :)) 

Létezik egy párhuzamos világ Magyarországon. Egy olyan világ, ahol ünneplik Adolf Hitler születésnapját, ahol Radnóti-köteteket égetnek, és ahol klánokba szerveződve képzik a „nemzetvédőket” – korosztálytól függetlenül. Az elmúlt hetek gyerekviadalai csupán a jelenség egyik tünete. A valódi probléma ennél sokkal messzebbre nyúlik, és – a Magyar Gárda példája mutatja – a bírósági határozat, a betiltás nem old meg semmit.

A napokban az egész közvélemény felkapta a fejét a hírre: gyerekeknek rendez ketrecharcot a Betyársereg. Az a betyársereg, amelyet a büntetett előéletű Tyirityán Zsolt és Torockai László hoztak létre, miután a Magyar Gárdát betiltották. A nyíltan rasszista, náci szervezet felvételi vizsgát tart a jelentkezőknek, melynek keretében a leendő „harcosok” származását is ellenőrzik. Ha valaki zsidó, vagy cigány felmenővel rendelkezik, nem léphet be a közösségbe.

A régiós klánok edzőtermeket üzemeltetnek, a tagok számára kötelező a fizikai-harci képzés. A Betyárseregnek több mint ezer támogatója és minimum 150, azonnal mozgósítható aktivistája van. Köztük megtalálhatók a futballszurkoló ultrák, a Magyar Gárda egykori tagjai, de sok esetben a Jobbik önkormányzati képviselői is. Tyirityán Zsoltról és Vona Gáborról közös, jó kapcsolatról árulkodó fotó is készült, maroknyi bőrfejű társaságában. A sajtóban megjelent hírek szerint, a szervezet egyik gyűlésén egy olyan amerikai terroristát éltettek, aki megölt egy zsidó származású televízióst. Tyirityán így jellemezte az áldozatot: „olyan volt, mint Kálmán Olga nőben, vagy Bolgár György.”

A jó kapcsolat nem véletlen a Jobbik és a Betyársereg között: utóbbi az országgyűlési választás előtt kijelentette: „a Jobbik a politika szennyében az egyetlen erő, ami mellett kiállunk.” A sereg több szervezete különféle hagyományőrző egyesület zászlaja alatt működik, de közeli kapcsolatot ápol a Nemzeti Arcvonallal is, amelynek miskolci csoportja Radnóti kötetet égetett 2013 novemberében.

 "Fegyverbe”

Fegyverbe szólít a Betyársereg egyik videója. A klipben egy bokszoló addig üti ellenfelét, amíg az nem képes felállni. A bíró ezt tétlenül nézi végig, nem választja szét őket, csak a magatehetetlen emberre kezd el rászámolni. A sportolói mentalitás szikráját sem mutató „győztes” a ring sarkában szenvedő ellenféltől két méterre ünnepli magát, nem törődve azzal, hogy feltehetően súlyos sérüléseket okozott neki az azt megelőző percekben. Ugyanebben az összeállításban láthatók – szemmel láthatóan fizikálisan nem felkészült – tizenévesek, akik ketrecharcban mérik össze tudásukat, „természetesen” fejvédő nélkül.

Emlékszünk még Kovács „Kokó” Istvánra? Amatőrként még az olimpiai bajnoki címet is fejvédőben szerezte: a bokszvilág még élsportolóinak sem engedi meg, hogy védőfelszerelés nélkül lépjenek a ringbe, ez már csak a profik asztala, 20-25 éves tapasztalattal a hátuk mögött.  

A múlt hónapban egy tizenhat éves fiúnak leszakadt a tüdeje. Többen súlyos sérüléseket szenvedtek. Az egyik versenyző kis híján megfulladt a viadal következtében, de gyakoriak voltak a fejsérülések is. Egy 10-12 éves lányt úgy torkon rúgtak, hogy mentőt kellett hozzá hívni. Így derült fény arra, hogy egy koponyasérülés is történt – a kiérkező mentők vették észre. Egy újságírónő megkísérelt utána menni az ügynek. Kereste a gyermekvédelmiseket, a rendőrséget, a sportért felelős államtitkárt, de mind hiába – úgy tűnik, az ügyért senki sem tartozik felelősséggel. Egy esetben indulhatna vizsgálat az ügyben, ha az egyik sérült – vagy annak törvényes képviselője – polgári peres eljárást kezdeményezne. A vád gondatlanságból elkövetett kiskorú veszélyeztetése volna.

A probléma az, hogy a gyerekviadal csak egy a jéghegy csúcsa. Valójában ebben az országban felépült egy párhuzamos világ, amelyet sötét motivációk mozgatnak. Ezek a szervezetek – és önként is motivált tagjaik – gyakorta vesznek részt romák megfélemlítésében, falvak megszállásában. Ezek az emberek – feltehetően több ezren, egyre bővülő körökkel – nem csak antiszemiták, rasszisták, de nyíltan fasiszták is. A június 13-14-én, Újszilváson rendezett magyar motorosok országos találkozójának alkalmából a fajnemesites@gmail.com e-mail címre várják a gyerekfotókat.

Nem az a botrány, hogy egy hároméves kisfiú – egyébként teljesen normálisan, hiszen ebben a korban az ember nem akar mást, csak nagyfiú lenni, motorozni, fegyvereket a kezébe fogni és úgy viselkedni, mint az apukája – beszaladt a ketrecbe, és a bíróval játszott egy meccset. Bárki játszana egy kiscsoportos gyerkőccel, akiben túlbuzog az energia. És mindannyian nagy örömmel hagynánk őt, hogy „legyőzzön” minket. De ezek a szervezetek gyakorlatilag úgy tekintenek ezekre a rendezvényekre, mint a jövő nemzetvédőinek kiképző állomásaira. Itt képzik azokat, akik – az ő fogalmaik szerint – trianoni Magyarországon elszenvedett „elnyomás alatt csak erősödnek”. Akik fenntartják a magyar nemzetet. Akik harcosok, és nem tűrnek meg senki ember fiát ebben az országban, csak azt, aki szittya magyar.

Ami történik, éppen ugyanaz, mint ami a II. Világháború előtt szerveződött, mielőtt a náci Németország létrejött volna. A III. Birodalom azért épülhetett ilyen gyorsan, mert Hitler szavára tömegek rezonáltak. Üvöltő társadalmi különbségeket teremtett a Weimari Köztársaság. Ami a jómódú lakosság számára az „arany ’20-as éveket” jelentette, a leszakadóknak nyomort, éhezést és reménytelenséget. A ketrecharcot úgy jellemzik: „sok a szegény család Magyarországon, gyermekeiknek gyakran ez az egyetlen esélye a kitörésre”.

 A „kis betyárok” toborzása, a viadalaik csupán egyetlen tünete annak a betegségnek, amiben szenved az egész ország. Ha gyerekek abban a tudatban nőnek fel, hogy a nyomorból való kiút az, ha péppé verek valakit a ketrecben, és ezért jó pénzt kereshetek, nagyon nagy a baj. Nem most kezdődött, közel egy évtizede épül hazánk sötét világa. Tagjai gyakorta említik, hogy köztük járnak a „2006-ban edződött harcosok” is.

Ezt a problémát nem lehet lerendezni annyival, hogy törvényjavaslatot nyújtunk be a gyerekviadalok azonnali beszüntetése érdekében. Ha úgy gondoljuk, ez mindent megold, az nagyjából olyan, mintha azt hinnénk: egy nyílt törésnél elég, ha bekötözzük a sebet. Túl messzire mentek már. A tüneti kezeléssel csak önmagukat csapják be a fenti világ ellenzői.

Egy olyan társadalmi-gazdasági problémával állunk szemben, ami hosszú évek alatt alakult ki. Alappillére a jó ideje elhibázott gazdaságpolitika, amelynek köszönhetően ma három millió ember él a létminimum alatt Magyarországon. Ez az, amiért sokan úgy érzik, az egyetlen esélyük, ha egy gyors meggazdagodást ígérő tevékenységet végeznek. Ezek a társadalmi problémák a gazdasági gyengeségekben gyökeredznek. A gazdasági válságok idején könnyű erősödni a szélsőségeknek. De egy olyan országban, ahol a társadalom tíz százaléka évszázadok óta velünk élő kisebbség, az oktatásban rendkívüli szerepet kell, hogy kapjon az elfogadás, a békés egymás mellett élésre való tanítás, az egymás megismerése, a cigányság helyzetének javítása. Utóbbiban is rémesen vizsgázik a kétharmad – elég csak a jelenlegi, miskolci kitelepítésekre gondolni, amelyekről ahelyett született döntés, hogy a város megkezdené a gettórehabilitációs programját.

Valódi munkahelyekre van szükség, ahhoz pedig beruházásokra. Jelenleg a pótlásra sem elég a számuk. Ez az ország évek óta lefelé csúszik a lejtőn. A ketrecharc csak egy sokadik, nagyon ijesztő jel arra, hogy változtatnunk kell. Voltak itt romagyilkosságok, rendszeresen falvakban grasszáló, félkatonai szervezetek. Veszélyes játék ez. Olyan vékony jégen jár jelenleg a magyar társadalom, mint a németek, a ’30-as évek elején. Ha ennek a sötét világnak ezek az első kiáltásai, amelyeket meghall a többségi társadalom, már régen baj van. A probléma sokrétű. És a végső felelős az a kormányzat, amely ezeket a problémákat a szőnyeg alá söpri, holott átgondolt, komplex intézkedéscsomagra, és – most már – közel egy évtizedre is szükség volna a megoldáshoz.

A betyársereg videója itt megtekinthető. 

Tisztelt Miniszterelnök-helyettes Úr, Kedves Semjén Zsolt!

Sajnálattal értesültünk az Ön pénteki kijelentéséről, amelyben a homoszexuálisokat aberráltnak, a melegházasságot pedig abnormálisnak nevezte. Egy demokratikus jogállam nem diszkriminálhatja polgárait. Az azonos neműek bejegyzett élettársi kapcsolata ezzel szemben másodrangú állampolgárokká redukálja ezeket a párokat. Véleményünk szerint, a heteroszexuális párokkal azonos jogokat kell biztosítani a meleg, leszbikus, biszexuális és transznemű közösség számára.

Az Egyesült Államokban a melegházasságért tüntetők olyan formáját választották az LMBTQ emberek egyenjogúságáért való küzdelemnek, hogy olyan házaspárok vonultak utcára, akik közül az egyik afroamerikai volt. Kézen fogva tartották a táblát: „a házasságunk nem rég még illegális volt”. A tüntetés után, az USA-ban megugrott a melegházasságot támogatók aránya, hiszen polgárai szembesültek vele: a melegházasság kérdése nem más, mint jogegyenlőségért való küzdelem.

A görög-római civilizáció és a zsidó- keresztény kultúrára alapuló nyugati világ változásával ellentétes irányú törekvés az, hogy egy európai ország miniszterelnöki megbízottja a leszbikusokat, melegeket, biszexuálisokat és transzneműeket aberráltnak tekinti. Kerényi Imre május végén azt mondta: Az európai művészet nyolcvan százaléka, a magyar drámairodalom nyolcvan százaléka a keresztény kultúrkör terméke, Európa a keresztény gondolkozás diadala, Magyarország is az. (…) Saját példámon is láttam, hogy ezek a dramaturg gyerekek... egyik lábukon kék harisnya van, a másikon zöld, egy picit szivárványos mindegyik, nagyon new wave-esek.(…) ez a buzilobbi tulajdonképpen.”

1990. május 17-én mondta ki az Egészségügyi Világszervezet, hogy „a homoszexualitás nem betegség, zavar vagy perverzió”. Az elmúlt 24 évben a világ számos országában elindult a homoszexualitás jogegyenlőségének a megteremtése, az LMBTQ-emberek egyenjogúságára irányuló törekvések. A kérdésben nagy felelőssége van a politikai elitnek. A társadalomra nézve véleményformáló szerepe lehet minden kijelentésnek, amely sérti társadalmi csoportok jogegyenlőségét, az egyén szabadságát, a demokratikus normákat.

A szabadság megsértése az, ha bármely kormány kiterjesztheti épp aktuális értékrendjét az ország egészére. Elutasítunk minden olyan törekvést, mely az egyéneket aszerint kívánja jogilag megkülönböztetni, hogy házasságban élnek-e, milyen a szexuális orientációjuk, vállalnak-e gyermeket vagy sem. Két egymást szerető, egymásról gondoskodó ember szabad akaratából dönthet a hagyományos családi vagy élettársi forma között. Az állam az egyiket sem preferálhatja a másik kárára, és nem diszkriminálhat.

Mi, liberálisok nyitott társadalmat szeretnénk teremteni, amelyben a magánszereplők és közszereplők egyaránt vállalhatják magukat minden területen, ideértve a nemi identitást és szexuális orientációt is, és senki sem kényszerül másmilyen életet élni, mint amilyet szeretne, pusztán azért, mert homoszexuális. Ez azonban egy hosszú társadalmi folyamat. Amennyiben a magyar társadalom azon az úton megy tovább, amelyen a Fidesz-KDNP szövetség vezette négy évben elindult, akkor jelentős társadalmi csoportok esnek el a lehetőségtől, hogy teljes életet élhessenek.

Azt kérjük Öntől, hogy a Hír televízióban tett kijelentését gondolja át, találkozzon a meleg emberek érdekvédelmi szervezeteivel és legyen bátor megváltoztatni álláspontját egy jogegyenlőségi kérdésben. Az Ön pártja által képviselt keresztény érték a szabad akarat, az elfogadás, amelyek azonosak a liberálisok hosszú ideje képviselt értékeivel. Bár jelentősen mást gondolunk sok alapvető kérdésben, eszméink ugyanabban a civilizációban gyökereznek. A nyugati világ pedig másfelé tart, mint amit Kerényi Imrétől, most pedig Öntől hallottunk.

Miniszterelnök-helyettes úr, feltételezzük, hogy Ön sem szeretné, ha valamiért hátrányos megkülönböztetésben lenne része. Kérjük, hogy a kormány mind a döntéshozatalban, mind megnyilatkozását tekintve, tartózkodjon az LMBTQ kisebbség hátrányos megkülönböztetésétől, hiszen hazánk 10 éve tagja az Európai Uniónak, amelynek alapértékei között szerepel a diszkrimináció-mentesség, legyen szó bárkiről.

Barátsággal,

Bősz Anett ügyvivő, Magyar Liberális Párt

Haladi Balázs, a Magyar Liberális Párt LMBTQ munkacsoportjának vezetője

Budapest, 2014. június 23.

Tisztelt Miniszterelnök úr,

Nagy örömmel láttuk, milyen értékes látogatást tett hazánkban a türkmén elnök, Gurbanguly Mälikgulyýewiç Berdimuhammedow. Fiatal liberálisokként, világról gondolkodni kívánó fiatal értelmiségiként – némiképp az Ön 1988-as nyomdokaiba lépve – engedje meg, hogy néhány gazdasági- társadalmi- politikai tényezőt kiemeljünk, amelyek érdekes párhuzamot teremtenek országaink között, és arra sarkallják a közép-európai ember fiát, hogy valóban a világnak ebben a térségében keressen baráti kapcsolatokat, ha már elindult azon az úton, amelyen Magyarország.

Türkmenisztánban lassú ütemben megy végbe a gazdasági reform. Az elavult gazdasági struktúrát földgáz- és gyapoteladásból kívánják finanszírozni. Az állam nem tervez sokat, ha privatizációról van szó. Sokkal inkább igyekszik állami kézben tartani a cégeket. 1998 és 2002 között a társadalom nélkülözni kényszerült az exportfolyosók fejletlensége miatt, valamint azért, mert a nagy nehezen eladott gáz szállítási útvonalai alulfejlettek voltak. Nem árt megjegyezni a nagyméretű külső adósságszolgálatot sem, amely ellen viszont harcolni kell.

Türkmenisztán függetlenségét mi, magyarok 1992-ben ismertük el. Az ország akkori vezetője megtartotta 1985-től fennálló hatalmát, és az elméleti rendszerváltás után csak növelte azt. 

Türkmenisztán államformája köztársaság. Vezetését tekintve egypártrendszer, az elnököt élete végéig választják. Az első olyan választást, amelyen több elnökjelöltre is lehetett szavazni, 2007-ben tartották. Nemzetközi megfigyelők szerint a választás nem volt tisztességes.

Ugyan az elmúlt négy évben keményen dolgozott az Ön kormánya: a kétharmadnak köszönhetően megdöbbentően rövid idő alatt volt képes úgy átalakítani az ország jogrendjét, hogy súlytalanná váljon az Alkotmánybíróság, kiüresedjen a parlament szerepe – egyúttal búcsút intve az egykori ’48-as követelésnek, „felelős Minisztériumot Budapesten” -, megváltozzék az ország neve, már csak az útlevelekben és egyéb hivatalos iratokban is megemlékezve arról, hogy nekünk nem kell a köztársaság. Ugyanakkor ez mind semmi ahhoz képest, hogy - a szóbeszéd szerint idehaza is bevezetendő - prezidenciális rendszerben az elnököt haláláig is választhatóvá lehetne tenni. Nem kéne többé olyan csip-csup ügyekkel foglalkoznia, mint választás. Több milliárd forintot elvesztegetünk egy-egy ilyen színházra 4-5 évente. Ebből nagyon sok stadion kitelik.

A 2006-ban váratlanul elhunyt türkmén elnök az ország bevételének nagy részét arra fordította, hogy kifejezze saját nagyságát. A főváros hatalmas fejlesztésben részesült, ugyanakkor a vidéki lakosság jelentős része nyomorog.

Türkmenisztán korrupciós fertőzöttsége nagy, ezért a vezetők jobbnak látták az ország valutatartalékait egy külföldi bankszámlán elhelyezni.

A türkmén vezetés ingyenes víz-, gáz- és áramszolgáltatást ígért, amelyet meg is valósítottak, de gyakoriak a kimaradások.

Türkmenisztánban az írástudatlanság 2,3%. Magyarországon ez az adat 0,2%. A diktatúrával való kapcsolatfelvételt még 2011-ben kezdeményezte az akkori köztársasági elnök, Schmitt Pál.

Türkmenisztánban üldözik az ellenzékieket, nincs vélemény- és sajtószabadság. A vallásukat gyakorolni igyekvő alternatív egyházak inkább illegalitásba vonulnak, mert a bejegyeztetés folyamata csak nehezíti a működésüket, úgyhogy inkább bele sem fognak. Szerettük volna megkérni Iványi Gábort, hogy kommentálja ezt a bekezdést, de úgy gondoljuk, több bajt már nem hozunk a Magyarországi Evangélikus Testvérközösségre.

Levelünket egy kéréssel és egy javaslattal zárnánk.

A javaslat nem más, minthogy a fent említett politikai- és szociális hasonlósághoz még egy társadalmi tényezőt emeljünk be, amely minden bizonnyal megoldaná az elkobzott magánnyugdíj-vagyon ellenére is mindennapos kihívást jelentő nyugdíj-rendszer problémáját. Türkmenisztánban a nők születéskor várható élettartama 65 év, a férfiaké mindössze 58. Amennyiben ezt a társadalmi-gazdasági tényezőt is sikerül célba vennie Magyarországnak (tekintve az állami kezelésben lévő kórházak és SZTK-k állapotát, ez nem is lesz nehéz), úgy a jelenlegi nyugdíjkorhatárt – és egy átlagostól nem sokban különböző embert tekintve – az állam öregségi nyugdíjfizetési kötelezettsége legfeljebb néhány hónapig állna fent, egy-egy ember esetében, ez is inkább csak a nőket érintené. Ezzel hazánk lehetne az első Európai Uniós (?) ország, amely megoldotta az öregedő társadalom problémáját.

Kérésünk, hogy ne álljunk meg itt. Ne halogassa a Kim Dzsong Unnal való találkozást. Ugyan Türkmenisztán a világ egyik legsötétebb diktatúrái közt számon tartott ország, de még van hová fejlődnie. Azt kérjük, ha emberi- és kisebbségi jogok sérüléséről, a demokratikus intézmények sárba tiprásáról, társadalom semmibevételéről van szó, tanuljunk a legjobbaktól! Ne féljünk az esetleges kivégzéstől, vegyük fel a kapcsolatot Észak-Koreával!

További sok sikert kívánunk a félázsiai ország teljes elázsiasításához!

a Fiatal Liberálisok nevében tisztelettel,

Bősz Anett

Őszinte sajnálattal teszem a mai bejelentésemet, mely szerint a kommentelés lehetőségét megszüntetem a blogomon.

Bár a bloggernek gyakorta nehéz elviselni, hogy a hozzászólók egy része kizárólag azért érkezett meg az oldalára, hogy bosszantsa, vagy azt üzenje néhány mondattal: a szerző valamit nagyon elszúrt, sőt, a teljes világképe egy katasztrófa, és jobb volna, ha inkább nem is ragadna tollat, hiszen maga is egy csődtömeg. Ezt sokan nem olyan formában teszik, hogy leállnak vitázni a bejegyzések tartalmával, hanem sok esetben méltatlan gyalázkodásba kezdenek, kommentjükkel gyakorta kimerítve akár a gyűlöletbeszéd fogalmát is.

Mindezek ellenére gondolom úgy, hogy az újságíráshoz, a blogoláshoz, a politikához hozzátartozik a kommentár, az ellentábor véleménye, sőt, még a méltatlan hozzáfűzések is.

A mai döntésem magyarázata egyszerű: az Alkotmánybíróság minapi döntése értelmében egyoldal kezelője akkor is felelős a kommentekben elkövetett jogsértésekért, ha azokról az adott pillanatban még nem is tud.

Magyarországon közélet és politikai újságírás egyszerre vadult az elmúlt évtizedben, nem beszélve a fórumozók, kommentelők világával. Jóérzésű demokrata nem tehet mást, mint elfogadja, de ő maga igyekszik másként élni az életét, másként írni a saját cikkeit, egymást tisztelni képes, társaira figyelő emberekkel körülvenni magát, és hinni abban, hogy a helyzet változtatható.

De még egy jó érzésű demokrata sem kötelezhető arra, hogy a jelenlegi – igencsak torz – jogrendbe ugyan illeszkedő (jogi értelemben tehát nem kifogásolható) döntés értelmében éppen azokért a kommentelőkért vállaljon felelősséget, akik őt magát is gyalázzák. Ez a hét, a tiltakozás és a társadalmi felháborodás teljes hiánya megmutatta: már lassan mindegy, hány szöget verünk a magyar demokrácia koporsójába.

A konstruktív hozzászólóktól elnézést kérek. Rendkívül sajnálom, ami történik. De ez már csak következmény. És hogy vajon hol rontottuk el? Szerintem pont azok tudják a válasz, akiknek a kommentárjai miatt fölösleges volna aggódnom, a határozat után is. 

A Magyar Liberális Párt ifjúsági szervezete, a Fiatal Liberálisok, ma este 7 órakor, a Deák téren, flashmobbal tiltakoznak a helyzet képtelensége, társadalmi- és politikai következményei miatt. Én magam is ott leszek. Mindenkit szeretettel várunk! A rendezvény címe: "A vélemény szent - kommentelni szabad!" Az esemény meghívója a facebookon elérhető

10 év az Unióban. Hosszú időnek tűnik, de az a helyzet, hogy rendkívül gyorsan eltelt, és mi nem használtuk ki eléggé a csatlakozás nyújtotta lehetőségeket. Valahol nem láttuk meg, hogy az Európai Unió jóval több annál, mint egy közös piac – nem törődtünk a politikai-, kulturális közeggel, amelyekből a többi tagország profitál -, és most kifejezetten magányosan járjuk az egyre euroszkeptikusabb köreinket. Arra koncentráltunk, mi okozott nehézségeket az integráció rögös útján, holott – és hadd vegyem kölcsön Leszek Jazdzewski (a lengyel Liberté! magazin főszerkesztője) gondolatát – inkább essünk el két-három csatában mint lengyelek, szlovákok, magyarok, vagy csehek, de nyerjünk meg közben hetet, közösen mint európaiak. Valami ilyesmiről szólna ez az egész.  

A 2003-as, uniós csatlakozásról szóló népszavazáson 83,76% százalék szavazott igennel. 3.056.027 fő igent mondott az Európai Unióra. (Emlékeztetőül: a mindenre hivatkozási alapul szolgáló „kétharmadot” mindössze 2.706.292 választópolgár - Fidesz melletti - döntése eredményezte 2010-ben, 2014-ben már csak 2.132.992.) A csatlakozást ellenzők száma alig múlta felül 2003-ban a fél milliót, amivel most az euroszkeptikusok – feltehetően - két mandátumhoz juthatnának az Európai Parlamenti választásokon. Ennek másfélszerese ül most a brüsszeli 736-ok között, és feltehetően számuk növekedni fog az idén.

Mi történt velünk az elmúlt bő évtizedben? Hogyan történhetett meg az Európai Uniót korábban igenlő, nyugat-európai álmokat dédelgető társadalommal, hogy 2014-re a politikai kommunikáció egyik fő csapásiránya az, hogy vajon a Kelethez kívánunk tartozni, vagy a Nyugathoz?

Márciusban, a Népszavában megjelent írásomban főképp arról írtam, hogy mintha valahogyan félreértelmeztük volna a rendszerváltást, majd a NATO, később pedig az Európai Uniós csatlakozást. Mintha úgy gondoltuk volna, hogy most már sínen vagyunk, és tőlünk senki sem veheti el a demokráciát, a működő piacgazdaságot, a demokratikus intézményeket, sőt lassan elérjük a nyugat-európai életszínvonalat is.

Nekem az az érzésem, hogy mi mástól vártuk a szabadságot, mástól vártuk a jólétet, mástól vártuk a demokráciát, és nem jutott eszünkbe, hogy ezekért magunknak kell megküzdenünk, nap mint nap. Hiszen a demokráciát nem a politikusok működtetik, hanem az öntudatos állampolgárok, akikkel nem lehet akármit megtenni. A piacgazdaságot nem kizárólag a nagytőkés működteti, hanem a tudatos fogyasztó, a bátor kisvállalkozó, vagy a rugalmas, élethosszon át tanuló munkavállaló, akiket segítenek a kormányzat ösztönzői, bizonyos fokig védenek az intézmények és a szabályozások – persze, csak annyira, amennyire a fejlettebb piacgazdaságokban jól működő fogyasztóvédelem, vagy a szakszervezetek kiharcolják.

A magyarok néhány év alatt rájöttek, hogy nem csak a rendszerváltás, de az uniós tagság sem hoz bécsi életszínvonalat Budapestre, sőt, a vidék Magyarországa sem fogja megközelíteni a burgenlandi, vagy tiroli térségekét. A 2008 III. negyedévében jelentkező világválság és az azt követő bő öt évünk megmutatta, hogy lassan a cseh gazdaság teljesítménye is lekörözhetetlenné válik a magyarok számára. Egy cseh család ugyanis jelenleg csaknem másfélszer akkora szelet kenyérbe haraphat bele, mint egy magyar. Míg Csehország egy főre jutó GDP-je jelentősen túlszárnyalja a 18.000 dollárt, addig Magyarországé még a 13.000 dollárt sem éri el. Szlovákia 17.000 dollár közelébe tornázta ezt az adatot, de már a lengyelek is leiskoláztak minket válságkezelésből – halkan teszem hozzá: ezt sem a rendszerváltás előtt, sem az azt követő évtizedben sem hitte volna senki.

A történetnek van ezeknél az adatoknál riasztóbb cselekményszála. A csatlakozási kérelmünket 1996 áprilisában adtuk be. Alig hét éve kiáltották ki akkor a köztársaságot. A csatlakozásnak olyan alapfeltételeit sem teljesítettük akkor még, mint az EU-kompatibilis adórendszer, a tőkeliberalizáció, vagy a jegybank törvény, de ezeket a hiányosságokat rohamléptekben pótolta az ország. A csatlakozás – akkor még hiú ábránd – mivolta gyakorlatilag elősegítette, hogy az ország minden tekintetben maga mögött hagyja a régi rendszert, és egy működőképes piacgazdaságot hozzon létre, szintúgy működő demokráciával. Ha semmi mást nem köszönhetnénk az Uniónak, már ez is óriási dolog volna.

A ’93-ban elfogadott Koppenhágai Kritériumokat (amelyek az újonnan csatlakozó tagországok számára előírják, hogy stabil, demokratikus intézményrendszerrel kell rendelkezniük, az emberi- és kisebbségi jogok érvényesülését biztosítaniuk, az uniós versenyt kiállni képes, működő piacgazdaságot kell magukénak tudniuk, valamint képesnek kell lenniük, hogy a tagságból fakadó kötelezettségeket teljesítsék – mint a jogi-, intézményi-, politikai háttér megteremtése és a monetáris unióba való belépés képessége) jelenleg nem teljesítjük. 

Az Európai Unió Alapjogi Chartájának 2. cikkére pillantva azonnal feltűnik, hogy jelenleg az Európai Unió értékeinek ellentéte valósul meg hazánkban. A szövege így szól: „Az Unió az emberi méltóság tiszteletben tartása, a szabadság, a demokrácia, az egyenlőség, a jogállamiság, valamint az emberi jogok – ideértve a kisebbségekhez tartozó személyek jogait – tiszteletben tartásának értékein alapul. Ezek az értékek közösek a tagállamokban, a pluralizmus, a megkülönböztetés tilalma, a tolerancia, az igazságosság, a szolidaritás, valamint a nők és a férfiak közötti egyenlőség társadalmában.”

Ránézve erre az országra, nagyon hasonlítunk arra a rossz tanulóra, amelyik meg sem próbálja teljesíteni az alapvető feltételeket az iskolában, de mindezért az intézményt teszi felelőssé, és egyre rosszabb kedvvel indul reggelente az osztályterem felé. Észre sem vesszük, hogy mit kaptunk az uniós tagsággal. Fel sem kaptuk a fejünket 2012-ben, amikor a beruházások közel 97%-a uniós forrásból valósult meg. Bizonyára kevesek számára ismert, hogy az elmúlt egy évtizedben hozzávetőlegesen 30.000 magyar fiatal (vagyis fél Zalaegerszeg, csaknem két Fót, vagy Mosonmagyaróvár teljes lakossága) töltött el az Unió különböző országaiban Erasmus-félévet, lett része az immáron tízmillió résztvevőt számláló felsőoktatási programnak, s gazdagodott azzal a soha nem múló élménnyel, amelyet én úgy hívok: európainak lenni.

A tavaly december 31-én zárult költségvetési ciklus 7 éve alatt több mint 5.500.000.000.000 – azaz ötezer-ötszáz Milliárd - forintnyi kohéziós támogatás ütötte Magyarország markát, az Unió számos országában befizetett adóeurókból, amelyet hazánk arra fordíthatott, hogy célba vegye a nyugat-európai országok fejlettségi szintjét.

Egy pillanatra kitérnék a múlt héten rendezett Európai Liberális Fórum közgyűlésén elhangzott mondatra – bizonyítandó, hogy a nettó befizető országok polgárai komolyan veszik az Európai Unió legfőbb céljait és alapelveit. "Ha ugyanazt a financiális hátteret várjuk el minden pártalapítványtól, akkor lesznek olyanok, akik az üres zsebük miatt esnek el lehetőségektől. Ez egy európai gondolat! Segíteni a gyengébbet, hogy erősödjön. Ausztria egy gazdag ország, de mi lesz Bulgáriával? Mi lesz Szlovéniával? Mi lesz Magyarországgal?" Igen, ezt az osztrák liberális kolléga mondta. Számomra újabb sztereotípia-romboló jelenet volt, amelynek fő üzenete: törődnek velünk. Gyorsan teszem hozzá: nem csak itt, a szomszédban. Az egész Európai Unióban. Én azt mondom: élni kell a lehetőséggel, nem ellökni magunktól. 

A fenti lehetőséghalmaz ellenére szigetelődtünk el egyre inkább, először csak lemaradva, majd politikailag és diplomáciailag is egyre magányosabbá válva, itt, Európa – ahogyan mi szólítjuk – „közepén”. Még nem késő észbe kapni.

Nem szándékom felelősöket keresni. Nem vezet sehová. Csak másként csinálni. Annak van értelme. Egy sikeresebb második évtized indulhat el a mai napon számunkra az Unióban, amely talán arról szólhat, hogy nemzeti identitásunkat egy csöppet sem kell feladnunk ahhoz, hogy európaivá válhassunk. No meg arról, hogy ezt az egészet értékelni is megtanuljuk. Hát, nézzünk előre, és ünnepeljük inkább ezt... 

Hiába mondta az ellenzék egyre hangosabban, hogy Brüsszel nem Moszkva, a kormány egyre egyértelműbb válasza az volt erre: „őszinte sajnálatunkra”. Ahogyan haladtak előre az elmúlt hónapok eseményei Ukrajnában, úgy kellett volna egyre világosabbá válnia a ténynek: a keleti út járhatatlan. A probléma abban áll, hogy Orbán Viktor nem lát annál tovább, mint hogy jelenleg ő vált talán a legerősebbé egy közösségben, és el sem tudja képzelni, milyen az, amikor éppen őt tiporja el az erősebb, játszi könnyedséggel - holott Keleten így mennek a dolgok…

A magyar kormány az elmúlt négy évben tagadhatatlanul letette voksát a Kelet mellett. Elutasított mindent, amiért egykor oly’ bőszen küzdött a Fiatal Demokraták Szövetsége. Az egykori liberális demokrata pártból úgy tűnt el a tartalom, ahogyan a szó mozaik mivolta eltűnt a párt életéből. A Magyar Polgári Párt már csak bitorolta az egykori Fiatal Demokraták felemelő légkörű alakulásakor közfelkiáltással választott rövidítést: „Fidesz”.

A párt mindent meghozott az ország életébe, ami ellen harcot kezdeményezett, 26 évvel ezelőtt. Nem csak önkényuralmat, de oktrojált alkotmányt és erőszakos államosítást is. Nem csak történelemhamisítást, de uniformizáló oktatást, amely arra készteti az embert, hogy beálljon a sorba ahelyett, hogy gondolkodjon és megtanuljon kételkedni. Végül, de egyáltalán nem utolsó sorban, meghozta az oroszokat, velük együtt pedig Moszkva szellemét is.  

A Kelet társadalma és politikája azon alapszik, hogy az erősebb elveszi azt, amit akar, és közben figyelmen kívül hagyja mindazt, amiért rengeteg ember áldozta az életét az öreg kontinensen: alapvető emberi jogokat, népek önrendelkezési jogát, kisebbségi jogokat, vagy éppen azt az európai értéket, hogy ezen a földrészen – a szebb napokat látott, nyugati országokban – senkit sem hagy az út szélén az állam.

A helyzet egyre riasztóbb. Az Orbán-kormány nem csak az energiatermelés területén tette le voksát Moszkva mellé. A paksi paktum egy – már-már szimbolikus – megjelenési formája annak, hogy az ország vezetése a világ melyik pólusából kér. Talán hívogató az, hogy Putyin nem kér a beruházásért cserébe semmit. Putyinnak nincsenek (koppenhágai) kritériumai, sőt, semmiféle kritériuma nincs. Orbán Viktor nyilvánvalóan a vele való tárgyalásokkor érzi igazán, hogy jó irányba tart: hogy nem kell lehajtania a fejét azért, mert romba döntött egy demokráciát, hiszen a tárgyaló fél egy olyan országot működtet, amelyben nincs is szükség működő demokráciára.

Az érem szomorú másik oldala az, hogy Orbán Viktor azért nem találja szembe magát elvárásokkal, amikor keletre utazik, mert már pontosan megfelel azoknak a követelményeknek, amelyek a klub tagjává avatják őt. Egy olyan klub ez, ahol féldiktatúrák, autokráciák, megvont alapvető emberi jogok és sárba tiport kisebbségek, út szélén hagyott elesettek vannak. Ahol az erősebb elvesz bármit a gyengébbtől, amit csak akar. Ahol a gyengébb semmit sem tehet az utcáján végigcsörgő tankok ellen, csak remélheti, hogy talán az ő házát nem éri majd megsemmisítő találat.

A következő négy év arról fog szólni, hogy a magyar társadalom képes-e megharcolni azért, hogy európai módon éljen. Képesek leszünk-e vajon egy olyan országért megküzdeni, amelyben a kormány szakértőkkel és társadalmi csoportokkal folytatott párbeszédeken keresztül megérti, hogyan kell cselekednie, ahelyett, hogy támadó félként lépne fel azokkal szemben, akik szólni kívánnak hozzá.

A budapesti agresszor most éppen olyan emlékművet készül felépíteni, amely a hazugság emlékműve. Dávid és Góliát küzdelme ez, amely arról szól, hagyjuk-e, hogy a századelőn még Béccsel, Párizzsal és Londonnal versengő városban, a szélsőjobbnak tett gesztusok mellett, keleti despoták által működtetett, tátongó társadalmi szakadékokkal övezett, szovjet utódállamokra hasonlítsunk?

Vékony jégen jár az, aki tárt karokkal fogadja Oroszország teljhatalmú urát. Nem kevésbé az, aki elutasítja a nyugat-európai fejlődést, és helyette egy olyan világ felé fordul, ahol az erősebb bármit megtehet a gyengébbel szemben.

Nyugaton az állam arra használja az erejét, hogy segítsen a gyengének. Keleten arra, hogy minden eszközzel megakadályozza a gyengébb erősödését, mielőtt az képessé válna arra, hogy érdemben szembeszegüljön az erősebbel. Nyugaton már rájöttek arra, hogy az emberek akkor térnek haza elégedetten esténként (és van kedvük másnap is dolgozni), ha egymást nem legyőzni akarják, hanem olyan utat kívánnak találni, ahol a lehető legkevesebb összeütközéssel, a lehető legnagyobb haszon érhető el. Nyugaton ismert tény, hogy abból a helyzetből mindig újratermelődik a feszültség, amelyben az egyik fél leigázta a másikat. Keleten pedig köztudott: ha a társadalmat elég gyenge állapotában tartjuk, mindegy, milyen feszültség termelődik újra, az emberek úgysem tehetnek semmit a regnáló hatalommal szemben. 

A következő években nekünk, magyaroknak, azt kell tisztáznunk magunkban, melyik utat választjuk. Hogy vágyunk-e olyan napokra, amikor senki sem próbál leigázni bennünket, vagy jó az úgy nekünk, ahogyan az Orbán-kormány kialakította. Ha az utóbbi verzió marad, akkor csak egy szűk kisebbség lesz az, amelyik küzdeni próbál majd az egyre erősebb monolit tömb ellen, de akkor már kimondatik majd a végső szó: „Budapest, momentán kelet.” És ebben a pillanatban már nem lesz senki, aki a Nyugat felől utánunk nyúlna. Akkor már Kelet felől fognak utánunk nyúlni. Most Ukrajnával tette meg. Rajtunk a sor, hogy kimondjuk: Brüsszelt választjuk Moszkva helyett. Ha nem tesszük, örökre itt ragadunk, egyre lejjebb csúszva, Ukrajna, és ki tudja még, hány és hány, keleti ország árnyékában.