Orosz lapok szivárogtatták ki, hogy a magyar és az orosz kormány – Magyarországon legalábbis – teljes hírzárlat mellett aláírta a 10 milliárd Euróra rúgó szerződést, melynek keretében hazánk azért vesz fel hitelt Oroszországtól, hogy megkezdődhessen a paksi atomerőmű bővítése, amelyből az oroszok profitálnak majd.  

Az Orbán-kormány utolsó heteiben – mikor még nem ügyvezető kormányként működött a kétharmados talapzaton álló gépezet - napvilágot látott a Paksi Paktumként elhíresült, titkosított szerződéstervezet. Civil szervezetek, pártok és nagy tömegek tiltakoztak amiatt, hogy a kabinet nem egyeztetett független szakértőkkel, az ellenzékkel, de főképp nem konzultált a társadalommal. Csakúgy, mint az elmúlt négy évben, legyen szó bármilyen szakpolitikai területről.  

Nem konzultált pedagógusokkal és intézményvezetőkkel arról, milyen iskolát célszerű működtetni, milyen tantervvel és főként milyen tankönyvekkel. Szemmel láthatóan nem volt kíváncsi a szülők álláspontjára abban a kérdésben, hogy ők vajon szeretnék-e, hogy a tizenegy (!) éves gyerekük azt tanulja hittan órán, hogy a homoszexualitás súlyos, halálos bűn, vagy hogy szeretnének-e elégséges felvilágosítást a középiskolás gyermeküknek ahelyett, hogy ennek híján nem kívánt terhességbe szaladjon bele a tinédzser lányuk.

A nemzeti konzultáció mindig egyoldalú volt és mindig nagyon drága. Orbán Viktor levélben közölt, a nemzet meg tűrte, hogy az adóforintjait olcsó propagandára költse a miniszterelnök. A konzultáció már nem terjedt ki az egypárti, oktrojált alaptörvényre, amelyre a kétharmad szerint azért volt szükség, mert az előző alkotmány "sztálini" volt, holott az 1989-es Alkotmány – minden Fidesz-KDNP-s váddal ellentétesen – demokratikus volt, konszenzuális jellege pedig tükrözte széleskörű támogatottságát. A ’89-es Alkotmány egy fiatal, gyönge demokráciát tartott a vállán, amelyet négy év alatt romba lehetett dönteni. Éppen olyanok döntötték romba, akik annak idején legfiatalabb megálmodói és megalkotói közül érkeztek, és akikben nagy reménye volt a magyar társadalomnak. 

A nemzet a romok alatt, a kormány a romokon, és az elmúlt négy évhez méltóbb búcsút nem válaszhatott volna Orbán Viktor, mint hogy titokban írta alá a sokat vitatott paksi szerződést, amely 3 ezer milliárd forintnyi adósságot tesz a magyar társadalom nyakára, történelmi csúcspontra emelve ezzel az államadósságot. Méltó búcsú a négy évtől, méltó búcsú a látszat-európaiságtól, méltó búcsú a látszatdemokráciától.

Mintha csak a hetvenes években lennénk: az orosz sajtó szivárogtatta ki, hogy megtörtént a paksi szerződéskötés. A magyar kormány eltitkolta volna. De miért most írták alá? Néhány nappal a választások előtt? Ha annyira magabiztos a Fidesz, nem várhatott volna ez a választásokat követő időszakig? Ez lehetett volna az új orbáni ciklus első nagy lépése. Vagy mégsem?

Mit tud Orbán Viktor, hogy mindenképp pecsétet kellett ütni az orosz-magyar „barátságra”, amely Vlagyimir Putyin országának busásan megtérül, a magyarok azonban egy időre búcsút inthetnek a lehetséges alternatív energiatermelési módokért történő beruházásoknak, no meg Euromilliárdoknak, amelyet évtizedek múlva is fizetni fogunk – már ha marad egyáltalán adófizető ebben az országban, mert jelen állások szerint a számuk egyre csak fogy.

Nincsenek illúzióim, a paksi bővítés biztosan jó üzlet a Fidesz-körüli vállalkozói köröknek. De miért írták alá a választás előtt, ha úgyis marad a Fidesz? Mit tud Orbán Viktor? Mit tud a kormány? Hiszen olyan szépek azok a közvélemény kutatások. Vagy mégiscsak Churchillnek volt igaza, amikor azt mondta: „annak a statisztikának hiszek, amit én magam hamisítottam”.

Április 6-án a választóknak lesz lehetősége megírni a statisztikákat. A paksi szerződéskötés lehengerlő gyorsasága, az aláírás körüli titkolózás és megkötésének időpontja azt mutatja, hogy a kormánypárt rémesen rosszul játssza a magabiztos, kétséget kizáróan kormányon maradó többséget. Sokkal inkább néz ki úgy a képlet, hogy Orbánék gyűjtögetnek. Tudják, hogy a következő négy évben nem terem számukra babér? Annak ellenére, hogy ennyire lejt a pálya? 2002-ben is ezt tették. Ha a választópolgárok is ugyanazt teszik, mint 2002-ben, akkor április 7-től valóban új fejezet nyílik az ország történelmében. A kormány jelt adott. Rajtunk múlik, értünk-e belőle.

A hétvégén Scheiring Gáborral és kampánycsapatával tekertem Veszprémből, egészen Balatonfüredig. Gábor blogbejegyzése arról árulkodik, hogy ő bizony – mint Párbeszéd Magyarországért egyik alapítója, elnökségi tagja, országgyűlési képviselő, a Veszprém 02-es (Várpalota-Füred) választókerület ellenzéki képviselőjelöltje 2014-ben, közgazdász, szociológus, a Cambridge-i Egyetem doktori hallgatója, egy barátnő büszke társa és egy almádi ház gazdája – valóban törődik a választókörzetével, a hellyel, ahol él, és az emberekkel, akik körülveszik őt. Ez a biciklitúra mindennél jobban fejezte ezt ki!

A kampány helyett most a doktori disszertációját írhatná egy működő demokráciában, ahol az ember nyugodt életet él, és tervezhet évekre előre, de ő itt van, és azzal törődik, hogy a hazája újra egy demokratikus jogállam lehessen, ahol senkinek sem kell félnie, és amely képes lesz a fenntartható fejlődés útjára lépni. Egy ilyen embert ismertem meg Scheiring Gáborban, nem kevésbé jókat azokban az emberekben, akik vele tartanak, és a kampány hajszájában képesek megállni egy pillanatra - egy olyan helyen, ahol térkép a táj -, és megmutatni, mennyi mindent lehetne jobban csinálni, mint az elmúlt négy évben.

Egy olyan Magyarországért fogtak össze az ellenzéki erők, amely mindenkié. Ahol nem vitatnak el kisebbségektől jogosítványokat, ahol mindenki szabadon élhet egy olyan életet, amilyenről egykor álmodozott, mert a gazdaság esetlenségei nem szabnak határt a képzeletének. Mert nem kell elmenni ahhoz külföldre, hogy az ember megvalósíthassa önmagát.

Fiatalok és idősebbek, szocialisták és szociáldemokraták, zöldek és liberálisok egy emberként küzdenek az elveszett jogállamért, a széttöredezett demokráciáért, egy olyan társadalomért, amely már régen szomjazza a békét. Azt a békét, amelyet a kampány olyan napjai nyújtanak, amilyen március 22. is volt. A víz világnapján meglátogattuk a magyar tengert, és megmutattuk, hogy egy színes, sportos, környezetvédő, demokrata társaság képes együtt tekerni a közös célért, még akkor is, ha a motivációik egészen eltérőek, amivel a túrára, vagy akár a kampányba érkeztek.  

Hogy a kampánynak mégiscsak van emberi arca, annál jobban nem mutatja semmi, hogy szélfútta arccal, kipirulva, csapzottan ültünk a túrát követően, a lakossági fórumon. Sok mindent elmondtunk, mert sokfélék vagyunk, egyben azonban egyek: hogy változásért kiáltunk, akárcsak a társadalom elsöprő hányada. Ilyen napok után érzem azt, hogy bármilyen nehéz is az út, és bármennyire lesz is nehéz április 6. után – történjen aznap bármi -, képesek leszünk rajta végigjárni. Ha nem előbb, akkor utóbb.

Az első megállónk Szentkirályszabadján volt, ahol Radnóti verset kaptunk ajándékba, a Radnóti-ház kertjében. 

Mert ez az az út, amely a magyar társadalom érdekeit szolgálja. Amely a háború helyett a békére törekszik, amely a hatalom központosítása helyett az emberrel törődik, egy szűk réteg helyett figyel mindenkire, különösen az elesettekre – mert rengetegen vannak, és attól, hogy az út széléről árokba rúgva már nem látszódnak, még nem jelenti azt, hogy az elmúlt négy év csinált egy jobb országot.

Azok a politikusok lesznek képesek jobb országot csinálni, akik felismerik, hogy kizárólag az emberekkel kéz a kézben lehet és szabad politikusnak lenni. Mert politikusok nem azért lettünk, hogy hatalmat gyakoroljunk, hanem azért, hogy a hazánk érdekét szolgáljuk. Ez a színes társaság, - amely gyakorta mutatkozott igencsak szedett-vedettnek, valahol út közben, Veszprém és Balatonfüred között – minden bizonnyal képes lesz arra, hogy így működjön. Már „csak” 105 ilyen társaságra van szükség, és minden bizonnyal ki lehet húzni az országot a kátyúból. Egészen jól haladunk!

Az eseményről készült videót itt lehet megtekinteni. Operatőr és vágó: Mezricky Beáta

Szaladni tanultam, amikor megalakult a Szabad Kezdeményezések Hálózata, 15 évvel később újságíróként kaptam szamizdat könyvet az AKG könyvtáros nénijétől, és az volt a legfőbb vágyam, hogy a Demokratikus Ellenzék diadalmenete idején lehessek fiatal. Akkor úgy hittem, ahhoz, hogy Magyarországon a jogállamért küzdő demokrata lehessek, egy időgépre van szükségen. Most már látom, hogy „csak” Orbán Viktorra…

Elsős koromban, - az akkor még liberális - Tölgyessy Péter klubjában töltöttem a vasárnap délutánokat, később Hodosán Róza könyvéből tanultam meg, mi az a stencilgép, és a google-ben néztem meg, hogy hogyan néz ki. Két nappal ezelőtt viszont – mintha utolért volna a történelem -: a lánchídi csata torzonborz hősének lányával mutattunk fityiszt a március idusán támadt szélviharnak és annak az embernek, aki megpróbálja elvenni azt a szabadságot a magyar társadalomtól, amelynek többek közt maga volt a kiharcolója.

Nincs már Jurta színház, és a társadalom jó része számára nincs szerethető párt a palettán. Az újságíróknak igaza van, amikor olyan videót tesznek közzé, amelyek azt mutatják: itt aztán nem normális senki, és amelyeket aztán – tejesen jogosan - hangos nevetéssel nyugtáznak az őket villanylevelekben kézről-kézre adó nézők. Mintha kiüresedett volna itthon a világ és kiüresedett volna a társadalom. Kiüresedett a média és vele párhuzamosan a közélet. Mintha maguk az emberek üresedtek volna ki, holott alig három évtizede még egy emberként követeltek szabadságot, egyenlőséget, testvériséget, nem engedtek sem a ’48-ból, sem ’56-ból, és egyetlen dologgal tudtak kiegyezni: egy szabad, demokratikus Magyarországgal.

Az egykori békeforradalmárok most itt ülnek, 2014. március 17-én, és nézegetik a jobb híján újból illegálisan nyomtatott folyóiratot, amelyet egyetlen, Bacinak becézett barátjuk tart még életben. Teszi ezt oly módon, hogy éjszaka kénytelen nyomtatni a munkahelyi fénymásolón, és a saját kezével összetűzni a lapokat, amelyre eztán kézzel kerül rá: BESZÉLŐ. Már elgondolkodtam rajta (nem mintha igazán szépen írnék, de azért még mindig szebben, mint ő), hogy felajánlom neki segítségemet, és a kézzel írt tartalomjegyzéket szívesen elkészítem, ha igényt tart rá.

Az első oldalon fájdalmas információ fogadja az egyre fogyatkozó olvasótábort: „Solt Ottilia – 70”. De mégsem 70. Sosem lett ennyi, sőt, 54 sem lett. Az ember újra és újra végignézi, ahogyan a bőrfejűek által hazaárulónak kikiáltott Demszky tojászáporban kénytelen elmondani március 15-i beszédét, ami elől ő jobb híján Berlinbe és Washingtonba menekül, miközben őt európai főpolgármester társai sokra tartják és elismerik. Hodosán Róza évek óta nem kap munkát, és ha marad a jelenlegi hatalom, ő már így megy majd nyugdíjba. Kis Jánost már csak a Beszélő Online és az ÉS hasábjain látni, és hosszasan sorolhatnánk, hogy hány hős bukott el a korábban egyre szilárdabbnak tűnő, és végül mégiscsak összecsukló magyar demokráciával együtt.

26 év elég lett volna, hogy attól a mondatig, hogy „Kádárnak mennie kell” eljussunk odáig, hogy soha hozzá hasonló vissza ne térhessen az ország élére. És ma arra kényszerül a magam fajta, szabad lelkű fiatal, hogy sírva mondja ki – amit valójában mindenki tud -: elrontottuk. Nem én. Nem is az újságírói körökben szentnek nevezendő olvasó. Nem értettük, hogy a szabadság csak felelősségvállalás árán lesz a társadalomé. Nem értettük, hogy jól működő piacgazdaság csak motivált, önképző és soha el nem fáradó szereplőkkel képes bővülni és minél több embernek jólétet biztosítani.

Nem értett a magyar társadalom sok mindent. Talán elsőre nem is volt emészthető. Nem értették, hogy mit jelent a szabadság, mert a nyakukba szakadt, csakúgy, mint annak az ellentéte. És most ezt sem tudjuk értelmezni. Sem kiköpni, sem lenyelni. Olyan egyszerű volna pedig a megoldás, és – úgy tűnik – egyre csak távolodik.

Ilyen volt 1988 és 1989 egyetlen pillanatnak tűnő diadalmenete? Egyszeri és megismételhetetlen? De épp most kell ezt kimondani, amikor a legnagyobb szükség van arra, ugyanolyan hangulat söpörjön el egy zsarnok rendszert, mint annak idején?

Ma volna 26 éves a Szabad Kezdeményezések Hálózata. Micsoda születésnap lenne! Kis János, Haraszti Miklós, Hodosán Róza, Solt Ottilia, vagy bárki közületek – akár a felhők fölül (talán úgy könnyebben sikerül) -, fújjatok el ma este huszonhat gyertyát, és kívánjátok azt, hogy holnap reggel egy olyan hangulatra ébredjen az ország, mint 1988-ban! Az elsöpörne mindent, ami most van. 

Európa szerte hódít a populizmus, az újjá éledő nacionalizmus, a jobbról és balról érkező, nyilvánvalóan tarthatatlan ígéretek, az euroszkepticizmus, és megannyi, Európai Közösséget támadó megjegyzés, melyektől egy jóérzésű demokratának égnek áll a haja. Mi, magyarok azonban az Európai Unió tengerének egy olyan kis cseppjében élünk, amelyben talán a szokásosnál is rosszabbul érzi magát egy liberális demokrata. Egy téma, melyben Magyarország valóban jobban teljesít: euroszkepszis.

Egy ismerősöm azt mondja, ő azért nem szeret közélettel foglalkozni, mert az emberek hajlamosak a világot „jók” és „rosszak” gigászi küzdelmeként felfogni. Azonban egy ilyen világban, ha az ember unja magát a „jók” között, és ellátogat a „rosszak” közé, az a döbbenetes tény fogadja, hogy a „rosszak” úgy képzelik magukról: ők a „jók”.

Ha közelebbről megnézzük, valami ilyesmi történik Európa-barátok, és euroszkeptikusok között. Az egyik nemzethalált vizionál, ha az EU-val tartunk, a másik pedig gazdasági csődöt, ha nem fűzzük szorosabbra kapcsolatainkat az Európai Közösséggel. Ha most azt mondanám, hogy valahol a kettő között lehet a megoldás, minden bizonnyal az volna a legrosszabb. Amennyiben az államnak csak a fele megy csődbe, a nemzetnek pedig a fele marad életben – a formális logika szabályai szerint és a valós számok halmazában –, közgazdasági értelemben minden marad a régiben.

Konkretizálandó a fenti gigászi küzdelmet és a vita képtelenségét: liberálisok és demokraták elutasítják, hogy miniszterelnökeik sorban jelentik ki, talán az EU-n kívül jobb lenne. A miniszterelnökök pedig azt utasítják el, hogy mire meghoznának egy döntést, Brüsszel útban áll, hiszen még egyeztetni kell az Unió különféle döntéshozatali fórumaival. Példának okáért, mire Áder János tintája megszáradt a IV. alkotmánymódosításon, az európai hajléktalanellátókat tömörítő szervezet ott termett, és azt mondta, hogy ebben a formában nemzetközi egyezményeket sért az alaptörvényünk. Megannyi plusz munka, utánajárás, túlórák… Kinek kell ez? Mennyivel egyszerűbb lenne a belga főváros nélkül – hangzik az egyértelműnek tűnő válasz.

Az előző költségvetési ciklus (2007-2013) alatt hazánk mintegy nettó 4600 milliárd forintnyi támogatást könyvelt el. 2012-re elértük, hogy a magyar beruházások 97 százaléka uniós forrásból valósul meg. És ha még csak számokról szólna ez az egész! Hány és hány fiatal és idősebb járta a kontinenst az elmúlt évtizedben Európai Uniós ösztöndíjakkal: nyelvtudást, tapasztalatot, barátságokat, munkát, akár párkapcsolatot és egy új életet köszönhetnek a közösségnek, melyhez hosszú ideje tartozni akartunk. (2004-ben a magyarok több mint 80 (!) százaléka Európa-barát volt.) Több százezer honfitársunk él az EU határain belül, de a magyar határokon kívül. Megélik, hogy európaiak: az ott születettek nem egyenlőbbek őnáluk, szabadok és felelősek a saját sorsukért, de ha segítségre van szükségük, bátran szólhatnak. Ezt jelenti európainak lenni. És ezt csak az nem értheti, akinek társadalmi-gazdasági helyzete nem teszi lehetővé, hogy Hegyeshalomnál nyugatabbra jusson. És ők sajnos egyre többen vannak idehaza.  

A magyar ember tragédiája nem Brüsszel, hanem az, hogy csaknem minden második ember képtelen arra ebben az országban, hogy a napi betevőt hó végén is biztosítsa önmaga és családja számára! Ha már annyian, annyi mindent utasítanak el, hát én is elutasítok valamit. Éspedig azt, hogy egy kis nyitott gazdaság szemétdombján kapirgálva - akkora társadalom országát vezetve, amely lakossága lassan már nem vetekszik Londonéval sem – önálló nemzetgazdaságot próbálunk építeni, amelyik szemmel láthatóan képtelen arra, hogy együttműködjön a nemzetközi gazdasági szereplőkkel és együtt mozogjon a világpiaci folyamatokkal, melyek minden populista hazugság ellenére képes lesz kilábalni a válságból. A magyar ember pedig tönkre megy bele. Elveszti az állását, csődbe megy a vállalkozása, olyan régen nem kap munkát, hogy már nem is próbálkozik, és közel egymillióra rúg azok száma, akik kénytelenek éhesen iskolába vinni gyermeküket. Én ezt utasítom el. És az, hogy lehetne másként is, és nincs. Mindez holmi hasztalan és értelmetlen szabadságharc miatt, aminek nyilvánvalóan vesztesei lettünk.

Az Európai Unió ügyében – véleményem szerint - a gigászi küzdelmek önmagunkon belül játszónak le, melyek kivetülnek az egész társadalomra. Minekután a valóság nem képes arra, hogy visszaigazolja számunkra a szívet melengető feltételezést, hogy mi magunk hibátlanok vagyunk, adja magát a mentőöv: „más a hibás, ha valami nem sikerül!” A recept egyszerűbb egy zacskós leves elkészítésénél: ha ezt egy politikai tábor elégszer mondja az embereknek - akik felettébb elégedetlenek az életükkel (jogosan!) -, azzal egészen páratlan népszerűségre lehet szert tenni. Amolyan inverz dicséret - ha már másmilyent szomjaz a magyar, de olyanból nem jut. Nem csak dicséretből nem. Új tornafelszerelésből sem, ha a gyerek elhagyta az előzőt. De az ereszcsatorna javíttatására sem, mert sosem gyűlik össze rá. Négyből tíz embernek Magyarországon!

Az Európai Unió tökéletes alany arra, hogy mutogassunk rá. Egyrészt, mert kellőképpen „messze van”, másrészt, ha mégis rájön, mit csinálunk, esze ágában sincs jól odacsapni - holott bőven hágtunk át írott és íratlan szabályokat az elmúlt évek során. „Néznek bennünket kultúrnépek. Látják képtelenségünket a haladásra, látják, hogy szamojéd erkölcsökkel terpeszkedünk, okvetetlenkedünk Európa közepén, mint egy kis itt felejtett középkor, látják, hogy üresek és könnyűk vagyunk, ha nagyot akarunk csinálni, zsidót ütünk, ha egy kicsit már józanodni kezdünk, rögtön sietünk felkortyantani bizonyos ezeréves múlt kiszínezett dicsőségének édes italából (…)*.

Több mint száz évünk ment el arra, ha valaki haladó szellemű, kozmopolita látásmódot képviselt ebben az országban, kivetette magából a többség. Néhány dicső időszakunk volt, azok is egy-egy évtizednyire nyúltak. Az a parlament, amelyről Ady ír, a ’30-as években határozatot fogadott el arról, hogy Móricz Zsigmond hazaáruló.

A rossz hír az, hogy attól, hogy a jelen éppúgy nevetséges, mint a nem éppen dicső múlt, mi még éppoly távol vagyunk Európától, hogy az csak bosszúságot okozzon ebben az országban. És ha egyszer sikerül elszakítani az egyre vékonyodó cérnát, amely összeköt Európával, akkor jövünk majd rá, milyen jó dolgunk volt addig. Csak akkor már késő lesz.  

*Ady Endre: Menjünk vissza Ázsiába 

Egy pár perc erejéig arra kérem az olvasót, hogy képzelje magát egy olyan országba, ahol az adófizetők pénzéből finanszírozott közszolgálati televízió a pártatlan tájékoztatás és a korrekt középen állás megtestesítője. Egy olyan médium, amely értéket közvetít, és amely valamelyest képes kultúrát vinni a magyar emberek otthonába, ha már a színház és a múzeum amolyan luxuscikké nőtte ki magát, amióta minden harmadik ember szegény ebben a társadalomban. Az én olvasatomban, ilyen a közszolgálati televízió.

Ma reggel úgy volt, hogy arról fogok beszélni az MTV Ma reggel című adásában, hogy az Orbán-kormány demográfiai forradalma megbukott. Kényelmetlen téma, ezt el kell ismerni, hiszen nem csak szociálpolitikai, de gazdaságpolitikai és esélyegyenlőségi vonatkozása is van, nem beszélve az ifjúsági- és oktatási tárcákról. Érinti a foglalkoztatáspolitikát - benne a munkapiac strukturális átalakítását -, érinti a felsőoktatást és a szakképzést, érinti a nemzetközi versenyképességet és a hazánkban jelenleg tapasztalható, általános bizalmatlanságot és bizonytalanságot. Ha miniszterelnök lennék, én magam sem beszélnék szívesen erről a tényezőkombinációról, és arról, hogy a született gyermekek számának esése mindössze következménye annak, hogy Magyarországon most nem jó élni.

Ehelyett arról beszélgettünk, hogy a Magyar Liberális Párt gazdasági főtanácsadója miért nevezte látszatsikernek a "statisztikai mutatók tárházával igazolt kormányzati sikerszériát", valamint hogy mi a véleményem Gyurcsány Ferenc öszödi beszédéről, és – most jön az őrület -: hol voltam én 2006 őszén, és pontosan mit csináltam.

A gondolatkísérlet, amelyre e sorok olvasóit invitálom, nem kevesebb, mint hogy képzeljük el együtt, miféle interjút adtam volna, ha a közszolgálati média valóban a közt, nem pedig a kormányt szolgálná, és a médiumot nem érintené éppolyan kellemetlenül az eset, mint magát a kormányfőt – már ha egyáltalán valaki is oda meri még adni neki a statisztikákat, amelyek arról regélnek, hogy valami nem sikerült. A kérdésektől most eltekintenék, álljanak itt most csak a válaszok.  

A kabinet – bár minden áron meg akar menteni mindent, ami él és mozog, és olyasmit is, ami nem (gondoljunk csak a megmentett nyugdíjakra, vagy a takarékszövetkezetekre) – ezúttal épp a születendő gyermekeket kívánta megmenteni. Mondhatni, éppen úgy sikerült, ahogyan a többi bajba jutott – és Fidesz-KDNP kétharmad hősies közbeavatkozására szoruló – személy, tárgy, vagy fogalom esetében. 2013 februárjában a miniszterelnök kiállt a nagyközönség elé, és azt mondta: Magyarország demográfiai fordulatra számíthat. Ekkor Orbán Viktor még politikai kérdéssé kívánta tenni a családalapítás és a gyermekvállalás kérdését.  A kegyetlen igazság azonban az, hogy 2013-ban minden idők második legrosszabb statisztikáját produkálta hazánk: mindössze 88.700 gyermek született, pontosan 1569-cel kevesebb, mint 2012-ben.  

Igazándiból engem nem afféle nemzethalál víziója aggaszt, sokkalta inkább azok a gazdasági mutatók és a látszatsikerek, amelyeken már nem tud úrrá lenni a kormányzati propaganda-gépezet: a gazdaság romokban, a befektetők menekülnek (és viszik magukkal több ezer ember munkahelyét), az oktatási rendszerre szavak nincsenek – legyen szó közoktatásról, avagy a felsőoktatási intézményrendszerről -, az ellátórendszerek hatékonysága és rugalmassága konvergál a nullához. Kivételt képeznek ez alól a magánóvodák és magánbölcsődék, ahol havi potom százezer forintért még idegen nyelveken is tanulhatnak a gyerekek. Mondhatni, ez az elmúlt két évtized teremtette, óriási társadalmi szakadék első állomása: mintha már 3 évesen eldőlne, kiből lehet vezérigazgató, vagy diplomata.

Nem bocsátkozom olyan kijelentésekbe, hogy ha Orbán Viktor egy évvel ezelőtt politikai üggyé kívánta tenni a születő gyermekek számát, akkor most, hogy látszik a romló tendencia, úgy volna illendő, ha kiállna, és elmondaná, hogy a kormányzat szociálpolitikája bizony megbukott. Arra viszont felhívnám a figyelmet, hogy ebből az országból 400.000 honfitársunk vándorolt ki, egy szebb, szabadabb, biztonságosabb élet reményében. Vágyták a szabadságot, vágytak egy olyan társadalmat, ahol nincsenek egyenlőbbek az egyenlőknél, és vágytak egy olyan munkapiacot, ahol az ember munkájának gyümölcse a tisztes megélhetés.

Ezeknek az embereknek a nagy része fiatal. A helyzet az, hogy születnek magyar gyerekek, csak nem idehaza. A 2012-es adathoz képest „hiányzó” 1569 baba nem óriási szám a 400.000 kivándorlóhoz képest. Mindössze 0,39%-uknak kellett, hogy gyermeke szülessen ahhoz, hogy a statisztikai adat legalább a 2012-es szintet elérje. Feltehetően ez teljesült is. 

Valóban nem a születésszám csökkenése miatt aggódom, hiszen ez európai tendencia, sőt, az egész fejlett világ problémája. Sokkal inkább aggaszt az, hogy egy olyan ország lettünk, ahol a fiatalok körében a legmagasabb a munkanélküliségi ráta. Olyan ország lettünk, ahol nem hiszik el az emberek, hogy a kemény munka, vagy a magasabb iskolai végzettség meghozza a gyümölcsét. Olyan ország ez, ahol a társadalom riasztóan nagy hányada számára még a jövő hónap sem tervezhető, nem hogy a következő néhány év.

A magyar fiatalok valójában racionális döntést hoznak akkor, amikor a bizonytalan jövő fényében nem vágnak bele a családalapításba. 

Messzire vezetnek a szálak, komplex intézkedéscsomagot igényelnek, ráadásul nem elég megteremteni a gazdasági és szociális hátteret, el kell érni, hogy a magyarok újra embernek érezhessék magukat ebben az országban. El kell érni, hogy a külföldre költöző fiatalok kalandnak, tapasztalatszerzésnek fogják fel a külföldi létet, amelyet aztán idehaza kamatoztathatnak - ne pedig ez legyen az egyetlen lehetséges forgatókönyvük arra, hogy hol élik le az egész életüket. Egy olyan országra van szükség, amelyben nem csak családot alapítani, de felnőni és élni is érdemes. A számok nem hazudnak: Magyarország most nem egy ilyen ország.  

Napra pontosan két évvel ezelőtt úgy láttam: „vannak olyan napok a vad keleten, amelyek Európa közepén, újra és újra megmutatják hazámnak azt az arcát, amelyet nagyon lehet szeretni.” Mert hogy aznap volt 90 éves a III. Magyar Köztársaság első államfője, Göncz Árpád. Ekkor még csak kapkodtuk a fejünket a Húsvéti Alaptörvény, a médiatörvény, a magánnyugdíjak elkobzása miatt, és még el sem tudtuk képzelni a földkoncessziót, a trafiktörvényt, vagy az előző rendszer ügyintézését idéző paksi paktumot.

Azóta – úgy tűnik – immunis lett a társadalom többsége. Hogy megette a rezsicsökkentés hazugságát, vagy annyira lekötik a megélhetési gondok, hogy egyáltalán nem néz már se jobbra, se balra, ezt nem tudni. Egy biztos: a kormánypártok nyerik a közvélemény kutatásokat.

Két évvel ezelőtt több ezren szerenádoztak Árpi bácsi ablaka alatt, jobboldaliak, baloldaliak és liberálisok együtt. Olyan emberek, akik tudják és tudták, hogy a köztársaság nem jobb, vagy baloldali. Tudják, hogy sokfélék vagyunk, és hogy másként látjuk a világot mindahányan, de egyben egyek vagyunk: szeretjük úgy élni az életünket, ahogyan nekünk tetszik. Az egykori köztársasági elnök otthona előtt összesereglett éneklő tömeg felől süvítő „Boldog Születésnapot” olyan hangulatot teremtett, mintha csak az zengene: „ha én rózsa volnék”.

Ahogyan egykor, jól tudtuk mind, hogy a kerek évfordulót ünneplő sokaság valójában a saját szabadságát siratva énekel, a lelkében már eltemetett köztársaságért, melynek lángja – Göncz Árpádot látva – egy pillanatra újra fellobogott. Azért a szabadságért és azért a Magyarországért énekelt a tömeg, amely egyszer a magyaroké volt. A szabadság, amely összeforrt az első köztársasági elnökünk hivatali idejével, a mára felismerhetetlenné roncsolódott, fiatal demokráciánk aranykorával, a reményteli kilencvenes évekkel, amikor a köztársasági elnök a szabadságot, a pártatlanságot és az emberséget képviselte.

Árpi bácsi akkor azt mondta: eszébe sem jutott, hogy ő érdekes lehet még. Hát, érdekes. És az elmúlt, rendkívül sötét négy év után már örökké más színben pompázik az érdekessége. Egy olyan magyar állam fejeként vonult be a történelembe, amely előtte sosem volt. Most rajtunk múlik, hogy lesz-e még valamikor hozzá hasonló, vagy örökre eltűnünk Tusványostól keletre. Válunk-e egy olyan országgá ahol a társadalommal bármit meg lehet tenni, vagy megmutatjuk, hogy – hasonlóan 1848-hoz, 1956-hoz, vagy 1989-hez – képesek vagyunk a sarkunkra állni.

Mindenkinek másmilyen életút jut, de tévedés, hogy meg volna írva. Mi magunk írjuk. Göncz Árpád egy olyan sorsot írt magának, hogy kétszer is az élvonalban harcolt, amikor a saját, vagy a hazája szabadsága volt a tét. Fiatal értelmiségiként – bizonyára – megtehette volna, hogy menekül. Menekül, azzal a 200.000 emberrel együtt, akik megtették ’56-ban. De itt maradt, a század egyik legnagyobb szabadelvű gondolkodója, Bibó István mellett. Itt maradt, mert hitte, hogy a helyzet javítható. A saját szabadságával fizetett érte. A saját élete sem lett volna neki drága, ha becsületről, a hazájáról, a szabad Magyarországról volt szó.

Vajon hányan vannak ezzel ma így? Vajon hányan hisznek még abban, hogy a helyzet változtatható? És nem volt-e százszor nehezebb a helyzet 1956. október 23-án, vagy 1989. október 23. előtt?

Ma egy liberális ikont ünneplünk. Egy politikust, akinek semmi sem volt fontosabb az embernél, ült akár a vádlottak padján az ’50-es évek koncepciós pereinek egyikén, láttuk akár demokratikus ellenzékiként, a tüntetések, vagy a kerekasztal-tárgyalások sűrűjében, esetleg köztársasági elnökként, a Sándor palotában. Amikor az első, szabadon választott országgyűlésben felvetődött a neve, mint leendő államfő, először csak annyit mondott: „én meg már megvettem a következő havi bérletemet.”

Bár lenne most egy olyan köztársasági elnökünk, akivel a legnagyobb probléma az, hogy a testőrök nem tudnak rá vigyázni! Nem tudnak rá vigyázni, mert azonnal megindul az emberek felé, amint meglátja őket, és eltűnik a látótérből. Mert egy közülünk, nem több, más a munkája.

Ha Göncz Árpád már meg is érdemli a pihenést, a köztársaságért kötelességünk megharcolni. Az ő öröksége kötelez. Egy olyan köztársaságért kell ringbe szállnunk, amelyben nem kell folyton visszatérnünk történelmünk rövid, dicső szakaszaihoz, mert végre a jelenben is kiteljesedhetünk, és nem kell lehajtanunk a fejünket azért, mert másként gondolkodunk, mint a hazánk miniszterelnöke. Nem kell lehajtanunk azért a fejünket, mert azt tervezzük, hogy kormányt váltunk, ha a kabinet nem végzi jól a munkáját. És végezetül nem kell lehajtanunk a fejünket akkor, ha nem gyakoroljuk a vallásunkat, vagy éppen igen, csak az eltér a társadalom többségi vallásától.

Egy ilyen ország államfője volt Göncz Árpád. És hogy annyi viszontagság után hogyan tudta megőrizni azt a derűt, ami nyugdíjasként is sugárzik róla? Mindegy is. Sokunknak kéne, hogy erőt adjon.  

A Republikon intézet videója: http://www.facebook.com/photo.php?v=3063705624326

Múlt péntek este egy nagyon kedves ismerősöm invitált az OR-ZSE zsinagógájába. Kábálát Sábáton (szombatfogadáson) voltam. Egy elhúzódott találkozó miatt elkéstem, kis híján oda ültem le, ahová csak férfiak tehetik, és először másik irányba lapoztam az imakönyvet. Tetézte a bajt, hogy a zsinagógában már csak az első padsorban volt hely, és hogy fogalmam sem volt, mit tegyek az istentisztelet végén, meglepetésként kapott, egyetlen korty itallal. Azt hiszem, ennél több illetlenséget nem követhet el az ember egy vallási csoport szertartása ellen. Az események sűrűjétől feszengve álltam, hogy hátha odajön hozzám Gábor barátom, és kiment a kínos helyzetből – vagy legalább elmondja, mi a következő lépés -, de váratlanul a rabbi lépett oda hozzám. Széles mosollyal annyit mondott: „Szia, Darvas István vagyok.” Egy másodperc alatt szüntette meg minden feszengésemet, és üzente azt a kézfogással: jó, hogy jöttem. 

Hogy miért kezdtem így a Nemzetközi Holokauszt Emléknapján írt bejegyzésem? Mert sokadszor döbbenek rá arra, mennyit nyerne az egész világ, ha közelebbről megismerhetné a zsidó kultúrát. Az ember jobbára igyekszik múzeumokból, történeti forrásokból, elvétett cikkekből, megmaradt levelezésekből és barátai elmeséléséből tájékozódni arról, hogyan is kell elképzelni egy vallásgyakorló zsidó család életét, de a történet végére talán még több lesz benne a kérdőjel, mint amikor nekiindult a nagy projektnek: ismerjük meg a zsidó nép kultúráját.

A káoszra rátesz egy lapáttal, hogy mire eljut odáig, hogy az összeszedett információhalmaz alapján összeállt képet elmondja egy társaságban, valaki félbeszakítja egy romboló információval, ami után ettől az egésztől elmegy az ember kedve. Minden alkalommal, amikor elkezdtem mesélni a világon egyedül álló, Berlini Holokauszt Múzeum kiállítása alapján, hogy mi is az alapvető értetlenség itt, Európában a zsidókkal kapcsolatosan, döbbenetes ténnyel szembesülök. Lelkesen igyekszem belefogni a látottak elmesélésébe, miszerint régre nyúlik vissza a társadalom értetlensége a zsidókkal kapcsolatosan. „Egy keresztény földműves lányának esélye sem volt beleszeretni egy falu szélén lakó zsidó család egyetlen fiába, hiszen nem értették egymás kultúráját”, a társaság egyik tagja elkezdte mondani, hogy „persze, mert a zsidók mindenkit kiközösítenek”.

Hát, én nem így látom. Képzeljük csak el a péntek esti, zsinagógába való érkezésemet egy katolikus templomban. Vajon odajött-e volna hozzám a pap, széles mosollyal, és bemutatkozott-e volna? A lehetséges válaszokat az olvasó fantáziájára bízom.

Amikor ma megosztottam ezt péntek esti történetet egy zsidó ismerősömmel, azt írtam neki: nálunk a kerületben is van egy fiatal lelkész, aki a feje tetejére állította az evangélikus egyházat – Újlipóciában legalábbis mindenképp. Majd hozzátettem: a katolikus egyházfő előtt is le a kalappal. Talán megindul egyfajta nyitás a különböző vallásokon belül. Sok lelkes fiatalra van hozzá szükség. A válasz úgy zárult - e vallásos zsidó fiatal tollából: „Ferenc pápát pedig Isten tartsa meg vagy 120 évig.”

Hát, ők volnának azok a zsidók, „akik mindenkit kiközösítenek.” Ők volnának az a nép, akiket egy egykori keresztény utasítás – és úgy látszik, egészen a II. Világháborúig tartó „protokoll” – szerint azért nem szabad kiirtani, csak sanyarú sorsban tartani, hogy emlékeztessenek mindenkit arra: így jár az, aki a rendszer ellensége.

A rabbi engem köszöntő, szívélyes jelenete után már világos volt az utasítás: „vedd fel a kabátod, és kövesd a tömeget”. A feladat könnyűsége sem könnyített sokat a zavaromon, sőt, egyre inkább bonyolódtam bele saját aggodalmas gondolataimba: vajon mit gondolhatnak egy minden szabályt áthágó fiatal nőszemélyről, akit még sosem láttak előtte. Majd ismételten egy fél deci bort nyomtak a kezembe, egy fiatal srác koccintott velem, majd mikor mindketten fenékig ürítettük a poharunkat, mosolyogva annyit mondott (az egyébként tényleg nem túl jó) borra: „hát, ez olyan középrossz. És akkor udvarias voltam.” Gábor barátom a kezembe nyomott egy szelet kalácsot, és hozott egy széket. Azt mondta: "nekem mindegy hová, csak ülj már le, mert állva nagyon kényelmetlen."

Hosszasan beszélgettek. (Beszélgettünk?) Ott volt a MAZSIHISZ elnöke, az Országos Zsidó Levéltár egyik fiatal, rendkívül okos és bájos munkatársa, Toronyi Zsuzsa és az Országos Zsidó Egyetem egyik oktatója. A német megszállás emlékművéről és a holokauszt emlékévről volt szó. Nem feltételezték a kormány szándékos történelemhamisítását. Nem feltételezték, hogy a jelen kultúrpolitikája meg akarja gyalázni több százezer honfitársunk emlékét. Ők, akik rengeteget tudnak saját népük történetéről és kultúrájáról, azt feszegették, hogyan tudnák ezt megmutatni a magyaroknak. Abból kívántak kiindulni, hogy a kormány nem rosszindulatú, hanem alulinformált. Nyitni akarnak felé, és csitítják azokat a társaikat, akik azonnal nekirontanának Szakály Sándornak, Lázár Jánosnak, az V. kerületnek, vagy a német megszállás emlékművének.

Bemutatkozni szeretnének. Elmondani, kik ők és honnan jöttek. Miért csinálják másként, mint mások, és hogy miért és hogyan őrizték meg ezeket a hagyományokat annak ellenére, hogy a történelem megtépázta a népüket. Azzal válaszolnak egy kegyetlen és őket bántalmazó, zárt gondolkodásra, hogy nyitnak. Nyitnak és elfogadják a helyzetet. Leülnek gondolkodni, és eszük ágában sincs bántani azt, aki bántja őket.

Értem Toronyi Zsuzsát, értem a MAZSIHISZ elnökét és értem, hogy mit szeretnének elérni. Azt mondják, nem szeretnék, ha a holokauszt emlékév arról szólna, hogy voltak az ünnepek, volt a mikve, a diaszpóra, egyszer Egyiptomban éltek, és hogy Mózes kettéválasztotta a Vörös tengert, vannak nekik olyan ünnepeik, amelyek nekünk nincsenek, és aztán megérkezett a szörnyűséges holokauszt, ami után újra nincs semmi. Ami után ismét csak egy érthetetlen űr tátong, és végül elérkezünk 2014-be, a holokauszt hetvenedik évfordulójához, és újra ugyanolyan keveset tudunk a velünk élő zsidóságról, mint amennyit egyszer, évszázadokkal ezelőtt tudtak a falu lakói arról a néhány zsidó családról, akik nem rég jöttek ide, valami nagyon furcsa nyelvet beszélnek, egészen más a hajuk, szombaton nem dolgoznak és képtelenség velük barátkozni.

Ma megállt az élet az éterben, pontban hétkor, 70 másodperc néma csönd erejéig. Az áldozatokra emlékeztünk, az auschwitz-birkenaui haláltábor felszabadulásának hatvankilencedik évfordulóján. Én csak azt remélem, hogy azok az emberek, akik engem feltétel nélkül fogadtak be maguk közé péntek este, a legintimebb vallási szertartásaik egyikébe - minden esetlenségemből adódó tiszteletlenségem ellenére -, ők a 70 másodperc néma csönd után is kapnak figyelmet a többségi társadalomtól.

A szemléletmódot, amivel ők be szeretnének mutatkozni, amivel el szeretnék oszlatni a mítoszokat - és békét kívánnak teremteni a jelenben és a jövőre nézve is -, tanítani kéne. Mindannyian nyernénk vele.

Ezt hangzott el a köz(szolga)tévé család-barát magazinjában nyilatkozó Pongrácz Tiborné részéről. A hölgy a Központi Statisztikai Hivatal Népességtudományi kutatóintézetének igazgatóhelyettese. Véleménye szerint a magyar nők addig halogatják a szülést, amíg kifutnak az időből. Majd hozzátette: „aki tudatosan nem akar gyereket, olyan, hát lehet, hogy pszichológusnál van, de meg is érdemli, hogy pszichológushoz vagy pszichiáterhez menjen.”

Pongrácz Tiborné

Mint a valóságtól, a munkapiactól nem elrugaszkodott ember, bátran mondhatom, hogy Pongrácz Tibornénak nincs igaza. A probléma ugyanis nem a nők fejében/lelkében, hanem az ellátórendszerek hiányosságaiban keresendő. Abban, hogy ha ma, Magyarországon kiesik egy kereső a család életéből, nem hogy nyaralásra nem futja, de még pelenkára is alig.

Amikor az időlegesen kieső kereső nekilát, hogy visszaszerezze kínkeservesen megszerzett munkapiaci pozícióját, és bölcsődébe írassa babáját, azzal találja szembe magát, hogy a bölcsődében néhány órát tölthet a gyerkőc naponta (amely véletlenül sincs átfedésben a normálnak tekinthető munkaidővel). A pelust otthonról kell vinni (ráadásul az alapvető, állami ellátás is egy vagyonba kerül) őt pedig – tudván, hogy nemrég tért vissza GYES-ről -, amolyan leggyengébb láncszemként kezelik. Ő kiesett már a ritmusból, és bizonyára jobban szót ért már a kádba való gyerekjátékokkal, mint egy céges levelezőrendszerrel, no meg, különben is: feltehetően mindjárt itt a második poronty, miért bíznának rá nagy projekteket?

Csak hogy a mai fiatal nő fejében nem egy ilyen, sokrétűen megalázó élethelyzet munkálkodik életcélként. Generációm lányai nagyon keményen megküzdenek az önbecsülésért, azért, hogy megtanulják önmagukat elfogadni, hiszen annyi elvárásnak kell megfelelniük. Sokunknak az motoszkál a fejében: ha életet adok valakinek, akkor előtte magammal tisztában szeretnék lenni. Nem csak anyagilag. Lelkileg. Ismerni akarom önmagam. Úgy szeretném bemutatni a világot az első, később a második és talán a harmadik babámnak, hogy számomra abban már ne legyenek ijesztő, vagy pánikkeltő dolgok. Ha majd ott szuszog a karjaimban, nekem kell őt megnyugtatnom, nem pedig fordítva, pedig biztos vagyok benne, hogy ő is képes lesz erőt adni nekem, bármilyen élethelyzetről is legyen szó.

A jelenlegi társadalmi-gazdasági helyzet az egész fejlett világban másfajta munkapiaci helyzetet teremtett, amely a családtervezésünkre is kihat. Ha édesanyánkhoz képest 4-5 éves „késésben” vagyunk az első csemeténk vállalásakor, hát annyi baj legyen! A Honvéd kórház csecsemő intenzív osztályára visszaérkezett egy orvosnő, aki Angliában tanulta ki a szakmát, és egy emberi világot teremtett a korababák számára, itt, Budapesten, nem messze a zajos 1-es villamos vonalától. Ő azt mondta: a szakmán belül meg kell küzdeni az idősebb generációkkal, hiszen ők sok mindent máshogyan tanultak még, másmilyen módszerekbe tanultak bele, akár már a ’60-as, ’70-es években. De – ahogyan az orvosnő fogalmazott -: ha mindent úgy csinálnánk, mint 40-50 évvel ezelőtt, és folyamatosan így tennénk, akkor változatlanul barlangrajzokat festenénk a barlang falára, amelyben lakunk.

Én is így látom: nem csak az orvostudományt, de a társadalmat tekintve is nagy változások mentek végbe az elmúlt két-három évtized során. Nekünk más az életritmusunk. Nekünk picit tovább tart a magunk lábára állni. Minket tovább néz gyereknek a tőlünk idősebb korosztály, és ennek megfelelően egy picit később válunk felnőtté. De vajon való-e egy gyerek kezébe gyerek? És vajon nem jobb-e várni azzal a babával, ha az ember nem biztos még önmagában?

Az, hogy a KSH Népességtudományi kutatóintézet egyik vezetője élethelyzetünket és motivációinkat nem ismerve nevezze abnormálisnak a viselkedésünket, és küldje pszichiátriára a jövő nemzedékének anyukáit, csak azért, mert néhány évvel később szülnek, mint ahogyan azt Pongrácz Tiborné a saját fiatal korában megszokta, az egyszerűen a Népességtudományi intézetet minősíti.

Az is elgondolkodtató, hogy egy közpénzből fizetett embernek miért nem elérhető az önéletrajza, és hogy az általa teljesen gyogyósnak tartott korosztály már 18 évesen is három nyelven megértette magát, nála meg egyedül a magyar zászló ékeskedik, amikor munkahelyének honlapján rákeresünk az általa publikált anyagokra… hadd ne mondjak semmit. Bizonyára megalapozott, nemzetközi szervezetekkel és kollégákkal egyeztetett munka folyik Pongráczné irodájában. Minden egyéb, különböző társadalmi csoportokat pszichiátriai esetnek nevező „tanulmányt”, ami az igazgatóhelyettes asszony kezei közül kikerül, szóra sem érdemesnek tartok. 

A tavaly április 27-i alakuló sajtótájékoztató után – akkor még berlini lakosként, Németország egyik tevékeny kisvállalkozójaként és parányi, de rendkívül motivált, összetartó csapat munkaadójaként -, arról álmodoztam, hogy megérkezvén a magyar közéletbe, egy olyan világért dolgozom majd, ahol Nyugat-Európához hasonlóan, a társadalom minden tagja megérdemli, hogy a törvény és a többi ember őt szabadnak, egyenlőnek és felnőttnek kezelje. Bő félévnyi, nagyon kemény menetelés, számos interjú, cikk, blogbejegyzés, lakossági fórum és sajtótájékoztató után be kell látnom: épp ideje megérteni, hogy itt, Magyarországon – egyelőre -, egy átmeneti lépcsőfokért kell küzdeni. Az is szép dolog!

Ez az átmeneti lépcső nem lenne kevesebb, mint hogy a magyar társadalom olyan intézményekhez jusson hozzá, mint az alapvető jogvédelmi háló – melynek irodáihoz bármikor fordulhat az ember, ha szüksége van rá -, a magától értetődő, jól működő fogyasztóvédelem, a hatékony és ütőképes szakszervezetek, erős, valamint egymással szabadon versengő szervezetekből álló civil szféra. 

Ezek az intézmények állampolgári öntudatot és egyfajta általános tájékozottságot építenek fel – melynek keretében a többség tisztába kerül jogaival és kötelezettségeivel. Ezek a keretfeltételek juttathatnak majd el bennünket a következő szinthez: egészen addig, hogy megküzdjünk a magunk Nyugat-Európájáért. Egy ilyen országban érdemes egyenlő bánásmódról beszélni, jól értjük egymást, amikor esélyegyenlőségről, Európai Unióról, fenntartható fejlődésről, vagy környezettudatosságról beszélünk. Egy ilyen országban a nagykorú állampolgárok túlnyomó többsége számára nem kérdés, hogy egyéni szabadság kizárólag egyéni felelősségvállalás árán létezik.

Amíg Magyarország olyan súlyos problémákkal néz szembe, mint hogy négymillió ember él létminimum alatt, addig ezek e célok egykörös megvalósításának terve nem pusztán naivitás, de nyomorban élő honfitársainkkal szemben, nemes egyszerűséggel nem fair. Amíg hazánkban évtizedek óta nem látott betegségek bukkannak fel, mint a TBC, vagy a Hepatitis „A”, mert egyes területek annyira elmaradtak és elszegényedtek, hogy lakóik jószerivel az életben maradásért küzdenek (hiszen alapvető egészségvédelmi eszközök sincsenek már a kezükben), addig az elsődleges cél kizárólag ennek a gazdasági-társadalmi problémának a megoldása lehet. Amíg arra kényszerülnek családok, hogy a tizenöt éves, megesett lány megtartsa születendő gyermekét - mert ebből három éven át néhány tízezer forinthoz jut három generáció, akik negyven négyzetméteren nyomorognak - addig arról kell beszélni, hogy ezt a katasztrofális állapotot hogyan lehet megszüntetni.

Léteznie kell azonban egy olyan politikai formációnak, amely érez magában erőt arra, hogy ne csak addig lásson, hogy mindenkinek kenyér kell a kezébe és fedél a feje fölé. Ilyen szemléletmóddal örökre a paternalizmus káros örvénye húz majd bennünket egyre lejjebb. Tudnunk kell, hogy az ezredfordulót követő évtized a bolondját járatta a magyar társadalommal. Minden arról szólt, hogy ki tud nagyobbat mondani, vagy ki az, aki annak érdekében képes veszélybe sodorni a költségvetés egyenlegét - egyúttal páratlan magasságokba felszalajtani a GDP-arányos államadósságot -, hogy megnyerje a következő választást is. 

Magyarország nem csak négymillió szegény ember országává vált. Egy olyan országgá vált, ahol a kormányzati arrogancia olyan mértéket ölt, hogy egy miniszteri biztos száját az hagyja el: „annak kell szégyellnie magát, akinek nincs munkája”. Ez a kormány több embert sértett meg méltóságában három év alatt, mint a rendszerváltást követő összes kabinet együttvéve. Az orbáni politika kizárólagos célja az volt, hogy milyen módon tud egy szűk réteget gazdaságilag olyan helyzetbe hozni, hogy lehetőleg egész életében ne legyen gondja semmire. Ugyanakkor milliók élnek nyomorban, akiket Orbánék gyakorlatilag kriminalizálnak az elesettségükért.  

Egy ilyen borzasztó állapotban lévő országban senkit sem fog érdekelni az európai integráció, a folyóink tisztasága, vagy az a tény, hogy a nemzetközi piaci törvényeken és megújuló energiaforrásokon nyugvó, hosszú távú rezsicsökkentéssel – amely jelen pillanatban ugyan beruházásokat kívánna mind a befektetőktől, mind a magyar államtól, azonban - nem pusztán a természetet óvnánk, de gyermekeink, unokáink már jóval kevesebbet fizetnének a vízért, gázért, vagy az áramért.

Én azok közé tartozom, akik rendületlenül hisznek abban, hogy a célok, melyek megvalósításáért létrejött a Magyar Liberális Párt, nemesek. Úgy gondolom, véghez lehet vinni őket. Tudom, hogy rengeteg hit, akarat, munka és türelem kell hozzá. De ez egy hosszútávfutás. Törekvéseink pedig azt célozzák, hogy a hazánk újra felemelkedhessen. 

Jöjjön hát az első lépcső - az is szép feladat! És hogy ki lesz az, aki mindezt véghezviszi majd? A Liberálisoknál bőven akad olyan fiatal, aki a második sebességre kapcsoláskor még nem lesz harminc éves. Szerintem megérdemlünk egy esélyt.

A Magyar Közlöny keddi számában megjelent kormányhatározat szerint, a kormányzat 2014. március 19-én, a német megszállás hetvenedik évfordulóján tervezi felavatni a szobrot, amely oly módon kíván emléket állítani a magyar Holokauszt áldozatainak, hogy azt sejteti: kizárólag a náci Németország, valamint Magyarország német megszállása tehető felelőssé a vallási-, etnikai- és más kisebbségek ellen elkövetett, embertelen tettekért. A Szabadság térre tervezett emlékművet felvették a nemzetgazdasági szempontból kiemelt jelentőségű ügyek listájára. A kabinet álláspontja szerint társadalompolitikai szempontból fontos, hogy a német megszállás napjára elkészüljön az emlékmű. Karsai László történész gusztustalannak nevezte az ötletet. Az avatás ellen több szervezet – köztük a Mazsihisz és a MEASZ – is tiltakozott. Tegnap a Radnóti-díjas Tolerancia csoport flashmobot tartott a téren, ahol 1956 hőse, Mécs Imre is felszólalt. A kritikák egybehangzóak: a projekt nemes egyszerűséggel elkeni a magyarok - tagadhatatlanul fennálló - történelmi felelősségét a II. Világháború Kárpát-medencei borzalmaiban.  

Nem áll szándékomban megkérdőjelezni a miniszterelnök jó szándékát ebben az ügyben, azonban a tervezett Holokauszt-emlékmű egy teljességgel elhibázott koncepció, annak jelenlegi terve pedig vállalhatatlan. A magyar Holokauszt kapcsán ugyanis a német megszállás kizárólagos hangsúlyozása azt sejteti, hogy a magyar államot semmiféle felelősség nem terheli a történtekért, holott ez egyszerűen nem igaz. Ha megnézzük, hány zsidót, romát és homoszexuálist deportáltak hazánkból, lakosságarányt tekintve példátlan és rémisztő statisztikái vannak Magyarországnak. Ehhez a magyar kormányzat készségesen asszisztált, mind a Horthy-korszakban, mind a nyilas hatalomátvétel után. Több mint 400 ezer honfitársunk vesztette életét haláltáborokban, gettókban, halálmenetek közben, lőtték a Dunába, betegedett meg, vagy lett öngyilkos, hogy elkerülje a további szenvedéseket.

Ezt a folyamatot nem az 1944. március 19-i megszállás indította el Magyarországon, és nem is a német nyomás idézte elő - gondoljunk csak a Horthy-korszak alatt hozott zsidótörvényekre! Történelmi források igazolják, hogy semleges országok, illetőleg a Vatikán több ízben fogalmaztak meg éles hangú, tiltakozó bírálatokat a nagyarányú magyarországi deportálások miatt. Hazánkból még akkor is indultak halálvonatok, amikor már több európai országban leállították a deportálásokat, mert közeledett a háború vége. 

A Holokauszt-emlékév terve nagyon helyes, ugyanakkor ilyen szimbolikus ügyekben éppen az volna fontos, hogy minél többen bekapcsolódjanak a társadalmi vitába, amely a szobor kiválasztását, az emlékmű üzenetét, valamint annak elhelyezését kíséri. Hiba azt feltételezni, hogy egyetlen párt dönthet arról, hogyan emlékezzünk meg a magyar történelem egyik legsötétebb időszakáról. Hiba, ha nem nézünk szembe a történelemmel. Hiba, ha a múlt eseményeiről való emlékezést politikai csatározás és a saját igazunk bizonygatása árnyékolja be. Hiba, ha egy országban a történelem jobb-, vagy baloldali.  

Az emlékmű projektje – hasonlóan az oktrojált, egypárti alaptörvényhez -, egyetlen párt akaratát, világnézetét és történelmi szemléletét erőlteti rá az egész nemzetre. Ez egyszerűen elfogadhatatlan. Az emlékmű, valamint a korszak ily módon való értelmezése a történelemmel való szembenézés lehetőségét veszi el a jelen és a jövő nemzedékeitől. Még távolabb lök bennünket Európától. Ezt a szobrot - amely a kormányhatározat értelmében, kizárólag az Orbán-kormány kiemelt jelentőségű ügyeként jelenik meg a nyilvánosság előtt – senki sem fogja a sajátjának érezni. Ez a szobor egy megosztott ország és a kormányzati akarnokság emlékműve lesz. Ahogyan a jelenlegi Alaptörvény közjogilag is kettészakította ezt az évek óta hidegháborúzó országot, a Holokauszt-emlékév mentegetőző szobra tovább fokozza majd a társadalom kettészakítottságát.  

Tartani lehet attól, hogy a hazánkban erősödő szélsőséges csoportok a német megszállást és néhai honfitársaink módszeres kivégzését ünnepelni vonulnak majd a szoborhoz. Ez az emlékmű sosem lel majd békét. A békétlenséget erősíti majd a magyar társadalomban, amelytől így is évek óta szenved ez az ország.

2013 őszén, a kristályéjszaka évfordulóján, Radnóti-kötetet égetett a Magyar Nemzeti Arcvonal nevű szervezet

A kormány azt állítja: az emlékmű felavatása a Holokauszt minden áldozata előtt lerója majd a kegyeletét. Szerintem akkor róná le kegyeletét, ha a szembenézésről szólna, és ha a Nemzetközi Holokauszt Emléknapján avatnák fel: azon a napon, amikor az auschwitzi haláltábor felszabadult. Amennyiben a III. Birodalom kapitulációjának évfordulójára esne a választás, mindössze 50 nappal kellene eltolni a szoboravatást. Az Európa-szerte ünnepelt, május 9-i Béke Napja is jó választás volna, de a német megszállás napjának évfordulóját választani a legrosszabb, amit a magyar kormány tehet. Áldozatnak állítja be az akkori magyar vezetést, pedig - a zsidók, cigányok, homoszexuálisok, fogyatékkal élők ellen elkövetett gaztettekben - tettes társ volt. Nem akármilyen!  

Ha jó szándék vezérli is a kormányzatot, átgondolatlan és vállalhatatlan döntésnek tartom, hogy a náci megszállás időpontjához igazítsák a több százezer honfitársunk kínszenvedésére és halálára emlékeztető szobor avatását. Az emlékmű terve, későbbi helye és avatásának időpontja kizárólag társadalmi vitában, de legalább az érintett kisebbségekkel folytatott egyeztetéseken dőlhet el, kizárólagos célja pedig az érdek nélküli emlékezés lehet. Az egypárti döntés ebben az esetben is a legrosszabb megoldást eredményezte.

Jó volna, ha a kormányzat meghallaná ezeket a tiltakozó hangokat, és képes volna utólagosan változtatni döntésén. Ezzel kétséget kizáróan bizonyíthatná tiszta szándékát. El kellene felejteni azt a gondolatot, hogy a jelenlegi jobb- és baloldal bármilyen módon is örököse bármilyen szörnyű történelmi tettnek. Az unokák nem felelősek a nagyszülők tetteiért. A jelenünkért viszont nagyon is felelősek vagyunk. És ha ez a kormány felelősséget érez a hazája iránt, akkor visszavonja ezt a döntést. Mert egy emlékmű avatása senkit sem menthet fel megbocsáthatatlan bűnök alól. A Holokauszt-emlékév célja pedig nem lehet egy gyalázatos korszak szerecsenmosdatása!