Mondhatnám azt: ez a kormány nem érti az emberi méltóság fontosságát. Orbán Viktor, kormánya és annak helyi helytartói azonban számos esetben bizonyították már, hogy álláspontjuk szerint, az egyes társadalmi csoportok „védelme” kizárólag más csoportok kirekesztésének árán valósulhat meg. Ismerjük azt a történelmi kort, amelyben ez a gondolat fogant. A nyugati szövetségi rendszer nem kért belőle, és garanciákat teremtett arra, hogy az európai társadalomszervezésbe soha nem tér vissza ez a szemlélet.

Számos alkalommal bizonyosodott be, hogy a pedagógusok, óvodapedagógusok, ápolók, orvosok nem számítanak. Nem számítanak a szülők, a szülőnők, a megszületett gyermekek, a fogyatékossággal élők, azok, akik nem házasságban élnek, azok, akik egyedül nevelnek gyermeket, de azok sem, akik nem a Fidesz felé húznak a választásokon. (Így kell demokrácia helyett két és félmillió rendszer-kedvezményezett szavazatából bebiztosítani a hosszú távú, vastag parlamenti többséget – de ez egy másik írás témája.)

A kórkép általános: a NER-ben nem érték az ember. Nem érték a teljesítmény. A család és egyéb, gyakorta hangoztatott frázisok pusztán jelszavak szintjén fontosak a kormány és kiszolgálói számára. Orbánék néhány dolgot emeltek minden fölé. Az általuk legritkább esetben követett keresztényi értékrendet. A problémák megoldása helyett, a tények elferdítését, és a szókimondók megfélemlítését. A folytonos moralizálást, miközben tudjuk, hogy az OLAF-jelentés alapján a legtöbb EU-s pénz hazánkban tűnt el céltalanul, és úgy, hogy szinte minden ügyben bebizonyosodik: olyan emberek vertek a társadalom gyerekeinek nyakába kötelező erkölcstant, akik hírből hallottak csak a valódi erkölcsösségről. Olyan emberek próbálnak idén ősszel morális alapokra helyezni kampányt, ahol már nagyon rég megbomlott a rendszerszintű moralitás.

Ha a kórházainkra nézünk, már csak morális alapon is kötelesség volna tenni azonnal azért, hogy az orvosoknak, ápolóknak ne kelljen penészes, hiányos vakolatú szobákban nyugovóra hajtani a fejüket, amikor az ügyeletben lehetőség van egy kis megpihenésre. De nem számítanak. Azok a szakmák nem számítanak, ahol a hivatástudat a méltatlan körülmények közt is viszi előre az embert. Viszi, mert erre esküdött fel. Viszi, mert így álmodta meg önmagát. Fogni a haldokló kezét, megküzdeni az utolsó ampulláért, ha elfogyott a készlet, tartani a legapróbbak fejét és a lelket a családban, hogy láttak ők már sokkal kisebb babát is, aki ma élsportoló.

Ez nem folytatható vég nélkül. Az oktatás, a szociális ellátórendszerek és az egészségügy olyan rendszerek, hogy az ott szolgálatot teljesítők azt is vállalják, hogy rosszabbul élnek, mint a magánszektorban dolgozók. De az, hogy bizonyos kórházakban gyakorlatilag hajléktalanszállókhoz hasonló hálóhely és hó végére bizonyosan elfogyó jövedelem legyen a fizetség azért, hogy még tartják a vállukon az összeomlóban lévő egészségügyet, méltatlan és elkeserítő.

A nürnbergi pereket megelőzően komoly fejtörést okozott, hogy hogyan kell eljárni a nemzetközi bíróságnak abban az esetben, ha egy állam nem az ellenséges hatalom katonáival, hanem saját polgáraival szemben követ el erőszakot. Elég megnézni, mi történt 2017 októberében. Egy férfi vért hányt, a fájdalomtól ordítva, a sürgősségi osztályon halt meg. Csak a takarítót küldték oda. Ha feltakarítják, úgy már minden bizonnyal nem zavar senkit, hogy egy ember testnedvei a földön voltak. És az sem, hogy más is járhatott volna így. Tudom: menthetetlen volt. Kórházi közlemény van róla. Ez rendkívül szomorú, és ilyenkor csak azt tudjuk mondani a családnak – ha már közünk lett ehhez az egészhez –, hogy osztozunk a gyászukban, és legyenek erősek. De itt menthetetlen volt ezen az apán kívül valami más is. Az ő méltósága. És mindenkié, aki akkor vagy bármikor máskor ennek a sürgősségi osztálynak a várójában tartózkodott. Köztük a férfi lányáé, aki végignézte az apja szenvedéseit, és fogadta a takarítónő utasításait, hová dobhatja ki a vért, amivel négy zacskó telt meg.

Nem az a kérdés, hogy valaki, aki vért hány, menthető-e. Ez a család fájdalmát szaporítja. Nem tudjuk eldönteni, és nekem nem is tisztem. Itt, egy budapesti kórházban, senkit sem érdekelt egy fájdalomtól ordító, halál előtt álló ember. Nem volt egy ember abban a kórházban, aki injekcióval érkezett volna hozzá – csillapítandó a fájdalmát –, lefektette volna egy hordágyra, és elvitette volna egy olyan szobába, ahol feltehetően ugyanúgy érte volna a halál. Ez nem szakmai kérdés. Etikai kérdés. Azt gondolom, ha a vasfüggönyön túli világban történik ez, még jogi értelemben is bűnnek minősülne, amit ez ellen az ember ellen elkövettek. Itthon marad a keserűség, és a biztos tudat, hogy az utolsó óráit emberhez méltatlan körülmények közt végigszenvedő ellen minimum morális értelemben bűnt követtek el. Az veszett el, amiről a gyógyítás végső soron szól. Az emberiesség.

Olyan gyönyörűen le lehet fényképezni azokat a felújított vidéki kórházakat, meg azokat a „családbarát szülészeteket”, a „családok évében”, de mire megyünk vele? A véres valóság – és a fenti esetben ez valóban a véres valóság volt – az, hogy ebben az országban egységnyi idő alatt többen halnak meg kórházi fertőzésben, mint közúti balesetben. No meg az: a szülőnőtől kezdve, a koraszülött babán át, a hosszú sorokban várakozó daganatos betegekig mindenki, aki csak találkozik a magyar egészségüggyel, rémítő történeteket hoz el onnan. A szóbeli erőszaktól kezdve, a nemtörődömségen át, a „családi programig”, amely arról szól, hogy a kórházban fertőzést kapott apjukat saját kezűleg menthessék meg, és fertőtlenítsék ki a kórtermet, mert az intézmény nem volt erre képes, és így a könyökműtétre érkezett, életerős, ötgyermekes férfi kis híján hullazsákban távozott a helyszínről.

Ez a kormány sokszor használja a „haza” és a „nemzet” kifejezéseket. De az igazság mégiscsak ott áll egy társadalmi adakozásból felújított turistaház oldalában állított emléktáblán: „Ahogy egymással bánunk, az a hazánk.” Kérdés, hogy az a kormány, amelynek intézkedései és tétlenkedései idáig, az embertelen bánásmódig és a tömeges idő előtti elhalálozásig vezettek, vajon hol határozza meg a saját hazáját. Mert hogy gyáva népnek nincs hazája, ezt tudjuk. De hol a hazája valakiknek, akik gyávává tettek egy társadalmat, és elhitették széles tömegekkel, hogy amikor a másik a halála előtt ordít a fájdalomtól, és vérbe fagyva hal meg egy kórházi folyosón, akkor még csak fel sem kell kapni a fejünket?

Mert hogy pénz van. Szuperkórházra, felújításra, ahol a helyi jelölt szeretne fürödni a nemzeti szalag átvágásakor a népszerűségben. Kérdés, hogy szándék mire van. Emberségre és a méltóság helyreállítására aligha.

Újabb gondolatok a tranzitzónáról

Feltűnt nekem Röszkén valami, ami eddig még nem. Ahogy halad velünk előre az idő, és egyre gyakoribbak a tranzitzóna-látogatásaink, úgy bomlik ki egyre több részlet a szögesdrótok között, úgy lesznek egyszerre csak ismeretlen ismerősök az ott tartózkodók, és úgy mozgatja meg egyre jobban a kreativitásomat a feladat: valahogyan emberségesebb körülményeket kellene teremteni a zóna lakóinak. A jelenlegi ötlet, hogy fákat telepítsünk a kerítések közé, megvalósíthatónak tűnik.

Nem kívánom azt a látszatot kelteni, hogy az intézmény vezetői – lehetőségeikhez mérten – ne akarnának jól bánni a menedékkérőkkel, mert minden alkalommal jelét adják, hogy a keretrendszer, melyben mozognak, szűk ugyan, de ők azon belül megtesznek minden tőlük telhetőt, legyen szó orvosi ellátásról, étkeztetésről vagy akár szabadidős tevékenység szervezéséről. A hiba a központnál keletkezik, ezt egyhamar felszámolni aligha lehet. Sajnos a tranzitzóna a kormány számára azt szolgálja, hogy ha kellő ideig váratnak menedékkérőket ilyen körülmények közt, akkor talán megunják, és önként állnak el szándékuktól, hogy az Unióban keressenek menedéket.

Arról szeretnék most mesélni, ami bent történik, és arról, hogy talán egy új kezdeményezés javíthat egy picit az életminőségükön, már ha találunk olyan civil szervezetet, amely kész előnevelt fákat adományozni a zónának.

Többen azt mondják: nem azért vannak úton 3-4 éve, hogy most fél éve börtönben legyenek. Sok szívszorító történet van, annak a családnak a története egy közülük, amelynek feje Afganisztánban a magyar csapatok mellett teljesített szolgálatot, tolmácsként. Azért jött Magyarországra, amikor menekült, mert jó emlékeket őrzött a magyarokról. Most hat hónapja szögesdrótok közt, szemernyi természetes árnyék nélkül tartja őt a Magyar Állam, igen szerény élelmezés és orvosi ellátás mellett.

Amikor a nyár közepén Röszkén jártunk, még csak annyi tűnt fel, hogy egyre könnyebben kommunikálnak velünk ezek az emberek. Mesélnek az aggodalmaikról, egészségügyi problémáikról (hiszen azok vannak bőven – de erről majd később), vagy akár a családjuk szétszakadásáról. Olyan emberekben bíztak meg személyünkben, akiket korábban sosem láttak.

Nem elhanyagolható tény: más országokban arról szólt a fáma, hogy most olyan emberek kérik a segítségünket, akiket sosem fogunk látni, nekünk mégis cselekednünk kell. Nálunk pedig az volt az ukáz: mindenkit gyűlölni kell, aki idejön. Innen származik a tranzitzóna ötlete. Itt kell megmutatni a magyaroknak, hogy akik jöttek, szögesdrótok közé való, ápolatlan és kulturálatlan emberek, holott ez nem igaz.

 „Testről és lélekről”

Az ember nem pusztán test, amelyet etetni és elszállásolni kell, hanem lélek, gondolat, érzelmek, álmok, vágyak, tervek, aggodalom, hogy mi lesz a kicsikkel, remény, hogy minden jelenlegi rossz ellenére, a jövőben biztosítható számukra egy teljes, boldog élet. Itt tengeti életét egy menekülés közben született kislány. Nincs még két éves. Több nyelven formálja az első szavait.

Ismerünk egy menekülttáborból érkező bosnyák kislányt. Svédország valaha volt legfiatalabb minisztere lett 2014-ben. Ő az, Aida Hadžialić-nak hívják. 

De ehhez túl kellett élni. Előbb-utóbb békés zónába kellett érkezni. Olyan emberek közt felnőnie végre, ahol élt számára az egyenlő méltóság és egyenlő bánásmód elve. Az ő mérhetetlen munkája ezek nélkül nem lett volna elég. Szeretném azt mondani, hogy ez a kislány, aki már most angol szavakat használ, megérteti magát más népek menekültjeivel is, valami hasonló sors elé néz, és talán nem is lesznek tudatos emlékei a tranzitzónából, de ehhez mindennek jól kell alakulnia körülötte. Jelenleg két útra van esélye: bebocsátást nyer hazánkba, és megkülönböztetések erdejében éli mindennapjait, vagy visszatoloncolják Afganisztánba, ahonnan évekkel ezelőtt indultak el a szülei, és ahol valószínűleg nem várja őket semmi abból, ami egykor az övék volt.

Aki itt van, jó, aki már tovább állt, rossz?

A lakók ezen felül elmondták azt is, hogy higgyük el: a kerítésen át történő határsértés rendkívül veszélyes. Azt mondják: leginkább azok nem vállalták, akik „jó emberek” – így fogalmaztak. Akik felelősséget éreztek a gyerekeik és más hozzátartozóik iránt. Emiatt kopogtattak be azon az ajtón, ahonnan egyenes út vezetett a forró konténerek és a köztük tátongó, murvával leszórt, kietlen udvar világába, ahol nehéz egészségesnek maradni. Nem kívánom letesztelni az állítást, de ezzel voltaképp azt mondják: aki becsületes akart lenni Magyarországgal szemben, az itt rekedt, a többiek talán már új életet kezdtek Nyugat-Európában.

Mentális és egyéb súlyos betegségek a kerítések közt

Júliusban beszámoltunk az agytumoros kislányról, akit hosszú idő után engedtek el Vámosszabadiba, de nem ő volt az egyedüli, aki segítségre szorul. Ő bezárva várta a halált. Menthetetlen. Az úton diagnosztizálták a betegségét.

Szakértők arról is beszéltek, hogy sok ideérkező a tranzitzónában omlott össze, mert úgy gondolta: az Európai Unió a szabadság és a szolidaritás közössége, emberségesen bánik majd velük, még ha először szegények lesznek is, és mindent elölről kell kezdeniük. (Megjegyzem, nem tudom, melyik magyar családapa tudná azt mondani egy négy éve tartó út után: még mindig vannak tartalékaik, kitartanak, nem adják föl.) Ilyen helyzetből érkeznek, felélve minden vagyonukat, amijük valaha volt, és nekivágva az ismeretlennek. A szakemberek azt mondják: ebbe az útba szinte mindent belekalkulálnak, akik nekivágnak. A fogva tartást, az akár több száz kilométeres gyaloglást, a reménytelenséget, az életveszélyt, de amikor az elme úgy hiszi: megérkezett, és ennek ellenére embertelenség fogadja őt, akkor összecsuklik.

Az egyik fiatal nő rendszeresen szenved olyan mértékű rohamoktól, amikben úgy érzi, mindenki meg akarja őt ölni, ő pedig tehetetlenül fekszik a földön, minden izma feszült állapotban – négyen szoktak neki segíteni. Egy négygyermekes anyuka arról mesél: ő epilepsziás. Időnként jönnek a rohamai, ilyenkor két hétig fekszik utána, nem tudja ellátni a gyerekeit.

Mindezek ellenére élni kell, nem csak létezni

Egy derűs, angolul alig beszélő család invitál minket a szobájukba. Épp nagytakarítás van. A kamaszok tökéletes angolsággal panaszolják – és hevesen mutogatnak a gumikesztyűben – „igen, takarítunk, és ő nem akar nekünk ajándékot adni érte” – mutatnak megvetően az édesanyjukra. Mintha csak bármelyik otthonban lennénk, ahol a házimunkára befogott gyerekek méltatlankodnak. A másik családban eközben a felnőtt nők takarítanak. Nem is tudom, hogy csinálták: egy szösz nem maradt a szőnyegeiken, miután felsöpörték. Valamiből sikeresen eszkábáltak bébinyugágyat: ez hintázik az egyik emeletes ágyon, benne egy tündéri féléves.

Az egykor jó szolgálatot tett röplabdaháló leszakadva. Sok labdát rúgtak/dobtak fel a szögesdrótokig. Ha le is szedhetnék őket, azok már rég leeresztettek. Talán ez a kép mutatja legjobban a helyzet abszurditását.

Nem a határvédelemmel van a baj

A határvédelem nagyon helyes, főképp, hogy schengeni kapuőrök lettünk. A gond ott van – és ez minden nagy intézményrendszeren meglátszik hazánkban –, hogy Orbán Viktorra nézve nem egy sikeres határőrt vagy Európát megvédő „hőst” látunk, hanem az embertelenség kormányának fejét. Azt a miniszterelnököt, aki hagyja, hogy Európa ma egy szégyenfolttal kezdődjön. A kirekesztő nacionalizmus és a félelemkeltés teremtette torzszülöttel. Ezekkel a tranzitzónákkal. Nincsenek illúzióim. Tudom, hogy néznek ki hotspotok, láttam már menekülttábort is. A kérdés az: kinek jutott eszébe, hogy egy alapvetően dús növényzettel rendelkező helyen olyan murvát szórjon le mindenhová, ami mellett még a gaznak sincs esélye?

Ez az, ami nem magyarázható. No meg a napi háromórás iskola, mintha falusi tanítóval üzemelne, aki maximum ha tízéves korig le tudja kötni a gyerekeket. Már ha éppen nincs akkora hőség nyáron, hogy a piciket is csak hajnalban nyomja el az álom, mert ilyenkor ők nem tudnak odaérni időben az „iskolába”. Marad helyette az elvesztegetett idő, a cseberből vederbe zuhanó családok, a túlnyomó többségében depresszióval küzdő, és érdemi pszichológiai segítséget nem kapó szülők.

És mindez miért? Azért, mert a magyaroknak sem sikerült megfelelő ellátórendszereket, intézményrendszereket teremteni. Mert most szinte bárki, aki olvassa ezt a cikket, azt mondhatná: „az én gyerekemnek sem biztosítanak megfelelő iskolát”, vagy azt: „annyit keresek, amiből éppen eltartom a családom, nagyon örülnék, ha az állam nekem is hozna napi háromszor élelmet, műanyag dobozban”. És nem tudnék vitatkozni azzal az érvvel sem, hogy elég csak felszállni egy reggeli Volán buszra, vagy egy metróra Budapesten, hogy kiderüljön: a felnőtt lakosság jelentős hányada hazánkban is depresszióval küzd.

Miért érdekelné itt pont néhány tranzitzónában rekedt ember problémája a honpolgárt? – kérdezik tőlem sokan. Egy gond van ezzel. Ha így gondoljuk: sosem tudunk emberséggel tenni a kormány embertelensége ellen.

a kép forrása: drót.eu

Nagy divat manapság arról beszélni, hogy ideológiák utáni világban élünk, és – mondják – végre ki kell mondani: vége az eszmerendszereknek, a progresszivitásé a terep, nincs, és nem is lehet keresnivalója olyanoknak a politikában, akik ragaszkodnának az elvi alapokat nyújtó eszmetörténeti receptekhez. Ez az írás ezt az álláspontot hivatott tagadni, és amellett érvel, hogy nem a konzervatív, szociáldemokrata és liberális értékrendszereket kell meghaladni; a szekértábor-politikának kell véget vetni.  

Utóbbi rombolja a társadalmat, előbbiek pedig – egy jól működő demokráciában – folyamatosan vitázva egymással, olykor egymástól kölcsönözve ötletet, vagy beépítve a másiktól értéket a saját manifesztumaikba, sorvezetőt adnak a teoretikusoknak és a közélet gyakorlati művelőinek arra nézve, hogy egy kihívásra milyen válaszok adhatók. Az eszmerendszer nem más, mint a választási program meglévő és kimaradt-jeleneteinek gyűjteménye. Azt is megmutatja, hogy egy olyan ügyben hogyan cselekedne az adott politikus vagy párt, ami hely-, idő-, vagy kapacitás-hiányból adódóan már nem képezi részét a már megírt és elkészített szakmai anyagainak. Enélkül egy párt választóinak tett ígérete pusztába kiáltott szó. Nincs igazodási pont, nincs értékvilág, ami bármire is kötelezné a jelenben és a jövőben.

Ami az elmúlt időszakban elkeserítő jel, hogy az európai liberálisok frakciójuk neveként már az „Újítsuk meg Európát” nevet fogják használni, mert a „liberális” kifejezés a franciáknál szitokszóvá vált, így inkább becsomagolják azt úgy, ahogyan már eladhatónak vélik. Schmidt Mária a minap azt mondta – sok más szamárság mellett – hogy az Orbán-kormány azért beszél illiberalizmusról, konzervativizmus helyett, mert „A 'konzervatív' kifejezés nagyon nehézkes és unalmas magyarul.” (Nem mintha a konzervativizmus egyenértékű megfelelője volna az illiberalizmus, de mégiscsak kínos, hogy egy közel tíz éve regnáló kormány nem valamiért, hanem valami ellenében határozza meg önmagát.)

Nem azért politizálunk, hogy valakinek az élvezeti értéket nyújtson (értsd: izgalmas legyen bárki számára – arra ott vannak az akciófilmek), és nem is azért, hogy megijedjünk a saját árnyékunktól, ami voltaképpen a finkelsteini politikai tanácsadói réteg által kreált, hamis ellenségkép, hanem azért, hogy a felvilágosodás korától eszmei keretet nyújtó ideológiák  mentén, értékeket tudjunk közvetíteni a polgárok felé. Azért politizálunk, hogy az általunk felvázolt társadalomszervezői, gazdaságstratégiai és szociálipolitikai ajánlat elvezethessen országokat, annak érdekében, hogy a polgárok számára a lehető legjobb, legstabilabb jogállami keretek közt működő, biztonságos közeget teremthessünk a mindennapokhoz.

A liberálisok például olyan közeget, ahol az emberi méltóság mindenekfölött való, és elidegeníthetetlen. Olyan közeget, amelyben a jogegyenlőség és az egyenlő bánásmód elve alapvetés, amiért nem különböző civil szervezeteknek, tüntetőknek és komplett életeket erre áldozó embereknek kell küzdeni érte – sok esetben csak utólag.

Nem arról beszélek, hogy az eszmerendszerek történetében nincsenek elhibázott korszakok. Dehogy nincsenek! Példának okáért ott van a neoliberalizmus. Az egyéni felelősségvállalás értékén túl, amit kétségkívül megteremtett a szabad világban, számos hibát elkövetett: mélyítette a társadalmi szakadékot, nélkülözte a szolidaritást, nem törődött az elesettekkel, és nem törekedett arra, hogy az esélyegyenlőség helyreállítására intézményeket hozzon létre. Ennek korrekciója a liberálisokra vár. A neokonzervativizmus súlyos hibái és értékválsága a konzervatívok felelőssége. A jóléti állam elméleti és gyakorlati reform-terve a szociáldemokraták kötelessége.

Mindenkire vár feladat. Ezt azonban nem úgy kell megoldani, hogy kihajítjuk az ablakon az ideológiát. Mert pokolba a szekértábor-politikával! Elég volt a társadalom megosztásából, a kölcsönös bizalmatlanságból, a kihívásokra adandó válaszok hiányából, amiben szüksége van egymásra minden eszmerendszer képviselőjének minden más eszmerendszer képviselőjére – leszámolva egyúttal a szélsőségekkel és a populizmussal. De semmi sem ment meg bennünket egy eszmék és elvek nélkül működő világban attól, hogy végleg elvesszünk az értéktelenségben és a cinizmusban. Ezért van szükség eszmerendszerekre. És persze, álszentség helyett, valódi értékekre, a politikusok részéről is.

Nem a Sargentini-jelentéssel kezdődött, és nem is azzal fog véget érni

Az egyik legarcátlanabb mondata volt a magyar miniszterelnöknek Strasbourgban a minap, hogy megjegyezte nyugat-európai társainkra: ők örökül kapták a demokráciát. Kérdezem, hogy vajon a németek hány generációra visszamenőleg kapták örökül a demokráciát? Hát a franciák? A spanyolok? A portugálok? Maradjunk annyiban, hogy az előző évszázadban diktatúrából, kirekesztésből és szabadságjogok csorbításából, emberi méltóság megtagadásából ötösre vizsgáztak volna sokan, még az öreg kontinens országait tesztelve is. Ami nagy különbség – és nem vitatom, hogy ez egyúttal nagy terhet rak a jelen generációk vállára –, arrafelé több évtizede elhatározták, mitől fordulnak el végleg annak érdekében, hogy az emberi méltóság és az egyenlő bánásmód elvének mentén szervezzék a társadalmaikat.

Ami most zajlik itthon, nem más, mint közönséges erőszaktétel a társadalmon. Azokon is, akik egyébként örülnek az Erzsébet-utalványnak, vagy annak, hogy a harmadik gyerek után az ő lakásuk is megnőhetett, noha nem akkorára, mint mondjuk Lázár Jánosnak, vagy Rogán Antalnak, de azért mégiscsak. Tudatosítanunk kell magunkban, hogy a demokráciát senkinek sem adták ingyen, ahogyan a szabadságot sem. Mindkettőért a felelősségvállalásunkkal fizetünk, úgy egyéni, mint társadalmi szinten.

a kép forrása: Robert W. Bouman - Twitter 

Tisztába kerülni a jogainkkal

Mialatt a magyar kormány számolatlanul önti az adófizetők pénzét a gyűlöletet szító kék plakátokba, és az egyperces propaganda-híradókba, addig Németországban az államilag finanszírozott reklámfelületek a társadalomfejlődést szolgálják. Tájékoztatják az embereket arról, hogy amennyiben hátrányos megkülönböztetés érte őket, milyen telefonszámot hívhatnak, hová írhatnak e-mailt, és mely felületeken kaphatnak tájékoztatást a hasonló helyzetekről. Elmondják nekik, hogy az embert sem életkorából, sem elsődleges nemi jellegéből, sem bőrszínéből, sem származásából, sem fogyatékosságából vagy szexuális orientációjából adódóan nem különböztethetik meg hátrányosan, és amennyiben ez mégis megtörténik, őket jogsértés éri, amit követően segítséget kaphatnak különböző intézményektől.

Következett eztán egy plakátkampány, amely a mindennapos előítéleteknek kívánta elejét venni. Kérdéseket tettek fel, különféle emberekről készült fotók kíséretében. Egy férfiasabb nő fényképén az a kérdés díszelgett: „túl maszkulin, hogy édesanya legyen?”, egy kerekes székes srác várakozott egy lépcső aljában, mellette a kérdés: „túl kerekes székes a főbejárathoz?”. A harmadik egy pilótafülkében ücsörgő repülőgépet vezető nőt ábrázolt, feltéve a kérdést, vajon ő „túl nő-e ahhoz, hogy repülőgépet vezessen?”, de helyet kapott a kampányban két fiatal férfi is, akik egy csukott ajtó előtt fogták egymás kezét, „túl melegek ahhoz, hogy kivegyék a lakásod?” – szólt a kérdés.

a kép forrása: elte

Ugyanilyen szándékkal jelentek meg a tájékoztató plakátok arról, hogy ma már ott tart az orvostudomány, hogy egy HÍV-fertőzöttnek is lehet egészséges gyermeke, a betegség kordában tartható, a vírusszám annyira leszorítható a szervezetben, hogy a fertőzött nem is tudja tovább adni a vírust.

Az ilyen kezdeményezéseken keresztül érhető el egy társadalom, ahol senkinek sem kell lehajtania a fejét egy olyan tulajdonságáért, amiről egyébként nem tehet. Idehaza minden ilyen vírussal frissen diagnosztizált embert felkészítenek arra, hogy fogja őket betegségükből adódóan hátrányos megkülönböztetés érni, azt is elmondják nekik, hogy hol. Ennél többet értük társadalmi értelemben nem tudnak tenni. Nincs is rá megfelelő kormányzati szándék, hogy ez megváltozzon.

Öntudatos állampolgárok nélkül egy tapodtat sem – gondolatok a Jogtudatosság hónapjáról

Az ember minden értelemben vett szabadsága felelősségvállalás árán születik meg. Akkor válik anyagi értelemben szabaddá, ha kész felelősséget vállalni pénzügyeiért. Akkor válik társadalmi értelemben szabaddá, ha kész tenni önmagáért: tud szólni, ha valami nem tetszik, és kész arra, hogy akár a jogegyenlőségért folytatott küzdelemben való többszöri alulmaradás után is újrapróbálja.

Sok társadalom zuhant már vissza diktatúrába, jogfosztottságba, egészen addig, amíg meg nem küzdött azért a stabil intézményrendszerért, ami kivétel nélkül mindenki számára biztosítja az egyenlő méltóság és egyenlő bánásmód elveinek gyakorlatban való érvényesülését. Idősnek, fiatalnak, romának és nem romának, nőnek és férfinak, erősnek és gyöngének. Addig azonban, annak érdekében, hogy egyszer majd a gyöngékkel se lehessen elbánni – mert egy jogfosztó állami működés azt eredményezi, hogy mindenkivel szemben addig mennek el, ameddig hagyja –, mindannyiunknak erőt kell mutatni, és kijárni az utat, ami Nyugat-Európában is rögös volt. Mindennapos küzdelem elérni a diszkrimináció-mentesség elvének kötelező érvényre juttatásáig.

marabu rajza  

Ezért szemen szedett hazugság, amit a miniszterelnök állít. A demokráciát nem elég örökül kapni: annak fejlődéséért és stabilitásáért nap mint nap tenni kell. A Jogtudatosság hónapjától azt várom, hogy legalább részeredményeket tekintve léphetünk egyet-egyet előre. Mert az nem megy, hogy egy országban millióknak üzeni a kormány, hogy nekik jogfosztottságban a helyük, miközben átkozza azt a Nyugat-Európát, amely minden segítséget és bizalmat megadott nekünk, hogy a magyar társadalom tagjai mind jogaikban, mind méltóságukban egyenlők lehessenek. Ezt nevezem én történelmi aljasságnak a magyar kormány részéről. Ha mindenki tesz önmagáért a mindennapokban, talán ledobhatjuk a hátunkról.

Vajon mi történik a szögesdrótok közt, amit annyira titkol a kormány, hogy még a saját sajtóorgánumait sem engedi be? Igazat mondanak a hatóságok, amikor a megfelelő élelmezésről beszélnek? Mi volt az oka annak, hogy éheztettek embereket a határon? És egyáltalán: mi a feladatunk ilyenkor, amikor látszólag mindenki tehetetlen, aki tudja, hogy segíteni kéne?

Tranzitzónában született és ott cseperedő gyerekek, újszülöttjéhez és frissen szült feleségéhez kórházba nem engedett férfi, elhanyagolt vese- és cukorbeteg édesapa, tűző napon használhatatlanná váló röplabdaháló – ez van a szögesdrótokon belül. Az élelmezés újraindult, azonban orvost csak hetente, pszichológust félhavonta látnak a senki földjén rekedtek. A lakhatásukra kialakított konténerekben - az ágyak és a ruhásszekrényeik elhelyezése után - kevesebb hely marad számukra, mint amekkorát a törvény egy börtönben előír az elítéltek számára. A röszkei határban álló telepen van mosókonyha, kéthetente cserélt ágynemű és zuhanyzó, közösségi tér ping-pong asztallal, lehetőségeik tehát mintha volnának, de egy ideje világos számukra: joguk leginkább hallgatni van. A kicsi gyerekeket ottjártamkor elfoglalják a velük játszó szociális munkások, de a nagyobbak már nagyon is tisztában vannak vele, hogy mi történik velük: az ittlévők hónapok óta nem élnek, csak léteznek.

Az ajtó csak Szerbia felé van nyitva, és amennyiben ott valaki kilép, felhagyhat minden reménnyel, hogy valaha eléri a célját: illegális határátlépőként láncreakciót zúdít magára, előbb a szerbek, majd a macedónok, végül pedig a görögök utasítják ki, míg végül ott állnak, ahol a part, de legalábbis Európa szakad. Egy fiatal lány számol be nekem: annak idején Afganisztánból egy pontosan ilyen kialakítású táborból indultak neki a nagy útnak, előbb hajóval, majd gyalog, míg végül itt kötöttek ki, ahol 2017 márciusa óta rendeleti úton korlátozták a befogadhatóságukat. Haza már biztosan nem mehetnek. Két éve ilyenkor egy afgán fiú azt mondta nekem: „az a mi nagy bajunk, hogy a Mengyelejev-táblázat összes eleme megtalálható a földünkben, és ezért mindenki szemet vet rá”.

 A kép forrása: 444.hu

Bolyongásra ítélve

A szerbek soha egyetlen egy embert sem vettek vissza, akinek a magyarok elutasították a menedékkérelmét. Ez az értelme a dél felé nyitott ajtónak és a múlt héten sajtón végighullámzott éheztetéstől is sokan várhatták: ha önként sétálnak el, le lesz a gond róluk - úgyis csak koloncok az ország nyakán. Mára ez megszűnt, sőt, a múlt héten elakadt adományok egy részére nem volt még szabályozás, akkor a mentelmi joggal rendelkezők még átjutottak az azóta szemmel láthatóan betömködött joghézagon: eljuttatták a MET-egyház által korábban hiába hozott élelmet.

A Hivatal munkatársai készségesek, tájékoztatást adnak arról, hogy vallási előírásoknak megfelelő, dietetikus által összeállított menü van, a két kamasz lányhoz csatlakozó kis társaság azonban arról számol be, hogy nagyjából hetente újra és újra visszatér ugyanaz az étel, és ha az egyhangúság nem volna elég, gyakorta nem tudnak sokat kezdeni az élelemmel, mert azzal indítanak: „itt jobbára mindenki beteg”. A „sick” kifejezést használják – úgy hiszem, ha napszúrásuk nem is, folyadékhiányuk mindenképpen van. Nem vádolom a hatóságokat azzal, hogy nem adnak nekik elegendőt, tudom, hogy vizet annyit isznak, amennyit szeretnének, az ember azonban egyetlen ott töltött óra alatt is kiszárad, ezek az emberek pedig az év legmelegebb hónapjait töltötték itt el, egy szem természetes árnyék nélkül. Most is a konténerek által vetett árnyékban ülnek. Amikor a lakhelyek hűthetőségéről kérdezősködöm, a hivatal munkatársai közlik: álló ventilátor van mindegyikben – ha már az ajtó és az ablak egy oldalon található, így a levegő nem járatható bennük.

A beszélgetőtársaim kimerültnek és reményvesztettnek tűnnek. Nem is nagyon panaszkodnak, csak meglepetten szemlélnek engem, aki – elmondásuk szerint – négy hónap után az első vagyok, aki a hogylétük felől érdeklődik. Néha nehezen értjük egymást. Amikor a hölgyek és az ő speciális napjaikon való higiéniai lehetőségeik felől érdeklődnék, hirtelen megtudom, hogy van egy várandós asszony a zónában, akinek folyamatosan hányingere van az ott kapott ételtől. A férjével beszélek, aki kezét széttéve mondja el: „tudod, hogy egy terhes nőnek mennyi mindenre van szüksége, vitaminokra, élelemre, gyümölcsre…” Azt mondja, jó lenne, ha ehetne levest, de tisztában vagyok vele, hogy különleges igények teljesítése szóba sem jön.

Visszanézek a lányra, aki először kezdett hozzám beszélni, megtudom: tizenöt éves. Akkurátusan elsorolja a családtagok életkorát is. A nővére sincs még 18. Ő azt mondja, nem tanulnak. Talán csak a kicsikhez járnak a pedagógusok, akikről a Hivatal munkatársa beszél. Legalább hozzájuk – tartom magamban élve a reményt.

A kép forrása: Police.hu

Lehet máshogy is

A Nemzetközi Judo Szövetség „Judo a Világért” című sorozatának keretében készült videóban, a török-szír határon hasonló metódussal felhúzott bádogvárosban, a sok esetben egyik szülőjüket elvesztő szír gyerekeknek török gyerekek közé integrált judo edzést indítottak. A riportban török kislány mesél arról, hogy van egy szír barátja, akivel iskola után együtt játszanak, ha nincs házi feladat, aztán mennek edzeni. Az öt év alatt két és félszeresére duzzadó lélekszámú Kilis polgármestere teljes mellszélességgel támogatja a sporttevékenységet a háború által traumatizált gyerekek körében.

Valószínűleg még ők sem tudják, mihez kezdenek a városba újonnan érkezett 140.000 emberrel, egy azonban biztos: amikor újra felragyog a menekült gyerekek szeme, az mindannyiuk sikere – történik mindez az egyéni- és kollektív szabadságjogokat lábbal tipró Erdogan-rendszerben. Lám, lenne, amit Orbán Viktornak érdemes volna megtanulnia Törökországból. Ha mást nem, akkor annyit, hogy autoriter rendszert úgy is fel lehet építeni, hogy közben nem verünk ki kék plakátokon és egyperces híradókon keresztül minden emberséget a társadalomból. Legfőképp azért nem, mert a mindennapjainkban is szükségünk lesz rá. Vagy minimum arra, hogy legalább egymás torkának ne essünk azért, mert embereknek most szükségük van ránk. Abban ugyanis, ami most történik, nem pusztán tranzitzónában rekedtek sorvadnak el szép lassan, hanem mi is, mindannyian.  

És persze, nem azt várom a kormánytól, hogy schengeni határőrként dobja sutba a biztonságot, hanem azt, hogy ha már egyszer bekéretőztünk a biztonság és a szabadság közösségébe, akkor a szabályok betartása mellett, az emberségnek elsődleges szempontnak kellene lennie, amikor döntéseket hozunk, akármiről is.  

Egy menekült kislány és egy dán rendőr - a kép forrása: NLcafe.hu

Iványi Gábor kizárása a határzónából, Orbán Ráhel pelenkaeldobása Horvátországban, Imrédy-korszakot idéző augusztus 20-i díszítés a Parlament épületén, embertelen kilakoltatások, kirekesztésen alapuló párt alakulása a Jobbik-szakadárokból… - az elmúlt két hét szüretje, a teljesség igénye nélkül. Mind csak kórtünetei annak, aminek nem pusztán szemtanúja, de egyszersmind tettese és áldozata is a magyar társadalom. Egy dologgal mihamarabb szembesülnünk kell: ha a baloldali, liberális és mérsékelt konzervatív körökben megmarad a gyűlölet – márpedig jelen van –, nem marad mezsgye, amin elindulhat az alternatíva fölállítása.  

A gyűlölet rombolása

Imrédy-korszakot idéző díszítés a Parlamentben, a szélsőségesnél is szélsőségesebb párt alakulása, segítségnyújtásban akadályoztatott civilek és kisegyház, határzónában éheztetett emberek, szolidaritáshiányos tömegek: a kormány a tűzzel játszik, de elsősorban inkább velünk. Így blokkol folyamatokat, tördel szét társadalmi csoportokat, távolít el egymástól magyart és magyart, mert beleégette a mindennapi viselkedésbe, hogy ne azt nézzük, miben vagyunk egyek, hanem azt, miben különbözünk.

Magyarországon ma már keresztény szembeáll nem kereszténnyel, bevándorlót segíteni kívánó ember azzal, aki őket a pokolba kívánja, gazdag a szegénnyel, otthonápolók az emberminisztériummal, Nemzeti Bank által készíttetett tanulmány a központi költségvetéssel, etikai bizottság a pártvezetéssel, ellenzéki az ellenzékivel – mindenki mindenkivel.

Egy ilyen társadalomlélektani állapotban semmi sem épül. Maximum a mémgyárak, azok meg legfeljebb pár perces nevetésekre jók. Olyan nevetésekre, amelyek egyre ritkulnak a folyton csak fogyatkozó és szomorodó magyar társadalomban. Sokakat húzott le a mocsárként a gyűlölet, rombolva ezzel egyébként a gyűlöletet táplálók komplett táborát, még akkor is, ha a másik oldal nyilvánvaló aljasságán vagy hibáján való csámcsogás közepette egy röpke – csalóka elégedettséget okozó – pillanatra talán nyeregben érezhették magukat. 

A közéleti harctérre dobott pelenka, és minden, ami azután következett

Nem először és nem utoljára vagyunk szemtanúi annak, hogy a NER által felemelkedettek kulturálatlanul viselkednek, akár valakivel, akár a közösséggel szemben. Orbán Ráhel, persze, a Magyar Turisztikai Ügynökségen belül jelentős befolyással bíró fiatal nőként, de akár az elmúlt nyolc évben épített új elit tagjaként is gondolhatott volna arra, hogy érdemes elsétálni a szemetesig. Az is elfogadható, hogy a jelenetet becsmérlő kommentárokkal illetjük – már amennyiben mi magunk elmentünk volna a szemetesig (ez elég fontos kitétel, legalábbis az én szememben).

A pelenkaeldobáson sokan azt kívánták leverni ezen a lányon, hogy nem dolgozott meg azért, amije van, sőt, mi több, az adófizetők pénzéből család számára elkülönített vagyonból járt évi tízmillió forintért Svájcban egyetemre, most különös üzleti szálakon keresztül kastélytulajdonossá, villatulajdonossá és milliárdossá vált. Értelemszerűen legalább valamifajta normális viselkedést elvárhatnánk tőle, ha mást nem is. Ismerjük az illiberális állam „szerencséseinek” történetét, alig láttunk tőlük intelligens vagy kulturált sajtómegszólalást, és – gondolhatjuk magunkban – legalább némi alázat szorult volna beléjük, ha már a társadalom kárára gazdagodtak.

Orbán Ráhel, Vajna Tímea, Rogán Cecília… egykutya. Mintha maguk építettek volna álomházat, vettek volna álomautót, építettek volna elismerésre méltó karriert. Cégtulajdonosok, vagy éppen állami vállalat élén töltenek be fontos szerepet – mindezt látványosan teljesítmény nélkül. Jogos a hűvös megvetés.  

Ugyanakkor, ha mi magunk szót emelünk a kormányzati gyűlöletpropaganda ellen, ha felemeljük a szavunkat akkor, amikor az egyik párt képviselője cigányozik a Parlamentben, ha követeljük, hogy az államalapítás ünnepe az egész magyar társadalomé, s ne csak vallásgyakorló keresztényeké legyen, akkor hogyan engedhetjük meg magunknak, hogy bármin ugyanolyan módon szaladjon el velünk a gyűlölet, mint az ellenkező oldallal? Gyűlöletből csak rombolás születik: így íródnak a történelemkönyvek legsötétebb oldalai.

„Keresztények” kontra „demokraták”

Gyakorta hangoztatjuk – jogosan –, hogy keresztény értékekhez méltatlan a kormányoldal viselkedése. Orbán Viktor, szívós, 2002-ben megkezdett, nyolcéves munkával, tudatosan két táborra szakította az országot, de éppen ezért, a vele szembenállók feladata nem az volna, hogy kiszolgálják ezt a játszmát, éppen ellenkezőleg: hogy megmutassák, máshogy is lehet. Ha egy szemetestől nem messze földre dobott pelus láttán, az ellenzék jó része az egyébként konstruktív, építő folyamatokra is használható energiája egészét beleöli abba napokon át, hogy gyűlölettel átitatva csámcsogjon ezen a történeten, pontosan ugyanolyanná válik, mint amikor a kormányoldal tábora Soros Györgyről fröcsög.

Volt itt a kommentfolyamban minden, Orbán Ráhel rondaságától kezdve, az ostobaságán és a kurvaságán át, egészen a farönk lábaiig, amin van pofája tangapapucsot hordani… minden ilyen eset pusztító folyamatként hullámzik végig az ellenzéken. „Ha haragot dédelgetsz, az olyan, mintha mérget innál, és azt várnád, hogy a másik haljon meg.” – tartják a buddhisták. Meglátszik az országon: már csaknem mindenki az összeesés szélén áll ebben a parttalan háborúban.

Orbán Viktor kommunikációs tanácsadóinak legnagyobb trükkje, hogy annyira hamis és képtelen társadalmi és kommunikációs teret állítanak elő, amelyben elmoshatók jó és rossz határvonalai. Mintha nem volna józan és nem józan, vagy helyes és helytelen álláspont, kenik hazug módon mindezt a tolerancia-eszmére, és annak „pusztítására”. Morális válságot emlegetnek, melyet kirekesztéssel kívánnak megoldani. Nekünk pedig, akik ellenirányt képviselünk, kutya kötelességünk bizonyítani a viselkedésünkkel, a mi közösségünket jellemző általános hangulattal, hogy Orbánék a lehető legrosszabb úton járnak.

A finkelsteini örökség és a gyűlöletspirál sokakat elkapott az ellenzékből is. Orbánék malmára hajtja a vizet, aki jelen helyzetben gyűlölettel válaszol a kormány gyűlöletére. Ha sárral dobálózunk, sarasak leszünk. És ez akkor is így van, ha a másik oldal ezt szaros pelenkával teszi.

Orbán Viktor az év legőszintébb napját éli minden egyes alkalommal, amikor a Bálványosi Szabadegyetemen megtartja szokásos beszédét. Különösen azóta érdemes figyelni ezeket a beszédeket, amióta meghirdette az illiberális államot. Onnan jutott el odáig, hogy mostanra Magyarországról szinte semmi mondanivalója nincs, az idei beszéd derekát nyugat-európai társaink kritikája adta.

Az illiberális állam meghirdetése – eleget téve a liberális értékektől elfordulni látszó magyar társadalom igényeinek – egy olyan időpillanatban történt, amikor Magyarország már lényegében búcsút is mondott a liberális demokráciának. A beszéd egyszerre töltekezett az Orbán-kormány jogállami normákat romboló ténykedéséből, és abból, hogy idehaza eleddig soha egyetlen politikai erő sem vállalta fel a feladatot, hogy valóban közvetítse az állampolgárok felé, miben is áll a demokratikus pluralizmus és a joguralom házassága.

Orbán Viktor úgy használja alternatívaként a „kereszténydemokrácia” fogalmat, szemben a liberális demokráciával, mintha ennek bármi értelme is lenne. Amennyiben ugyanis a liberális demokráciát tagadja meg egy kormány, az nem mást jelent, mint a joguralomnak való hátat fordítást.

Ez eredményezi azt, hogy bizonyos társadalmi csoportoktól alaptörvényi szinten vitatnak el jogokat, hogy a piacgazdaságunk egy állam vezérelte, járadékvadászattal átitatott, becstelen kiszorítósdi martalékává vált, gyönge intézmény, melyben egyeseket méltatlan versenyelőny, másokat örökös állami pályázati győztes pozíció illet meg, megint másoknak az esélyegyenlőség teljes hiánya jut.

Inkább talán putyinizmus

Így néz ki az illiberális állam, melyet Orbán Viktor és barátai megálmodtak, és amely fogalomra Fareed Zakaria is felkapta a fejét. Úgy kommentálta a 2014-es beszédet: a rendszer, melyet Orbán Viktor megalkotott, inkább a putyinizmus nevet viselhetné.   

A miniszterelnök figyelmen kívül hagyja, hogy a kereszténydemokrácia a liberális demokrácia keretein belül működve, egy politikai oldal sajátja lehet ugyan, de magát a liberális demokráciát nem tagadhatja meg. Ha megteszi, sérti az uniós csatlakozási feltételekként szabott koppenhágai kritériumok jogállami keretrendszert érintő pontját.

Mindegy tehát, hogyan nevezzük, a lényeg ugyanaz: a polgárosodási folyamatokat visszafogó, egyéni- és kollektív szabadságjogokat korlátozó, joguralmat nem tisztelő, társadalmi csoportokat és egyéneket egymástól megkülönböztető szemléletben vezetett országgá váltunk, és mindig akad 2,7 millió ember, akik, a választási törvény átírásával kétharmadhoz juttatják ezt az oldalt.

A hanyatló Nyugat és a virágzó Magyarország kapcsolata

A szabadságjogokat garantálni képtelen, rettegő és veszélyes átalakulási folyamaton keresztül áteső Nyugat-Európa képe vonult végig az idei tusványosi beszéden. Mintha csak egy berlini falleomlás előtti korszak híradójából idézték volna – természetesen Keletről. Európa kétségkívül válságos időszakot él. Intézményi reformra, közös szakpolitikákra, közös kül- és biztonságpolitikára, egységes szabályozásokra volna szüksége, ha együtt akar lépni, nem beszélve arról, hogy döntést kell hozni arról, merre tovább: cél-e a föderális Európa, nemzetállamok közösségévé válunk végül, vagy egy széteső országcsoport leszünk, amely egyesével bizonyosan lemarad a globális versenyben.

Nem született jó megoldás a menekültkrízisre, a nettó befizetők egyre jogosabban követelik, hogy a nettó haszonélvezők demokráciát leépítő, emberi méltóságot nem tisztelő tagjai ne kaphassanak több támogatást, míg nem rendezik belső viszonyaikat. Mialatt egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a külső kihívások mellett, egyre több megoldatlan belső kihívás gyötri az öreg kontinenst, megengedhetetlen az egy helyben toporgás.

Kórházi fertőzések és leszakadó milliók

Orbán Viktor azonban egészen odáig jutott, hogy miközben azt ecseteli tusványosi beszédében, hogy a nyugat-európai demokráciákat veszélyeztetik a menekültek, és Magyarország a béke szigetévé vált, ahol jobban érvényesülnek a szabadságjogok, mint az egykori vasfüggöny túloldalán, közben ebben az országban nem más veszélyezteti a szabadságjogokat, mint maga a kormány, benne pedig Orbán Viktor személyesen. És mialatt könnyedén, most éppen egy fokkal normálisabb színű ingben, néhány pálinkával és pár szál kolbásszal a háta mögött, nincs semmi mondanivalója az oktatási rendszerről, a kivándorlásról vagy a kórházainkról, nagyon könnyű egyébként szabályozott piacgazdasággal, joguralommal és nálunk jóval nagyobb társadalmi békével rendelkező országokat ostorozni.

Az meg, hogy közülünk hányan halnak bele kórházi fertőzésekbe, vagy hogy mennyi embert ölnek meg családon belül, mialatt a hatóságok tétlenül ülnek, esetleg hogy a gyerekeink közt változatlanul növekszik a társadalmi különbség, ahogyan halad velük előre az idő az iskolában, kit érdekel? Nem Tusványosra tartozik. És végtére is a miniszterelnökre sem. Az ő tevékenysége jó ideje kimerül a félelemkeltésben, valamint a fogalomzavar generálásban. És – lássuk be – neki jól megy. Az ország meg kit érdekel?

Magyarország bajban van. Nem erős, nem büszke, de még csak nem is termékeny. A kormány nyolc éve kirekesztő családfogalommal operál, ezen keresztül alkotta meg saját Alaptörvényét, a családtámogatási rendszerét, de még a Nemzeti Alaptantervét és a tankönyveit is. Történik mindez úgy, hogy változatlanul öregszik a népességünk, és úgy, hogy nincs előremozdulás a nők munkapiaci diszkriminációját vagy a társadalmi helyzetét illetően, miközben mind több ország ismeri fel a szabad világban, hogy ez a kulcs ahhoz, hogy termékenységi arányszám legalább megközelítse a kívánatos, 2,1-es szintet.

Gegek márpedig kellenek

Persze, lehet felhívni a figyelmet a kormány kirekesztő társadalomszemléletére és családképére, elhívni a családügyi államtitkárt a Pride-ra, majd rámutatni, hogy ugyan ő úgy gondolja: tőle nem kell félteni a kisebbségek jogait, miközben az Alaptörvény egyik olyan paragrafusából idézett, amely emberek százezreit különbözteti meg hátrányosan azzal, hogy a kormány szája íze szerint definiálja a családot. Ettől még nem vagyunk beljebb, maximum néhány transzparenssel, melyek Novák Katalint ábrázolják.

(a kép forrása: mérce.hu) 

Amennyiben a kormány a kirekesztő szemlélettel kívánja biztosítani a népesség fogyásának megállítását, rossz úton jár. Újabb és újabb kutatások igazolják, hogy a fejlett világban ott születik a legtöbb gyermek, ahol a nők és férfiak egyenlősége mind jobban biztosított. Ez leginkább Izlandon és Svédországban mutatkozik meg, de nem pusztán nyugat-európai társadalmak – mint Norvégia, Luxemburg vagy Franciaország - járnak nálunk közelebb ahhoz, hogy fenn tudják tartani a népességszámukat, de Bulgária, Románia és Észtország is. Amennyiben a kormány keresztény értékekre hivatkozó családpolitikája helyes volna, Lengyelországnak el kéne húznia a mezőnytől, de a nemzetközi összehasonlítás hátsó traktusában helyezkedik el.

Magyarország egy rendszerhiba-halmazon ül, és a kormánynak esze ágában sincs változtatni.

A hazai alumni kutatások évek óta mutatják, hogy felsőoktatási intézményekben több nő és jobb eredménnyel végez, mint a férfiak, a nők karrierútja ugyanakkor már a kezdetekkor laposabban indul felfelé, mint a férfiaké, gyermekvállaláskor pedig a legtöbbek karrierjében törés következik be: "sokan ülnek diplomával a homokozó szélén". A munkapiac jelenleg ugyanis beárazza a gyermekvállalást, és már a gyermekkel nem rendelkező fiatal nőket is megbízhatatlan munkaerőnek bélyegzi, nem beszélve arról, amikor a terhesség alatt már nem bíznak nagy projekteket egyébként kiváló munkatársakra. Ami történik, elképesztő nemzetgazdasági pazarlás: hosszú távon GDP-ben mérhető következménye van. 

(a kép forrása: www.skik.hu) 

Az ellátórendszereink rugalmatlanok

Az ellátórendszerek rugalmassága elengedhetetlen ahhoz, hogy egy fiatal család megfelelően tudja szervezni az életét, ugyanakkor a bölcsődei férőhelyekért tülekedés van, az intézmények időbeosztása a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető rugalmasnak, vagyis marad az ádáz küzdelem, gyakorta már a terhesség alatt, hogy a gyereknek jusson férőhely, aztán pedig a napi időbeosztással, hogy „ne szóljanak meg”.

(a kép forrása: svabhegyibolcsode.hu)

A támogató környezet hiányzik

Egyre több olyan társadalmi probléma kerül felszínre, amely eddig a mélyben szunnyadt, köztük az, hogy az édesanyákat már gyakorta gyermekük születése előtt becsmérli a környezetük, holott támogató környezet nélkül mérhetetlen nehéz szilárnak és magabiztosnak maradni – legyen szó bármilyen foglalatosságról. Itthon szinte minden mozzanatért – és annak ellenkezőjéért is – ítélet hullik a fiatal szülők nyakába, és ez alól az apák sem mentesülnek. A nők esetében súlyosbítja a helyzetet, hogy gyakorta megaláztatások közepette adhatnak csak életet gyermekeiknek, ráadásul, amikor mindenen túlküzdötték magukat, érkezik a munkapiaci hidegzuhany.  

Nincs egységes szülészeti protokoll

Magyarországon a középosztály az élet több területén gyakorlatilag alapvető jogokat vásárol magának. Ennek egyik színtere a magánkórházakban való szolgáltatások igénybevétele, különös tekintettel a terhesgondozásra és a szülészetekre.

Az EMMI-t hiába kéri több szakértői fórum, érintett csoportok és civil szervezetek, nem dolgoz ki egységes, WHO-ajánlásokhoz is illeszkedő szülészeti protokollt, ami egyúttal azt eredményezi, hogy sok szülőnő és újszülött jogai súlyosan sérülnek az állami intézményekben: sok az indokolatlan beavatkozás, melyet gyakorta le sem egyeztetnek az anyával, nem magyarázzák el, vagy nem vázolnak fel alternatívát lehetőségként. Gyakori az a jelenség is, hogy az anyára terhelik a beavatkozás visszautasítás felelősségét, sőt, kifejezetten nyomást gyakorolnak rá annak érdekében, hogy ellenkezőleg döntsön. Nagyobb baj, hogy a kormány – hasonlóan sok társadalmi és szakmai problémakörhöz – ebben a kérdéskörben is tétlen marad, sőt, nem áll szóba az érintettekkel.

(a kép forrása: www.teleelettel.hu)

Maradnak a civil szervezetek és magánkórházak, melyek nap mint nap küzdenek azért, amiért az államnak kéne: hogy a szülés és a születés ne járjon az emberi méltóság csorbulásával.

Az egészséges terhességek arányával sem állunk jól

A fejlett világban szokatlanul magasak a hazai koraszületési arányok, és sajnos ez a születési rendellenességekkel is így van. Mélyebb kutatásra egyelőre nem volt pénze senkinek, azt azonban tudjuk, hogy a problémát tekintve Magyarország északkeleti régiója áll az élen, vagyis előzetesen feltételezhető, hogy az alapvetően szegényebb, kevésbé iskolázott, alulinformált és egészségtudatos életmódhoz hozzáférni képtelen társadalmi csoportok körében születnek a legtöbben azok a babák, akiknek kevesebb esélyük van egészségesen nekivágni az életnek. (Ez azonban a probléma alaposabb kutatása nélkül csak feltételezés. Sokat elárul, hogy a kormány nem különít el forrásokat a probléma gyökerének feltérképezésére, holott állításuk szerint a „Családok évét” éljük.)  

(a kép forrása: veol.hu)

Ennek fényében különösen problémás, hogy a korai fejlesztésre alig jutnak források, bár kétségtelen, hogy az elmúlt két évben javulásnak indultunk. A kormány otthonápolási díjemeléstől való elzárkózása azt is egyértelműen mutatja, hogy szó sincs emberbaráti szeretetről, de még felebarátiról sem: a keresztény családmodell és a gyermekvállalás egy esetben értékes igazán a Fidesz és a KDNP szemében, ha abból minimum kettő, de inkább három, makkegészséges gyermek születik, akiknek semmifajta extra intézményi vagy orvosi többletsegítségre nincs szüksége a felnövéshez.

A képlet tiszta: a jövő munkavállalóit kívánják most kipréselni a fiatalokból, úgy, hogy egyébként sem a munkájukat, sem a szülőszobát, sem a bölcsődéket, sem az iskolákat tekintve nem várja őket biztos talajra épített környezet.

Jogaink elidegeníthetetlenek. Vagy Magyarországon mégsem?

Minél alacsonyabban iskolázott egy nő, illetve minél kisebb településen él, annál valószínűbb, hogy sérülnek jogai, legyen szó akár kórházi ellátásról, a munkapiacról, vagy az ellátórendszerek útvesztőiben tett lépéseiről. Leginkább diplomások számolnak be arról, hogy HR-igazgatói pozíciójuk után az irodavezetői állást ajánlották fel nekik, miután életet adtak kisbabájuknak, de alacsonyabb munkapiaci pozíciókban nem ritkán az elbocsátás a módszer. Tovább súlyosbítja a helyzetet, hogy politikai hajlandóság arra nem volt, hogy a nők és a férfiak egyenlőségéért küzdjenek a mindenkori kormányzatok, a nőkre mint a csökkenő népesség problémájának megoldási eszközére tekintettek, nem hátrányos megkülönböztetést elszenvedő társadalmi csoportra, holott a csökkenő népesség részben az utóbbi probléma következménye. 

(a kép forrása: femina.hu) 

A megalázottság és a jogfosztottság érzete azokban is mély nyomot hagy, akik nevén sem nevezik a problémát. Sosem elfelejthető, hogy az egyenlő méltóság és az egyenlő bánásmód elve azokat is megilleti, akiknek nem áll módjában megküzdeni azokért. Az az állam és az az intézményrendszer, amely ezt képtelen biztosítani, nem alkalmas feladata ellátásra.

És akkor még egyszer Novák Katalinról és a kormány felelősségéről

Persze, jó volt Novák Katalint számos transzparensen látni, így vonulni a szivárványemberekkel az Andrássy úton, de alapvetően a valódi, kívánatos hatás újfent elmaradt: a kormányt társadalmi kórtünetek garmadája sem készteti elgondolkodásra, pláne nem családpolitikájának változtatására. A nők hátrányos megkülönböztetésének felszámolása helyett, marad kirekesztő családmodell, a túlontúl válogatós családtámogatási rendszer, a rugalmatlan ellátórendszerek, az elégtelen egészségügyi szolgáltatások, és a sehová sem vezető, pazarló, osztogató szemlélet. Mi sem mutatja jobban az elhibázott szakpolitikát, mint azt, hogy a gyermekvállalás ma Magyarországon az egyik szegénységi kockázatnövelő tényező. Mégis miféle környezet az ilyesmi?

Ezek után csoda, hogy minden hatodik magyar baba külföldön születik? Egy fenét. Persze, a Fideszre ebben a helyzetben is számíthatunk: ezeknek a gyerekeknek a születését is elő tudja adni saját sikerként – beleszámítva őket a magyarországi statisztikai adatokba. Nem baj, egyszer majd feltűnik valakinek ezer év dohszaga az EMMI épületében. Csak nehogy túl késő legyen. 

A Liberálisok évek óta küzdenek a nők és gyermekek elleni erőszak visszaszorításáért, valamint azért, hogy e bűncselekmények esetében a prevenció domináljon a jogszabályok kialakításában, valamint az erőszakszervezetek munkájának szervezésében. Magyarországon minden tizedik nő él vagy élt olyan párkapcsolatban, amelyben bántalmazták vagy jelenleg bántalmazzák. Ez tarthatatlan. A kormány változatlanul képtelen a nők elleni erőszak visszaszorításáért küzdő civilek meghallgatására és az Isztambuli Egyezmény ratifikációjára. A Lanzarote-i Egyezmény, mely a gyermekek szexuális kizsákmányolása ellen kötött nemzetközi szerződés, szintúgy ratifikációra vár hazánkban. A Liberálisokkal ennek életbeléptetését is követeltük már – eleddig hiába.

A Fidesz újfent tanúbizonyságot tett Brüsszelben arról, hogy politikájának hangsúlyos részét képezi a nők hátrányos megkülönböztetésének fenntartása – ennek legszélsőségesebb formája a nők elleni erőszak. Számos alkalommal voltunk szemtanúi annak, hogy még a parlamenti patkóban is szóbeli erőszakot követtek el kormánypárti képviselők, ellenzéki képviselőnőkkel szemben. Hogyan tudnánk megértetni egy olyan politikai közösséggel, amely a vak komondoros képviselőt megtartották soraik közt a Parlamentben, mi is volna a teendő a nők elleni erőszak visszaszorításának ügyében, vagy melyek a teljes jogegyenlőségért folytatott küzdelem első lépései?

A kép forrása: MTI/Beliczay László

Olyan politikával nem lehet előre lépni, amely alapvetően érdekelt a nők és férfiak közti (jog)egyenlőtlenségek fenntartásában

A héten tárgyalta az Európai Parlament a McAvan–Šuica-jelentést, amely többek között a lányok és nők testi, illetve lelki épségének biztosítása, a gazdasági és szociális jogok, valamint a lányok és nők szerepvállalásának előmozdítása, hangjuk és részvételük erősítése mellett foglalt állást. A kormánypárt EP-képviselői távolmaradtak a szavazástól. Mondhatnánk, hogy kinyilvánították: számukra ez a küzdelem nem fontos. Ennél azonban én tovább mennék.

Korábban a nők elleni erőszak visszaszorításáért folytatott küzdelemben maradtak passzívak a brüsszeli fideszesek. A mostani szavazástól való tartózkodás szerintem nem csak annak szól, hogy a most napirenden levő állásfoglalás felszólította a magyar kormányt az Isztambuli Egyezmény ratifikációjára, melyet nyilvánvalóan nem akar megtenni. A Fidesz politikájában tudatos a nők elnyomása. Az ellenkezője automatikusan kezd el jobban működtetni egy társadalmat, de a Fidesznek érdeke, hogy fennmaradjon a minden területen tapasztalt aszimmetria, csakúgy, mint orvos és ápoló, tűzoltó és rendőr, egészségügyi dolgozó és beteg, tanár és szülő vagy tankerület és iskola között. Ez a Fidesz rendszerének egyik alapja: egymással szembenálló feleket teremteni, hierarchikus viszonyok bebetonozott rendszerét fenntartani. Így lehet autoriter hatalmat igazán eredményesen építeni. A legrombolóbb játszmák egyike, hogy férfiak és nők között is így tesz a kormány.

A kormánypártok, saját céljaik érdekében pedig azt is képesek tétlenül nézni, hogy ma, Magyarországon a szexuális bűncselekmények elsődleges helyszíne a család.

A kép forrása: Mandiner

A családon belüli erőszak létét szóhasználatában is elvető Orbán-kormány tevékenyen részt vesz több millió honfitársunk folyamatos szenvedéséhez, és ahhoz, hogy a társadalom egy olyan fejlődési lépcsőfokon rekedjen, ami nélkül nincs felzárkózás a szabad világ boldogabb társadalmaihoz.

A Jobbik kémiai kasztrációra tett javaslata középkori szemléletet hozna vissza

A Jobbik szexuális bűncselekmények visszaszorítására tett szélsőséges javaslatait a leghatározottabban el kell utasítanunk. A kémiai kasztráció módszere a szemet szemért elvet követi, ami középkori társadalmak szintjére vetné vissza a magyart. Nem pusztán társadalomfejlődési lépcsőfokot, de szakmai síkot tekintve is hibás a szélsőjobboldali párt javaslata. Csak azokban az esetekben mutattak ki kevesebb visszaesőt, amikor a bűnöző maga vállalta a gyógyszeres kezelést. Számos alkalommal bebizonyosodott, hogy a büntetési tételek súlyosbításának nincs a társadalom többi tagjára nézve visszatartó ereje.

A Sólyon történt gyerekgyilkosság érthető módon keltett közfelháborodást, azonban politikai hasznot húzni az emberek haragjából és elkeseredéséből, különösen ilyen ügyben, rendkívül káros. A nők és gyermekek sérelmére elkövetett szemérem elleni erőszak, és az erőszak további formái – akár szóbeli is – kizárólag prevencióval, átfogó programokkal és a nemzetközi közeg által létrehozott, működőképesebb modellek importjával visszaszorítható. A társadalomban való gyűlöletkeltéssel nem.

A szabad világban működő megoldás puszta importja is jobb volna a jelenlegi helyzetnél

Nincs és nem is lehet elégedett társadalom az egyenlő méltóság és az egyenlő bánásmód elvei nélkül. Ebben nem visz előre az Egyenlő Bánásmód hatóság, kizárólag a jogállami normák és a szabad világ nemzetközi szerződéseinek tényleges betartása lehet irányadó. A joguralomból és a szándékból, hogy jogainkban és méltóságunkban mind egyenlők lehessünk, egyenesen levezethető intézményi keretrendszerek kialakítására kötelezi magát egy modern állam.

Az nem jogegyenlőség, hogy egy nő státusza megszűnik munkahelyén a GYED ideje alatt. Az nem jogegyenlőség, hogy egy fiatal nő munkakeresését akadályozza a várható gyermekvállalása. Az nem jogegyenlőség, hogy felsővezetői szinten alig találunk nőket a cégek hierarchiájában, az pedig már a világ keleti fele előtt is kínos, hogy a magyar parlament mindössze 10 százaléka nő.

Az sem jogegyenlőség, hogy a kormány folyamatosan közvetíti saját családmodelljét a társadalom felé, miszerint egy nő helye a fakanál és a bölcső mellett van. Ennek egyenes következménye, hogy a nőnek otthon nincs szava. Akinek nincs szava, azt miért hallgatnák meg arról, hogy "felette álló férfi" bántalmazza? Először szóban, majd gazdasági értelemben, később jön a barátoktól és környezettől való elszigeteltség, majd a fizikai bántalmazás, amely gyakorta szexuális erőszak, és azt is statisztikák bizonyítják, hogy ezt a sort számos esetben követi gyilkosság: minden hétre jut egy nő, akit saját partnere öl meg. 

Amely ország a fentiekkel érdemben nem foglalkozik, sosem teremt valódi jog- és esélyegyenlőséget. Anélkül pedig nincs felemelkedés, nincs progresszió. Ez nem női ügy, ez össztársadalmi érdek.

Nem csak a tisztesség, de a köztünk szövődött, baráti munkakapcsolat is megkívánja, hogy ebben a kérdésben, jelen formában is megszólaljak. Még ha az elmúlt másfél hétben hozott döntéseinkkel minden olyan bélyegre rácáfoltunk, amelyek 2013 áprilisában ragadtak ránk, (azonnal, ahogyan megalakultunk) nem ez kapott lángra a sajtóban. Ez – sokadszor – mérhetetlenül igazságtalan a Magyar Liberális Párttal és Fodor Gáborral szemben is. Tudom, a politikusok nem feltétlenül Grál-lovagok (ha mind azok lennének, nem itt tartanánk), és minden társadalomnak olyan tollforgatói vannak, amilyeneket megkövetel a népharag (bár ne kéne erről beszélni!), éppen ezért, talán ritka dolog is igazságról vagy igazságosságról beszélni. Elmondom, miért teszem meg most mégis.

Két hete pénteken, a Magyar Szocialista Párt választmányán olyasvalami történt, ami hosszú ideje példátlan a magyar politikatörténetben. A Magyar Liberális Párt nevében, szót kértünk a Szocialistáktól (tettük ezt egy nyílt levélben). Sermer Ádám, a párt elnökhelyettese és én megkaptuk a lehetőséget, hogy felszólaljunk egy másik párt legfontosabb döntéshozó testülete előtt. Elmondhattuk, hogy hozni jöttünk, nem vinni, hogy a választási szövetség megkötése és újabb párttal való bővülése önmagában is hordozza az üzenetet, hogy komolyan gondoljuk a Változás Szövetségét, komolyan gondoljuk az ellenzéki szerepből adódó kötelességeinket.

A pedagógustüntetés előtti percek

Megszületett a döntés: az MSZP és a Párbeszéd szövetséget kívánt velünk kötni, és szerény, ám létező, releváns ajánlatot tettek felénk. Ekkor a választmányi elnök azt nyilatkozta, hogy engem ajánl a lista 15. helyére, amelyet az akkor még kétpárti szövetség fenntart számunkra – másnap délelőttig, amikor döntést kell hoznunk. A kampánynyitó szombat délutánra esett, nem volt sok idő. A Liberálisok Ügyvivői Testületének órái voltak rá, hogy eldöntse, él-e az egyébként valóban nagyon szerény, és bennünket igen nehéz helyzetbe hozó lehetőséggel. Nehéz kompromisszumok meghozása várt ránk, a pártelnökre különösen. Amikor megkérdezték tőlem, hogy hogyan fogjuk nevezni az aznap éjszakát, azt feleltem, hogy az egymás iránti szolidaritás és a lojalitás éjszakája volt. Minden eshetőség fölmerült, a szervezet kész volt az önálló indulásra – mint legrosszabb forgatókönyv, hiszen biztosan tudtuk, hogy aki most így dönt, ezen az oldalon, rombol. Azt a szándékot helyeztük minden elé, amit kezdetektől fogva: építeni akartunk.

Nem csak akartunk, tudtunk is építeni 

Sosem neveztem nevén a kollégámat a sajtóban – noha sokszor hivatkoztam rá –, aki az út elején azt tanította nekem, hogy „ha politikus vagy, első sorban azt kell nézned, mi a jó a hazádnak, második lehet a pártod, és harmadik lehetsz te”. Ő Fodor Gábor volt. Senkinek sem az jutott eszébe, hogy komolyan gondolhatta ezt, holott elég három nagyon jól látható pontot észrevenni az elmúlt harminc évéből: kétszer (1993, 2009) adott vissza parlamenti mandátumot, és amikor Magyarország a 2008-as gazdasági válság küszöbére egy koalíciós válságokkal terhelt időszakban érkezett, szakértői kormány létrehozásáért szállt ringbe, tette ezt széllel szemben. 

A párt alakuló sajtótájékoztatója

A stafétaátadás egyedülálló gesztusa helyett, múlt péntek óta arról szóltak a hírek, hogy egy kevésbé ismert, fiatal politikus kapta a 15. helyet a listán. A folyosói beszélgetések pedig sok esetben arról, hogy „persze, mert tőle lesz a legkönnyebb visszavenni a mandátumot, aztán meg azt ültetnek oda, akit akarnak”. De ez nincs így. A lista három helye a Magyar Liberális Párté. Közülük az elsőre a Liberálisok engem jelöltek, a másik kettőre az elnökhelyettest és a pártigazgatót. Komolyan vettük a megállapodást, a szövetségeseinket és önmagunkat is. Az elmúlt öt évben nem volt olyan megállapodás, amit megkötöttünk, és ne tartottunk volna be. Ezzel is így vagyunk.

Amikor kaptunk jobbról-balról hideget-meleget, akkor is itt voltunk egymásnak. Egy pici, pár száz fős, de erős közösség, mérhetetlen teherbírással, és azzal a képességgel, hogy haladjunk az utunkon, bármi történjen is. Sokan elvitatták tőlünk, mások kifejezetten akadályozni akartak bennünket abban a közel öt éve kimondott szándékunkban, hogy a politikai otthont kereső liberális szavazók számára kívánunk közösséget építeni. Figyelembe véve, hogy sok esetben nagyon szeretett, eleinte kifejezetten népszerű szervezetek hogyan tűntek fel üstökösként a közéletben, és tűntek is el szinte teljesen, hónapok alatt, nincs miért szégyenkeznünk. Az elmúlt öt évben, alig voltak barátaink. Azok voltak, azok lettek, akik most is itt vannak körülöttünk. Magyarország érdekein, és a liberalizmus eszmeiségén túl, egymáshoz, akár szűk, akár tágabb körben, mindig hűek voltunk. Akkor is, amikor belülről, és akkor is, amikor kívülről kívántak szétszakítani bennünket. Megmaradtunk.

Most, hogy olyasvalami történt a köreinkben, amire az elmúlt harminc évben nem volt példa: valaki kész volt átadni a stafétát azoknak a fiataloknak, akiknek a fejlődését és felnövését ő kifejezetten támogatta, most sem ez ebből az egészből a fontos. Nem baj. A változásért dolgozunk. Szövetségben. És biztos vagyok abban, hogy a következő négy évben azt is világossá tudjuk tenni, hogy minden ellenszél mellett is, be tudjuk bizonyítani az embereknek, hogy jobbak, nagyobbak és többek vagyunk, mint amilyennek most gondolnak minket. Éppen az általunk kötött kompromisszumok mutatták meg ezt – bárki bárhogyan csomagolja is be őket. Mutassanak még egy pártvezetőt, aki erre kész lett volna.

Sermer Ádám és Fodor Gábor közös sajtótájékoztatója

És hogy ez az egész miért? Mert hiszünk abban, hogy az emberi méltóság mindenekfölött való mivolta, az egyéni és csoportos felelősségvállalás kérdéskörei, a jogtudatosság, a nyugati világhoz hasonlatos állampolgári öntudat, a honfitársaink iránti feltétlen tisztelet, a szabad ország és szabad iskola – jelen pillanatban csak álom- – képe nem maradhat parlamenti képviselet nélkül.