A héten napvilágot látott levél szerint, Lázár Vilmos és Badlauf László Békemenetre buzdították a CBA „nagycsaládot”, vagyis a szervezet dolgozóit. Minekután önmagában sérti a magánszférát, amikor az ember politikai identitástudatát firtatjuk, a levél több ízben sérti a magánembert, aki pusztán megélhetése miatt, nem pedig a Fidesz-közeli cégóriás iránt érzett szimpátiából dolgozik ott.

Elgondolkodtatott azonban, hogy vajon hány Fidesz-közeli cég dolgozói kaphattak még arra utalást a munkahelyükön – akárcsak szóban -, hogy a Békemenetre elmenniük ajánlatos? Vajon hányan voltak még a Hősök terén, akik egyáltalán nem mentek volna el, ha nem féltették volna a munkahelyüket, melyet azért kell félteniük, mert nem szimpatizálnak az Orbán-kormánnyal?

Egyszerűen olyan mértékű félelem uralkodott el a magyar társadalmon, az elmúlt három év eseményeinek köszönhetően, amire a legsötétebb diktatúrákban van csak példa. Legszörnyűbb, hogy már a kereskedelmi média dolgozói is megszokták az öncenzúrát, van olyan anyag, amely már fel sem merülhet egy magazinműsorban, mert politikai vonatkozása lehet.

Egy neve elhallgatását kérő, korábbi CBA-dolgozótól megtudtam: nem kell meglepődni azon, hogy Badlauf és a Lázár család ilyen levél megírására adja a fejét. A kormánypropagandára minden alkalmat megragadnak – szólt névtelenséget kérő forrásom beszámolója. Korábban volt "dolgozói nap" Lázárék tanyáján – ahogyan az kell, enni- innivaló, dögivel, műsor és beszéd. Az elnök úr (Baldauf László) beszéde amolyan "köszöntő" volt, amiben elkezdett (szélső)jobboldali dumát lökni, és az emberek nagy része kifütyülte. Erre megsértődött, és megszüntette a dolgozói napot… - zárul a levél.

Én valahogyan mindig is jó szándékkal álltam mindenhez. Berlini pályafutásom előtt is élen jártam jóhiszeműségben, de a német fővárosban eltöltött három év (egy működő demokráciában, egy olyan helyen, ahol megvalósul az esélyegyenlőség legnemesebb formája, valamint az emberek figyelnek a másikra, és tiszteletben tartják egymást), azt eredményezte, hogy a magyar társadalomhoz mérten, egy ötéves gyerek naivitása dolgozik bennem. Ez a legtöbb élethelyzetben nem jó. Nem tudok helyezkedni, nem gondolok rá, hogy kizsebelhetnek a metrón, azt hiszem, hogy a zebrán elsőbbségem van gyalogosként, vagy a bicikliúton kerékpárosként. De pártalapítóként kifejezetten hasznos – ez az egyébként sok tekintetben dolgomat nehezítő - tulajdonság. Én ugyanis nem tudom elhinni, ami a hazámmal történik. És nem is tudok annak megfelelően viselkedni.

Eddig is mondták nekem, hogy félni kell ebben az országban, meg hogy az jár jól, aki nem hallatja a hangját, de én nem hittem el. Sőt, azért jöttem haza, hogy hallassam a hangom. És innen üzenem az önmagát magyar kormánynak nevező, semmilyen szakpolitikai területhez nem értő gépezetnek, valamint ennek a – vagy végtelenül ostoba, vagy csak velejéig romlott – kiszolgáló személyzetnek, állami lakájmédiástul, Mészáros Lőrincestül, Simicska Lajosostul, hogy én nem is fogom elhinni. Sőt, ez a történet a CBA-val, tovább erősített abban, hogy nekem még keményebben kell dolgoznom azért, hogy ez a gépezet egyszer önmagát is tönkre tegye, ahogyan emberek millióival tette azt az elmúlt három és fél év alatt. Mert ez az ország Európába való, nem pedig Örményország, Azerbajdzsán és Albánia mellé a Világgazdasági Fórum felmérésében. Aki pedig ilyen helyre taszítja Magyarországot, maga való a Kaukázusba, nem pedig a letűnt Magyar Köztársaság társadalma!

A Világgazdasági Fórum felmérése szerint, nemzetközi összehasonlításban, hazánkban a legrosszabb nőnek lenni az Európai Unióban. 136 vizsgált ország közül a 87. helyen végeztünk. Négy területet vizsgáltak: az egészségügyet, az oktatást, a gazdasági-, valamint a politikai szerepkörök betöltését. Egészségügyi ellátás területén még a középmezőnyben végeztünk, vagyis egy férfi nem számíthat sokkal jobb ellátásra, mint egy nő, oktatás területén már rosszabb a képlet: a felmérés ugyanis azt mutatja, hogy a férfiak könnyebben jutnak magasabb színvonalú oktatáshoz, mint a nők.

Gazdasági szerepköröket tekintve, Magyarországon a vezető pozíciókat betöltők között a túlnyomó többség férfi, de azonos munkavégzés területén sem beszélhetünk esélyegyenlőségről, hiszen a nők kevesebbet keresnek ugyanabban a pozícióban: átlagosan 15%-kal. És most jön a gyalázat: a parlamenti képviselők mindössze 9%-a nő, ezzel a vizsgált 136 ország közül 120. helyen végeztünk, ami azt jelenti, hogy még Szaúd-Arábia is megelőz bennünket 15 hellyel, holott egy muszlim országra nem jellemző, hogy hölgyek könnyű szerrel építsenek közéleti karriert.

A szakértők a társadalmi hátteret, a történelmi hagyományokat, valamint a politikai akarat hiányát teszik felelőssé, pedig az ilyen mértékű társadalomszemléleti elmaradottságnak súlyos ára van: a nemek közti bérkülönbség nem pusztán igazságtalan, de hosszú távon visszahúz – állítja Juhász Borbála, a Magyar Női Érdekérvényesítő Szövetség vezetője, aki nyilatkozatában kitért arra: a békéscsabai időközi választás minden jelöltje férfi volt. (Lett volna alkalmas női jelölt, ő azonban egy formai hiba miatt nem indulhatott el múlt vasárnap.)

Visszautalnék pártalapító-társam, Fodor Gábor gondolatához, mely szerint az országgyűlés egy tükör, amely megmutatja, milyen állapotban van a társadalom. Mára ott tartunk, hogy havonta derül ki parlamenti képviselőinkről: bántalmazták élettársukat, feleségüket. A családon belüli erőszakra kizárólag a civil szervezetek fordítanak elegendő figyelmet. Régóta hiányzik a pártok közös akarata, hogy tisztába tegyük a családon belüli erőszakot, mindegy, hogy a közéleti szereplőket, vagy a társadalom általános hozzáállását nézzük.

A szőnyeg alá söpörjük ezeket a dolgokat, pedig a huszonegyedik századi társadalmak egyetlen esélye, hogy egyenlőnek kezel mindenkit. Egy - május végi - cikkemben beszámoltam arról, hogy egy tartósan beteg kisfiút azért nem engedtek be egy wellness-központba, mert több odafigyelést igényel, mint a többi gyerek. Noha korábban sokszor járt már ugyanabban a gyermekmegőrzőben, édesapjával a recepcióra érkezve megtudta: többé nem játszhat ott. Nem beszéltek velük, csak beiktatták a házirendbe: „speciális igényű gyereket nem áll módunkban fogadni”.

Észre kell venni, hogy évtizedek óta nem engedhetjük meg magunknak Magyarországon a kétkeresős modell hiányát. Azt is tudnunk kell, hogy amennyiben a nők jó részének kudarcos a munkapiaci szereplése, illetőleg folyamatos megaláztatásokban van részük, amire a közélet és - úgy általánosságban véve - a társadalom is legyint, az ki fog hatni az lelki világukra, ami családjaik életét is befolyásolja. Nem lehet elégszer hangsúlyozni Juhász Borbála megállapítását, miszerint hosszú távon nem pusztán igazságtalan „az egyenlő munkáért egyenlő bér” elvének felrúgása, de kifejezetten visszahúz.

A Tárki 2009-es kutatása kimutatta, hogy hazánk társadalmának értékrendszerét bizalomhiány, normazavarok, igazságtalanságérzet és paternalizmus jellemzi. Véleményem szerint, a nők, vagy a fogyatékkal élők megkülönböztetése is egy súlyos normazavar, melyek nem egyébből, mint kisebbségi komplexusból adódnak. A komplexusokkal küzdő ember igyekszik azzal kompenzálni, hogy belerúg abba, akit önmagánál gyengébbnek vél. Ez a viselkedésforma azonban merőben különbözik európai társainkétól, és hozzájárul az elmúlt években tapasztalt, páratlan mértékű lecsúszáshoz, amit nem pusztán a magyar gazdaság, de a társadalom is produkál.

A legnehezebb azt lesz helyrehozni - amennyiben sikerül leváltani a jelenlegi vezetést - hogy micsoda morális pusztítást végzett az elmúlt néhány év a magyarok fejében. Pontosabban hagyta, hogy visszatérjünk a korai hatvanas évek szemléletéhez, mind gazdasági- mind társadalmi szinten, ezzel pedig egy szükséges társadalomfejlődési szint megugrását akadályozta meg: nem vagyunk tisztában a piacgazdasággal, a munkapiac törvényeivel, az Európai Unió értékközösségével, vívmányaival és nagyszerűségével, a társadalmi egyenlőséggel és a szolidaritással. A kisebbségekkel, az elesettekkel, és - a felmérés szerint - a nőkkel való bánásmódunk egyszerűen barbárokéhoz hasonlít.

A tény, hogy kontinens-szinten kizárólag Azerbajdzsán, Örményország és Albánia végzett mögöttünk a felmérésben, jól mutatja, hogy nemek közti esélyegyenlőséget tekintve, hogyan húztak el mellettünk az EU-hoz csak később, vagy még nem csatlakozó országok is. A helyzet hazánkban nem romlott a legutóbbi felmérés óta, de a többi ország viszont javított, akik korábban mögöttünk végeztek a ranglistán. A kutatás e megállapítása igazolja: súlyos politikusi mulasztásról van szó.

És ha valaki engem kérdez, akkor három Berlinben töltött év után - ahol azt tapasztaltam, hogy nem mendemonda a németek távolságtartása, ugyanakkor a munkabírásuk és a társadalomhoz való páratlan intelligenciájuk sem - az utcákon óriásplakátok hirdetik azokat a honlapokat és segélyközpontokat, amelyeket fel lehet keresni, amennyiben negatív diszkrimináció érte az embert. Mindegy, hogy a diszkrimináció életkora miatt ért valakit, vagy azért, mert más országból jött, netán fogyatékkal él, más a bőrszíne, saját neméhez vonzódik, vagy éppen nő, rosszabb esetben azért, mert anya, esetleg mert a közeljövőben családalapítást tervez.

Emellett – persze - az is igaz, hogy az esélyegyenlőség mellé szorosan hozzátartozik az is, hogy ők nem ugrálnak fel a villamoson, ha felszáll egy idősebb hölgy, nem kérdik meg, hogy segítsenek-e felcipelni egy átlagosnál nagyobb bőröndöt a lépcsőn, ha egy ránézésre egyetemista lány kis híján össze is megy alatta. Akinek abban a társadalomban segítségre van szüksége, egyszerűen szól – ezesetben készségesen állnak rendelkezésére. Azt gondolom, az automatikus helyátadás és félreugrálás, esetleg csomagcipelés elmaradása nem nagy ár azért, hogy a mindenki azonos elbánásban részesüljön, az élet minden területén. De ha engem kérdeznek, inkább kapjak azonos fizetést, ugyanazért az elvégzett munkáért, minthogy bárki ember fia, előre engedjen az ajtón, ha egyszerre léptünk a kilincshez!

Vasárnap felavatták Horthy Miklós szobrát Budapesten. A sárga csillagot viselő ellentüntetők mintegy négyszer annyian voltak, mint a szobrot avató református templomba igyekvők. A Hazatérés Templománál nagyjából százötven darutollas föveges, magyar zászlós szoboravató tolongott. Sokan hetven-, akár nyolcvanpluszos, nyugdíjasok. Egy ponton szoboravatók és ellentüntetők összeszólalkoztak, és egymás igazáról igyekeztek meggyőzni egymást. A jelenet akár a kockás abrosz mellett is játszódhatott volna, ahol egy antiszemita rokon keveredett a vendégek közé, és meggyőzhetetlen arról, hogy azt közel félmillió honfitársunkat nem kellett volna deportálni, egyúttal tevékenyen részt venni abban, hogy meggyilkolják őket.

A felavatott Horthy-szobor

Voltak folyamatok a világtörténelem színpadán, amelyek egy ilyen kis ország számára megakadályozni lehetetlen vállalkozás lett volna, ezt nem lehet letagadni. De bizonyítékok vannak arra, hogy Horthy Miklós pontosan tudta, mi történik a vonatokra embertelen körülmények között feltuszkolt zsidó, cigány és meleg honfitársainkkal. Aki azt állítja, hogy a kormányzó akkor nem volt az események teljes tudatában, hazudik. Tragédia, hogy a lista elején végez hazánk, amikor összeszámoljuk, lakosságarányosan hány embert deportáltak és gyilkoltak meg haláltáborokban. 

Fő probléma, hogy a miniszterelnök a napokban szólt ki ismét a szélsőjobboldali szavazóknak, hogy közülük a mérsékeltebbeket tárt karokkal várja a Fidesz a szavazófülkéhez. A Kossuth-téri építkezés gőzerőkkel halad, és – ahogyan a kétharmad nevezni szereti -, a nemzet főtere hamarosan visszatér majd az 1944-es állapotokhoz. A Kossuth-szobrot elsők között tüntette el a kormány a térről, de már nem áll ott az ’56-os hősöknek emléket állító emlékmű sem. Félelmetes, hogy mindaz eltűnik az országház elől, ami arra emlékeztetheti a kormányzatot, hogy a népnek és a demokratáknak joguk van felemelni a szavukat, ha a vezetés munkája nem szolgálja a társadalom érdekeit.

Aki azt mondja, hogy Tisza István óriásszobrának nagyobb létjogosultsága van ott állni, mint 1848 szabadelvű politikusának, vagy azon fiatalok emlékhelyének, akik egyszer az életüket áldozták a szabadságért, arra azt tudom mondani, amit Ady mondott annak idején Tiszáról: „úrnak, magyarnak egyként rongy.”

A kétharmad bizonyára annyira hozzászokott ahhoz, hogy visszamenőleges hatályú törvényeket hoz, hogy feltehetően azt képzeli: a történelmet is megváltoztathatja utólag. De ez nem így van. Sőt, nem én mondom ki először: „aki nem tanult a történelemből, annak meg kell ismételnie.” Attól tartok, efelé haladunk.

A német főváros a náci hatalomátvétel nyolcvanadik, a novemberi pogromok hetvenötödik évfordulója miatt úgy döntött: arra fordítja az egész évet, hogy megismerteti a jelenkor emberével azt, ami a harmincas évek Berlinjében folyt.

Deportált, kivégzett, megalázott zsidó emberek fotói lepték el az Unter den Lindent, a metróaluljárókat és több múzeumot. A kiállításokon egykori választási plakátok hirdetik: „vörösből most barna lesz”. A harmincas évek elején ugyanis nem volt egyértelmű, hogy a nemzetiszocialisták veszik át a hatalmat, a ’29-es világválság tartogatott ott más szélsőséget is az akkori német társadalomban. A Német Történelmi Múzeum egyik modernkori kiállításán döbbenetes képek fogadják az embert – még mielőtt a haláltáborok rémítő emlékeivel megismertetnék a látogatókat -: a német vezetés, a harmincas évek elején, utcákon kiplakátolva hirdette, hogyan is néznek ki az „igazi németek” az óriási ország egyes területein. Egy bajornak például „megengedett volt”, hogy teljesen már arcberendezése legyen, mint egy északi tartományban élő németnek. Nem is volt feltétel a szőke-kékszemű kombináció, ez csak amolyan általánosítás.

Berlini utcakiállítás a metróaluljáróban 

Németország parlamentjében nyolcvan évvel ezelőtt megszületett a döntés arról, hogy Hitler kezébe adják a vezetést, és kancellárrá nevezték ki a Führert. A szocdemek voltak az egyetlenek, akik – mintegy búcsút intve a demokráciának - Hitler hatalomátvétele ellen szavaztak. Ahogyan Angela Merkel, német kancellár idén januárban fogalmazott: „a többség tétlenül nézte a nácik előretörését”.

Az a Németország, ahol pontos feljegyzések vannak arról, milyen számításokat végeztek, mielőtt kiderült, hogy a zsidók, a cigányok, a melegek és a súlyos betegek tömeges kivégzésére a legköltséghatékonyabb megoldás a gázkamra, az a Németország most olyan tisztelettel bánik a benne élő kisebbségekkel, hogy tanítani kéne. És hogy hogyan sikerült ez? Úgy, hogy nagyapák bűneiről nem akartak hazudni az unokák. Máig nem értik, hogyan juthatott el az 1933-as, vagy az 1938-as állapotokig a német társadalom. Nem értik, és sokkolja őket a tény, hogy ezek németek voltak.

      Horthy Miklós, Hitlerrel 

Később ez a Németország volt az, amelyiknek öt tartománya az egyik legrosszabb financiális helyzetben lévő hiánygazdaságban sínylődött, 1989-ig. Besúgóhálózatuk sokkal keményebb volt, mint a magyar. Az ő barakkjuk nem volt vidám. Az ő barakkjuk nem járt hűtőládáért Ausztriába. És az ő barakkjuk, a rendszerváltás után megnézhette, kik azok, akik jelentettek a szomszédjukról, de még a saját feleségükről. Barátságok, családok mentek tönkre. De közben egy társadalom felemelkedett.

A Berlini Fal egyik áldozata - Peter Fechter, 17 évesen elvérzett a szögesdróton, mert nem kapott segítséget a halálát végignéző határőröktől. Szökni próbált Kelet-Berlinből. 

Hol vannak a mi ügynöklistáink? Hol van a mi szembenézésünk? Vagy Németország csinálja rosszul, és igenis titkolózni kéne a történelemről? Netán szobrot állítani Hitlernek, hogy nem hagyta előrenyomulni a kommunistákat? Vagy azért, mert egészen gatyába rázta a nemzetgazdaságot az 1929-es gazdasági sokk után? Esetleg azért, mert reményt adott nincstelen németek millióinak, akikkel a Weimari Köztársaság nem törődött az első világháborút követő egy évtizedben?

Félbe lehet vágni egy önéletrajzot. De figyelmeztetek mindenkit: ha Risztov Éva önéletrajzát 2012 augusztusa előtt vágnánk félbe, akkor ő most nem Olimpiai Bajnok. És ha Horthyét ott vágjuk félbe, hogy megakadályozta a szélsőjobb előrenyomulását hazánkban, valamint nagy formátumú politikus lett, és egyszer még nemet is mondott Hitlernek, akkor Horthy Miklós nem asszisztált több százezer honfitársunk kiirtásához. De a félbevágott önéletrajzok világában – attól tartok – Schmitt Pál doktor még, Orbán Viktor pedig liberális fiatalember.  

Olimpiai Bajnok, akitől - korábbi sikereinek elmaradása miatt - még csak helyezést sem vártunk a Londoni Olimpián

2046-ot írunk. Tavasz van. Huszonöt éve nem voltam Magyarországon. Bécsben is gyönyörű ünnepségeket tartanak már évtizedek óta március 15-én. Több százezer magyar él a fővárosban, köztük mi is. Én Közép-Európában érzem jól magam, nem akartam messzire menni, de odahaza nem volt tovább út.

Szerencsére az internetet már nem korlátozzák Magyarországon egy ideje: lazul a rendszer. Pedagógusok blogbejegyzéseiből kitűnik: már majdnem minden teremben van kréta. Hallják ugyan, hogy az én gyerekkoromban ez még nem volt kérdés, de a 2021-es államcsőd sok mindent megváltoztatott.

A korábbi rezsicsökkentés és államosítások negatív hatásainak tűzoltása eddigre váltak elodázhatatlanná: a beruházási ráta közel egy évtizede nem volt elég még a pótlásra sem. 2021-re jutottunk el odáig, hogy már nem volt épkézláb, valóban használható víz- és gázvezeték-hálózat. Az energiaszektor 2013-ban történt profit nélküli működésre kényszerítése azt eredményezte, hogy a cégek képtelenek voltak tartani a szolgáltatás színvonalát. Aki mégis megpróbálta, belebukott, Orbán Viktor kormánya (a 2015-ben hozott állami elővásárlási jogról szóló törvény értelmében) fillérekért vásárolta fel a bajba került cégóriásokat, azonban a vezetékhálózat felújításába maga sem kezdett bele. A kormányzat 2021 őszére kapott észbe. Újabb állampapír-kibocsátásra kényszerült, hogy fedezni tudja a hirtelen jött költségeket, mert szakértők jelezték: tömeges csőtörésekre – és akár személyi sérülésre, halálesetekre - kell számítani, amennyiben ez nem történik meg.

A 2013-ban még 80 százalék környékén mozgó GDP-arányosan mért államadósság 2020-ra 120 százalékosra kúszott fel. Furcsa módon az általunk fejletlenebbnek vélt, kaukázusi országok üzletemberei, vagy éppen maguk az államok voltak az állampapírok felvásárlói. Diplomáciai- és gazdasági kapcsolataink akkor már a többi országgal megszakadtak. Oroszország Urálon túli vidékeiről volt még egy-két olajbáró, akik hajlandóak voltak szóba állni a magyar kabinettel, de európai, fejlettebb területekről már szó sem volt semmi féle tárgyalásról.

A víz- és gázvezeték-hálózat felújítási munkálatai okozta újabb állami hitelfelvétel egyik pillanatról a másikra 8%-kal növelte az államadósságot. Mivel a büntető szektorális adók, valamint a 2010 óta bankokkal is mostohán bánó kormányzati döntések miatt a külföldről érkező befektetők 98%-a elmenekült (köztük a több százezer embernek munkát adó multik, valamint a bankrendszer szereplői), a költségvetés bevételi oldala már szinte kizárólag hitelfelvételből, vagy büntetések behajtásából származott. Mivel a munkanélküliségi ráta – a fentiek miatt – 2020-ra elérte a 28 százalékot, az aktivitási ráta azonban negyven százalék alá esett, a munkaképes korú lakosság jó része már külföldön vállalt munkát, így az adóbevételek szerepe eltörpült.   

A kisvállalkozások közül csak az állam által kiírt tenderek győztesei maradtak talpon. Addigra már készen voltak nemzeti italboltok, nemzeti autókereskedések, és a nemzeti cipőgyár is 2018-ban alakult. Egy már korábban is erősen Fidesz-érdekeltségű üzletláncból alakították ki a nemzeti élelmiszerboltokat. A cipőgyárat Orbán a 2018-as választási győzelem előtti héten adta át. Ezek a cégek viszont nem adót, hanem az államnak járó 49%-nyi osztalékot fizettek az államkasszába, mert a magyar állam ekkora részben szerzett tulajdont ezekben a kötelezően részvénytársasági formában működő vállalatokban. Befektetésük busásan megtérült az első perctől kezdve: ügyesen felosztott piacok ezek, regionális monopóliumokkal, így gyakorlatilag kizárólag náluk lehet elkölteni a pénzt. 2035-ben érkezett meg a fordulat: a vezetés további két százalék eladására kötelezte a cégeket. Amelyek nem voltak hajlandók átengedni a többségi tulajdonrészt, azoknak visszavonták a működési engedélyét.

A 2021-es államcsőd után lett volna visszaút, de akkor az EU-val már olyan rossz volt a viszony, hogy képtelenség volt tárgyalni velük. A görögöket néhány évvel korábban kimentették ugyanebből a helyzetből, de minket nem. Ők sem, és a Nemzetközi Valutaalap sem. Amikor a nyugat-európai vezetők megtagadták a segítséget, a miniszterelnök bejelentette: elhagyjuk az Uniót. Nekem, akkor az volt az érzésem: valójában ez volt a cél az elhibázott gazdaságpolitikával az azt megelőző években.

Az országban akkor már öt és fél millió szegény ember élt. A legtöbbjüknek a szomszéd faluba nem volt pénze elbuszozni. A maradék hárommillió (mert tévedés, hogy akkor még tíz millióan voltunk) háromnegyede nekiindult a világnak. Az uniós kilépésig három hét volt hátra. Mi fiatalok voltunk, de a szüleim egy élet munkáját hagyták maguk mögött. Három lakást, összesen 200 négyzetmétert a fővárosban, no meg minden berendezési tárgyat. Az autók értéke eltörpült emellett, és nem volt más út: a vonatok értek át legkönnyebben a nyugati határon: a repülőkre nem lehetett jegyet venni hónapokra előre, autóval pedig a Balatonnál kígyózott a sor. Az államcsőd utáni Budapest nagy része úgy nézett ki heteken belül, mint a rendszerváltás utáni Kelet-Berlin. A lakásokon hanyagul, lepedőkre festett felíratok „ELADÓ/KIADÓ” és e-mail címek sokasága lógott az ablakokban, de senki nem akart akkor már lakást venni a magyar fővárosban.

Sokan Románia felé indultak. A Romániai Magyar Demokrata Szövetség nyílt levelet írt az Európai Unió vezetőinek, melyben tudatta, hogy az erdélyi autonómia fennállása óta a romániai magyarok teljes mértékben elégedettek a kialakult helyzettel, és kéri a nemzetközi közösséget, hogy amennyiben felmerül a trianoni határok visszaállításának ötlete, minden áron akadályozza meg azt. Erdély négyszázezer menekültet fogadott be 2021-ben. A korábban kifejezetten fejletlen erdélyi megyékre, 2030-ban nem lehetett ráismerni. Felvirágoztatta a turizmust, hogy minden Nyugat-Európába menekült magyar – ha haza vágyott – oda utazott, mert Magyarországon letartóztatták volna őket.

Azért írok, hogy Nektek, otthon maradott magyaroknak erőt adjak, mert a héten olyan hír látott napvilágot a nemzetközi sajtóban, ami jelzi, hogy közeleg a rendszer összeomlása. A magyar média nem jelentette még be, de Orbán Viktor beszédei azért rövidültek drámaian az elmúlt hónapokban, mert rettentő állapotban van. A kamerák gondosan ügyelnek rá, hogy ne látszódjon, mennyire remeg a keze.

Sokszor nem világos, mit akar mondani, de ez már a diktatúra első lépcsőfokai épülésekor sem zavart senkit. Orbán ugyanis felismert valamit: az emberek elfelejtenek mindent. Mindegy, hogy hétfőn mit mondtunk, kedden már előállhatunk egy ennek homlokegyenest ellentmondó információval, hiszen a szűk réteg, aki emlékszik, annak nincs nyilvánossága. Az öncenzúrát akkoriban kezdte megismerni az újságírók fiatal generációja. A sorok közt írás inkább a nagy generáció sajátja volt, a fiataloknak azonban hónapokba tellett, amíg ráéreztek a ritmusra, de addigra már a csőd szélén álltak azok a lapok, amelyek nem voltak hajlandók kiszolgálni a kormányt.

Aztán jött minden, ahogyan azt a XX. század ötvenes éveiben láttuk: államosítás, letartóztatások, újabb alkotmánymódosítás, koncepciós perek - melyekre az életfogytiglanig is tartható előzetes letartóztatás intézménye miatt nem igazán volt szükség, bár a látszatot azért fenntartották a közszolgálati híradókban…

A vidék Magyarországa évek óta éhezett már. Padlást is nekiláttak söpörni, de ott a döglött egéren kívül az ég egy adta világon nem találtak semmit. Az államcsőd beállta elszabadította a poklot. Tömegével indultak meg falvakból emberek, traktorokkal, csettegőkkel, vagy bármivel, amijük még volt. Ezzel sürgették is a magamfajta, jobb módú, városi lakosság mihamarabbi emigrációját.

Lefejezett társadalommal és államcsőddel a nyakában vágott neki Orbán Viktor a 2022-es választásoknak. Már amennyiben azt még annak lehetett nevezni. Az eredmény: 80% a Fidesznek. A választási törvény miatt azonban ez már a képviselők 96%-át jelentette. Tudom, most mindenki azt hiszi, a társadalom rontotta el. De a választási csalásoknak és a Fideszre írt választási törvénynek már 2014-ben is kultúrája volt. Én nem lepődtem meg az eredményen. Addigra már gyakorlatilag kész építmény volt a diktatúra. Keményebb, mint Kádáré. Nem a közös akarat, vagy a társadalmi kiegyezés működtette, esetleg a háború utáni békének a szeretete. Kizárólag a félelem.

A minap eljutott hozzám egy magyar történelemkönyv. Az egyik fejezet benne: „Dicső tavasz, 2014”. Valami olyasmiről szól, hogy a párt és persze, annak vezetője végre helyére került, és a magyar nemzet e választáson tette kétséget kizáróvá, hogy még többet kér a Fideszből. EBESZ megfigyelőkről itt már szó sem volt. Igazából 2014-ben még voltak más pártok is. Adtak is le rájuk szavazatokat, de maga az ellenzék annyira gyenge és silány minőségű volt, hogy az akkor regnáló kormánynak nem is volt feladata igazán kampányolni.

2013-ban kiabáltunk, próbáltuk elmondani az embereknek, hogy nem fenntartható, ami történik, de nem voltunk elég ügyesek. Én is hibásnak érzem magam. Sokkal keményebbnek kellett volna lennem, nem törődni azzal, mit szólnak szocialisták, vagy konzervatív liberálisok ahhoz, hogy mit mond egy feltörekvő, szabadelvű fiatal.

Amíg egy igen tehetségtelen, még néhány tízezres tömeggel is ügyetlenül bánó ellenzéki figura, nála még tehetségtelenebb embereket a markában tartva, leszalámizta a többieket a kormányváltó ellenzékről, akkor veszett el először minden remény (ennyi év távlatából mondhatom: valószínűleg őt és a szövetségeseit is a markukban tartották valakik, de hogy így volt-e, három évtized után teljesen mindegy). Hónapjaik voltak rá, hogy megváltoztassák döntésüket, de csak egyre rosszabb lett. Korábbi ígéreteikkel mit sem törődve változtattak irányt és kommunikációt, bárhol, bármikor. Közben pedig maga és az ellenzék is egyre rosszabb állapotba került. Erről a történelemkönyv nem értekezik. Az akkor még egészen fiatalos Orbán integet az egyik képről. A kép aláírás: „a nemzet vezetője harmadszor nyeri el a magyarok bizalmát”.

Annyira naiv voltam, hogy azt hittem, a 2014-es választások után lehet még tenni valamit. De most már, úgy gondolom: fiatalos jóhiszeműség volt. Sajnálom. A XIX. században virágzott az ország. A XX. hozta meg azt a változást, amikor a magyarok elhitték, hogy nem lehet mindent. Volt egy dicsőséges forradalmunk 1956-ban, de letörték. Aztán egy Orbánhoz nagyon hasonló figura elhitette a magyarokkal, hogy nekik tulajdonképpen jó úgy minden, ahogy van. Nem kell külföldre menni, nem kell jól élni, nem kell egy olyan társadalmat létrehozni, ahol az emberek bíznak egymásban és az intézményeikben, vagy ahol a kemény munka egyszer meghozza gyümölcsét, de legfőképpen nem kell – és persze, nem szabad – beleszólni a közügyekbe.  

Most újra van remény. A rendszert már szinte semmi sem tartja egyben. A maholnap nyolcvanhárom éves Orbánt rejtik a sajtó elől, de a határokat már nem őrzik olyan szigorúan. Két osztrák újságíró még interjút is tudott készíteni a magyar diktátorral. Eredetileg negyven percet terveztek, de tizenöt után megjelent egy ember, és elvitte Orbánt. Összefüggéstelenül beszélt, nem lehetett megjelentetni az interjút. Helyette cikk jelent meg arról, milyen ma Magyarország, no meg arról: a nemzetelnök (ezt a címet húsz éve vette fel a miniszterelnöki helyett) olyan állapotban van, hogy nem vezető pozícióban, idősek otthonában volna a helye.

Engem csak az keserít el, hogy lehetett volna máshogyan is. És az tölt el undorral, hogy önös érdekek feküdtek keresztbe először azelőtt, hogy leváltsák az akkor – későbbi önmagához mérten kifejezetten gyönge – Orbán Viktort és bandáját. Nem tudom, mennyire lesz gyors lefolyású a betegsége. Csak azt, hogy nagyon vágyunk haza. Tudom, hogy a ’89-es rendszerváltás után is hazamentek emigrációba kényszerült értelmiségiek. Mi is erre készülünk. A gyerekek itt akarnak maradni Bécsben. Apám – sváb emberként – dagadt a büszkeségtől, hogy az unokáinak két anyanyelve is van: egyik közülük a német. Mi hazamegyünk. A gyerekeinknek már Ausztria az otthona. De én még szeretném látni azt a gyönyörű kis országot. Lefogadom, hogy 25 év alatt, a dunántúli hegyek – például – nem változtak semmit.

Bécs, 2046. március 16. 

A képek forrása a 13. ARC kiállítás képgalériája, valamint a szabadhangok.hu 

Amit a magyar társadalom elnéz egy férfinak egy nővel, vagy úgy általában a nőkkel szemben, azért nyugat-európai országokban kitaszítanák a közösségből, súlyosabb esetben börtönbe kerülne. Ezzel szemben Magyarországon egészen a Parlamentig csapnak ezek a legtöbb esetben szóban kezdődő, nyomdafestéket nem tűrő tettek. A családon belüli erőszak régóta terítéken lévő téma. Nem tudom, milyen hangosan kellene még kiabálni bántalmazottaknak, jogvédőknek, vagy azoknak, akik bármilyen módon segíteni kívánják az áldozatokat, de ideje volna észbe kapni. Két fiatal lány máshogyan közelítette meg ezt a témát, amelyet igazán nem akartunk felvállalni eddig.

Arról már írtam, hogy társadalomkutatók kimutatták, hogy a Fidesz-KDNP kétharmad attitűdjeit, Orbán Viktor európai- és kulturált értékrendet semmilyen szinten meg nem jelenítő viselkedését és kommunikációját maga a magyar társadalom termelte ki. Tette ezt azzal, hogy számunkra – közvélemény kutatások eredményeivel bizonyítható módon – belefér a mutyizás: a megkérdezettek 75%-a szerint az ember néha rákényszerül arra, hogy törvényt, vagy szabályt sértsen, hogy elérje célját. Ez a jelentős tömb gyakorlatilag az Orbán-kormány szemléletét vallja magáénak.

Régóta tudott, hogy a kormánypárti képviselők előszeretettel alázzák meg női képviselőtársaikat, akik száma egyébként a magyar országgyűlésben nem éri el a 10%-ot. (Ez az ugandai parlament nemi arányát tekintve is siralmas.) Amikor az ellenzéki képviselőnők együtt kiálltak azért, hogy felhívják a figyelmet arra, hogy a parlament falai olyan kijelentésektől sem repedeznek, mint „egy rendes anyának ilyenkor már otthon a helye”, vagy „vigyázz, megszülsz”. Legutóbb Szél Bernadettnek címezte Illés Zoltán a mondatot, miszerint: „képviselő asszony, attól, hogy ön szép, még nem következik az, hogy okos is.” Ebből lett elege Vadai Ágnesnek, Kunhalmi Ágnesnek, Szelényi Zsuzsának és Szabó Tímeának: kézen fogva Szél Bernadettet, közös tiltakozást szerveztek a Parlamentben. Elmondták, hogy tarthatatlan állapotok uralkodnak a magyar közéletben, és ugyan hívták a kormánypárti képviselőnőket is tiltakozni, de ők nem érkeztek meg a többpárti tiltakozásra. (A Jobbik képviselőnőiről már ne is beszéljünk.)

Nem részletkérdés, hogy képviselői mandátumáról le nem mondott Balog József, akiről kiderült, hogy előző felesége azért vált el tőle, mert verte őt, új élettársa – hogyhogy, hogyhogy nem - átesett a vak komondoron, és betörte az orrát. A fenti események már át sem törik a magyar társadalom ingerküszöbét. Csupán egy-két mémet ér meg Balog vérlázítóan ostoba arca és nyilatkozata, miután az újságírók kérdőre vonták asszonyverés kérdésében, de ennél tovább nem jutottunk. Pedig amit tett, bűncselekmény. Börtönben, nem pedig az ország házában kellene ülnie. Balog egyébként egyike azoknak a képviselőknek, akik még érettségi bizonyítvánnyal sem rendelkeznek. Gyorsan teszem hozzá: a parlamentben ülő nők – a szintúgy pusztán nyolc általánost végzett, fideszes Wittner Máriát leszámítva – mindegyike felsőfokú végzettséggel, és legalább egy, középfokú nyelvvizsgával rendelkezik.

Sajnos úgy tűnik, hogy nekünk ez – a mutyizáshoz és a szabálysértéshez hasonlóan – belefér. 2011-ben közel 6400 hozzátartozó ellen elkövetett erőszak jutott el a bíróságokra. A családon belüli erőszak többféle bűncselekmény együttese: 65%-a lelki terror, 32%-a testi sértés, 3%-a szexuális erőszak. Az esetek többsége azonban nem jut el a hivatalos szervekhez, mert ezeket az eseteket mind az elkövető, mind az áldozat igyekszik titokban tartani. A Központi Statisztikai Hivatal adatai szerint tíz áldozat közül 7 nő, az összes bántalmazott 50%-a közülük volt, vagy jelenlegi házastárs, illetőleg élettárs.

Tévedés azt hinni, hogy a politika élvonala nagyban különbözik a társadalom attitűdjétől. A Tárki kutatása ugyanis azt mutatta ki 2009-ben, hogy a politikusaink éppen ugyanolyanok, amilyenek mi vagyunk. Éppen ezért az a feladat, hogy első körben mi magunk változzunk meg. Ekkor leszünk képesek leváltani a politikai „elitet”.

Dóra és Eszter, két fiatal lány, nemes célért küzdenek. Teszik ezt már nem csak a facebookon, de rádióban, és egyéb médiafelületeken is, hogy felhívják arra a figyelmet, hogy van kiút a bántalmazott szerepköréből. Lépni kell. Szólni kell. Az áldozat nem szégyellheti magát. El kell jönni otthonról, ki kell nyitni a szájukat, és azt mondani: elég volt.

Azoknak a nőknek, anyáknak, akik bántalmazó kapcsolatukat elhagyják, jobbára semmijük sincs. Van olyan, akinek a szó szoros értelmében percei vannak a menekülésre, aztán sosem látják viszont azt a helyet, amelyet egyszer otthonnak hívtak. Dóra és Eszter ezért indította útjára „Újrakezdés” néven először csak titkos facebook oldalukat, amelyre felajánlásokat várnak, legyen szó bútorról, ruháról, gyerekruháról, játékokról, és bármiről, amire egy mindenét elvesztő, bántalmazó kapcsolatát óriási bátorsággal és lelki erővel elhagyó nőnek szüksége lehet.

Az Újrakezdés nyilvános facebook oldalának borítóképe

Ami a közéletben felszínre kerül, csak a jéghegy csúcsa. A fő probléma, hogy amit a napokban megírtam, az abortusz törvény tervezett szigorításával kapcsolatosan, vagy az a megjegyzés, hogy a nő akkor nem lesz otthon megverve, ha szül négy-öt gyereket, mert akkor megtette a feladatot, amit rárótt a társadalom… valójában abból fakadnak, hogy nekünk ez még mindig belefér. Az egész országnak szüksége van újrakezdésre. Azok a nők, akiket Dóra és Eszter segíteni kívánnak közösségi oldalaikkal és küzdelmükkel, elkezdték. Ideje volna mindnyájunknak követni a példájukat. 

Több mint két évtizede vitatott kérdés, hogy az anyának, vagy a magzatnak van-e „több joga” az élethez, illetve az önrendelkezéshez. ’91-ben – szembe menve a Kádár-rendszer szigorú, tiltó szabályozásával – a rendszerváltás utáni politikai vezetés úgy határozott, legalizálja a művi úton történő terhességmegszakítást, bár csupán szigorú feltételek között. A törvényben nem szerepelt világosan, hogy a magzat teljes jogalany-e, viszont az élethez, valamint az önrendelkezéshez való jog ekkor még mind az anyát, mind a magzatot megillették.  

Hét évvel később, 1998-ban a Sólyom László által készített újabb határozat kimondta: a döntésbe kötelező harmadik felet is bevonni, aki széles körű tájékoztatást köteles adni az abortusz lehetséges következményeiről.

A jelenlegi alaptörvény szövegezése szerint „a magzat életét a fogantatástól kezdve védelem illeti meg”. E mondat gyakorlatilag az abortusz gyilkosságként való definiálását jelenti, és – ugyan a kormánypártok a jövőben is engedélyezett abortuszról beszélnek – külön törvényhozói bravúr szükségeltetik majd ahhoz, hogy az alacsonyabb szintű jogszabályok mégiscsak legális beavatkozásként rendelkezzenek a művi úton történő terhességmegszakításáról.

Jelen állás szerint az Európai Tanács az abortusz dekriminalizálása mellett áll ki, és inkább a megelőzésre fekteti a hangsúlyt. Ugyanezt szorgalmazza a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) is, amelynek betegjogi szakértője elmondta: az abortusz tilalma illetve kriminalizációja helyett a megfelelő korban elkezdett szexuális felvilágosítás, valamint a különböző fogamzásgátló módszerek mindenki számára elérhetővé tétele volna a helyes irány.

A TASZ szerint, ha egy ország vezetése az abortusz tilalma mellett dönt, nem csökkenti annak előfordulását, de veszélybe sodorja azt, aki mégis meg kívánja szakítani terhességét. A valamennyi magyar számára ismertek Ratkó-korszak embertelen magzatelhajtási kísérletei. Bizonyos esetekben életet menthet a beavatkozás, amelyhez szintúgy elengedhetetlen a megfelelő jogi-, intézményi- és egészségügyi háttér biztosítása.

Amiért személy szerint az abortusz lehető legnagyobb mozgásteret biztosító szabályozásának híve vagyok: hiszem, hogy az ember értelmes és képes mérlegelni a saját testét, családját, - létező vagy nem létező - párkapcsolatát és jövőjét illetően. Amennyiben valaki szigorúbb értékrend szerint él – nyugodjon az akár vallási, akár erkölcsi alapokon, amelyeket neveltetéséből adódóan hoz -, még mindig dönthet úgy, hogy ebben a kérdésben korlátozza saját döntési jogkörét, és önmagára nézve a teljes tilalmat veszi kötelező érvényűnek, míg ez fordított irányban nem igaz.

Alkotmányban megemlített, ártatlannak tűnő mondat nemes egyszerűséggel bűnözőt farag abból a nőből, aki úgy dönt, jelenleg nem kér a gyermekvállalásból. Egy fiatal lánynak, aki a saját lelke és teste megnyomorítása mellett még a gyilkosság gondolatának terhével is el kell, játsszon, ha ilyen nehéz döntésre kényszerül. Ki tenné ki ilyesminek a saját, néhány percre felelőtlen, tinédzser lányát? Magyarország kormánya.

De van ennél lejjebb: az orvostudomány lehetővé teszi, hogy egy úgy nevezett abortusz tablettával, szigorú orvosi ellenőrzés mellett szakítsanak meg terhességet. A gyógyszer már Európa szerte elérhető, bevezetése hazánkban azonban korlátokba ütközött. A Medián felmérése szerint viszont válaszadók 76 százaléka engedélyezné a tabletta bevezetését, kétharmaduk társadalombiztosítási támogatást is szeretne a gyógyszernek. A sokkal kockázatosabb és az adófizetőknek is költségesebb műtéti beavatkozás helyett indokolt a tabletta bevezetése, amely egy későbbi, tervezett terhesség elől sem zárhatja el az utat, míg az abortusz esetében fennáll ez a kockázati tényező is.

Csupán Soltész Miklós szociális és családügyi államtitkár szeretné, ha hazánk követné a lengyel abortusz-szabályozást. Ez egy jól működő demokráciában elképzelhetetlen. Egy felnőtt embert megillet az önrendelkezés joga. Meg kell jegyezni, hogy sok esetben a magzat élethez való jogának gyakorlása egy olyan életre volna elég, amilyet senki sem akar magának. Ezt nem döntheti el egy állam. Nem döntheti el egy kormány. Erről az ember dönthet. Egy nő, egy pár, egy család... Kizárólag az egyre nevetségesebbé váló kereszténydemokrata politikusok gondolják azt, hogy a nőket meg kell büntetni a döntésükért, ezért kampányolnak a művi magzatelhajtás emberségesebb módszere ellen – láthatóan szembemenve a magyar társadalom beszédes többségével. 

A szeptember végi, szüreti ünnepről készült kép szerint Apc fideszes alpolgármestere, Juhász István az éppen készülő pörkölt fölé egy macskát lógat a farkánál fogva. Emberek tömegei tiltakoztak az alpolgármester állatkínzása ellen. A Fidesz azonban egy olyan párt, amelyben minden körülmények között van jó válasz, de legalábbis olyan, ami az esetleges stiklik elkövetésekor azonnal visszatámad a másik félre. (Lásd bajai időközi választás.)  

A történet már régen elsüppedt volna a "kisebb horderejű" fideszes gaztettek között, azonban az  alpolgármester, a minap tett nyilatkozatában azt mondta: a macska belemászott a pörköltnek előkészített húsba, és ő nem betette, hanem épp kivette az állatot a kondérból. És azért a farkánál fogva, mert különben megkarmolta volna. Hozzátette: az állatvédőktől egyáltalán nem tart, a támadó kommenteket pedig olyanok írják, akik ott sem voltak, amikor az ominózus fotó készült.

Tisztelt Alpolgármester úr, amennyiben a macska önszántából mászott bele az előkészített húsba, miért kezdték el főzni pörköltet? – tenném fel a triviális kérdést. Jó kérdés volna az is, hogy a macska szőre miért nem lett húsleves, ha már megjárta az előkészített húst. De továbbmegyek: a képen, az ön kezében látható, fedőnek látszó tárgy nem éppen támasztja alá az ön álláspontját: az előkészített hús nem gőzölög a fedőt levéve, csak az, amelyiket már főzik... Remélem, a megkínzott cica nem kapott a fedővel egy jó nagy pofont, miután elengedte. És végül: nem kell ahhoz állatvédőnek lenni, hogy ne bántsunk állatokat. Egész egyszerűen elfogadhatatlan, ami az internetet körbejárt képen van. Egy ilyen eset után elnézést kellene kérni, és azt mondani: nem gondolta át. 

Tudok egy helyet, ahol ön jól érezné magát: Kína. Lehet macskát, kutyát enni, sőt, még az önkényuralom is évtizedek óta készen van, nem kell rajta fáradozni. Egy-két megkínzott állat, vagy ember fel sem tűnik az 1,3 milliárdos lakosság mellett. Csak ezt az országot hagyja békén. Mind az állat-, mind pedig a pártja által elkövetett társadalomkínzással. Jót tenne vele mindenkinek. 

1849. október 6-án, Aradon végezték ki az 1848-49. évi szabadságharc tizenhárom honvédtisztjét. A hazánkért halálukban is bátran, egyenes gerinccel kiálló hazafiak öt nemzet nagyjai, szívük azonban a Kárpát-medencéért lobogott, csakúgy, mint az első felelős magyar kormány miniszterelnökének, Gróf Batthyány Lajosnak, aki maga adott parancsot az életét kioltó lövés eldördülésére.

„… a legnagyobb szigorúság a kompromittáltakkal szemben. Sok fejnek kell lehullania, mint a kiemelkedő mákfejeknek, ha az ember fölöttük ellovagol.” (Ferenc József utasítása Haynau számára)

Ugyan a császár mindenképpen példát akart statuálni, Haynau statáriális eljárásra vonatkozó kérését már ő is elutasította. A tizenhárom aradi vértanú és Batthyány Lajos kivégzését számos szempontból koncepciós jellegű perek sorozata előzte meg. Haynau körében már a tárgyalások előtt döntöttek a halálos ítéletekről. A vádak jogi szempontból aggályosak voltak: egyrészt vitatható volt a felségárulás, hiszen Ferenc József a törvény értelmében nem volt legitim király, a fegyveres lázadás vádja – többek közt - azért nem állt meg, mert Ferdinánd 1848 októberében törvénytelenül oszlatta fel a magyar országgyűlést.

A mártírhalált halt vértanúk és hazánk első felelős miniszterelnöke az igazságtalanság és sorsuk teljes tudatában élték utolsó napjaikat. Halálos ítéletüket kivégzésük előtt mindössze két nappal közölték velük. Utolsó mondataik, levelezéseik hűen tükrözik, mi mozgatta a törekvést, amely 1848-49-ben megalkuvás nélkül harcolt hazánkért. 

„A törvény szerint az ítélet csak halál lehet” - írta már fogságból a németül folyékonyabban beszélő, ám magyar helyesírását tekintve kitűnő Gróf Leiningen-Westerburg Károly. Levélváltása arról tanúskodik, hogy raboskodása alatt nem ringatta magát az esetleges kegyelem ábrándjával, ám sorsa tudatában sem ingott meg szilárdsága. Csupán kétszer gyengült el a börtön magányában: először kislánya miatt sírt, másodszor egy gyalázatos – pereik koncepciós mivoltát száz százalékosan igazoló - levél miatt, amit az Allgemeine Zeitungból olvastak fel neki. „Nincs senki ebben az egész törvényszékben, aki ennek a különben is névtelen cikknek hinni tudna”, amely egész Európa előtt megbélyegzi nevét, jogtalanul. „Bármit hoz a sors, készen talál” – áll sógornőjének, Clairnek címzett levelében. A német származású gróf hozzátette: sorsát egy Leiningen bátorságával viseli. A gróf – amikor úgy hitte, a cikk bemocskolja nevét - nem tudhatta, hogy tizenhármuk és a magyar miniszterelnök kivégzése az egész kontinenst megrázta, és Európa szerte tiltakozásokat indított el.

A legszörnyűbb büntetés talán Vécsey Károly grófnak jutott osztályrészül: utolsó kivégzettként nem volt kitől elbúcsúznia. Jobb híján, a már halott, szerb származású Damjanich Jánosnak csókolt kezet, akinek utolsó mondata ez volt: „legyőztük a halált, mert bármikor készek voltunk elviselni azt”. Szinte rímel rá a neki kezet csókoló Vécsey búcsúmondata: „Isten adta a szívet, lelket nekem, amely népem és hazám szolgálatáért lángolt.”

A mindvégig liberális, polgári nemzetállam megteremtéséért küzdő, 1865 óta önkéntes száműzetésben élő Kossuth Lajost hívták ugyan az 1890. október 6-ai ünnepségre, azonban – ahogyan a kiegyezést teljes mértékben elutasító államférfi fogalmazott -: személyes részvétele a „kibékülés ünnepén” erkölcsileg lehetetlen. Az országos felzúdulást és mozgalmat kiváltó honossági törvény hatálybalépésével magyar állampolgárságát is elvesztő Kossuthot az őt Torinóban meglátogató magyarok sokasága vette rá, hogy beszéljen életéről, öregségéről, betegségéről, a magyar politikai elitről. Az akkor 87 éves géniuszt az hatotta meg, hogy az őt meglátogató magyarok szülőföldjét vitték neki ajándékul. A megdöbbentően nyílt és közel két órás, visszafogott pátosszal teli beszéd közben fogalmazódott meg az őt meglátogatók körében, hogy hangját rögzíteni kellene az utókornak.  

Az első fennmaradt, magyar nyelvű, fonográffal rögzített beszédnek történelmi jelentőségű sorai Kossuth állampolgárságának elvesztése miatti keserűségétől és hazafiasságától harsog. Az általa „ördöngös masinának” nevezett gépbe belebeszélve isteni bravúrral kommunikáló politikus szinte már szózatot zengett: „Hazádnak rendületlenül légy hive oh magyar! Tiszteld a kit tisztelet illet, de hive Hazádnak érted e magyar? Hazának légy. Ne csinálj magadnak faragott képet, hogy azt imádjad, csak Hazád szabadságának Istenét imádd a mint imádták azok a kik mártír halált szenvedtenek hűségükért ahhoz a haláluk után a jog ereje iránti hitben az önbizalomban megfogyatkozott nemzedék hite hagyottan elalkudott. (…) A világ birája, a történelem fog e kérdésre felelni.”

Kossuth szavai örökérvényűek és fájdalmasan aktuálisak. A tizenhárom, mártírhalált halt honvédtiszt, valamint az első, felelős magyar kormány fejének kivégzése egyben egy olyan Magyarország bitófához hurcolása volt, amely ha 1848 óta töretlenül, zavartalanul fejlődhet, talán ma valóban mi lennénk a világ közepe. A vérbe fojtott forradalom- és szabadságharc, a Ferenc József által követelt fejek, és a Haynau által szimbolikusan bécsi forradalom időpontjára időzített, aradi vérfürdő térdre kényszerített egy ébredő, bátor, szabadságot szomjazó, kelet-közép-európai, ám annál nyugatosabb szemléletű nemzetet.

A neve helyesírását meghazudtoló módon magyar nemzetiségű Schweidel József úgy jellemezte a szabadságharc leverését és tizennégyük kivégzését: „A mai világ a sátán világa, ahol a becsületért bitó, az árulásért hatalom jár.” Kossuth hangfelvételen is megmaradt mondatai szerint: „Legyenek a szentemlékű vértanúk megáldottak poraikban, szellemeikben a hon szabadság Istenének legjobb áldásaival az örökké valóságon keresztűl; engem, ki nem borúlhatok le a magyar Golgota porába, engem Ocober 6ka térdeimre borúlva fog hontalanságom remete lakában látni a mint az engem kitagadott Haza felé nyujtva agg karjaimat a hála hő érzelmével áldom a vértanúk szent emlékét hűségükért a Haza iránt”.

(Az idézetek a kornak megfelelő helyesírással, változtatás nélkül kerültek  a szövegbe.) 

Forrás: Rubicon magazin és a szövegben hivatkozott link, amely Kossuth szövegével fennmaradt hangfelvétel digitalizált változatát is tartalmazza. A linkre kattintva a Kossuth kézjegyével igazolt teljes szöveg írásos formája is elérhető. Ezt az Országos Széchenyi Könyvtárnak köszönhetjük. 

Legjobban talán akkor fejeztük volna ki szolidaritásunkat a Kaposvári Egyetem hallgatóival, ha mi magunk is meztelenül indulunk standolni a somogyi fővárosba. A csípős, őszi reggel azonban meglepett, s végül úgy határoztunk, hogy mindent kockáztatva, maradunk a jól bevált ruháinknál – mégiscsak jobb, mint kampányidőszakban tüdőgyulladással feküdni odahaza.  

A dress code-várossá lett megyeszékhelyen frissen alakult alapszervezetünk két tagja várta a budapesti különítményt. Nagyon aggódtunk, hogy vajon teljesítjük-e a Kaposvárhoz méltó öltözködési elvárás feltételeit, de végül egészen jól vészeltük át a városban töltött délutánt.

A hideg, ám annál naposabb délutánon igencsak aggódtam, hogy csapatunkat megállítja a Kaposvári Parfüm- és Sminkellenőrző Bizottság. Én magam szolidan, földszíneket használva sminkelek, ügyelve arra, hogy ne keltsek feltűnést. Beérve azonban egy kedves, belvárosi kávéházba, Bogi – egyébként igen kellemes - parfümillata kétségbe ejtett. Aggódtam, hogy lecsap ránk a Bizottság, és megalázó módon eltiltják Bogit a közterületek használatától – még a végén összeillatozná a főutcát!

Az országot immár több mint négy hete járó standok még mindig jól bírják a gyűrődést. Azt gondoltuk, a plakátunkon látható Fodor Gábor öltözéke is megfelelő lesz. Csak halkan merem megjegyezni: azért én érte is aggódtam. Nincs rajta nyakkendő…

Egyik standolótársam, Viktor - észlelve a lenyugodni készülő nap okozta, tetemes hőmérsékletcsökkenést -, kétségbeesetten nézett rám: vajon szabad-e az ing és a zakó közé pulóvert húzni. Mondtam neki, hogy mivel az egyetem rektora nyáron is engedélyezi, hogy a kaposvári egyetemisták levegyék a zakót, a formális logika szabályai szerint, ennek az ellentettje sem lehet gond: amikor hideg van, és kell a pulóver is, fel lehet venni. Beleremeg a lábam, amikor párttársam rémült tekintetére gondolok, de azt hiszem, a rossz időjárási viszonyok miatt, Viktor képes volt megbocsátani önmagának, hogy áthágta a rektori utasítás – vagy inkább igen nehezen értelmezhető, gumiklauzula - szabályait. Ez az első lépés, amikor elkövetünk egy bűnt: először önmagunkban kell tisztáznunk, hogy hibáztunk. Viktor nagy önismerettel rendelkezik, és általában is képes arra, hogy józan eszével legyőzze a lelkében dúló viharokat. Egészen hamar túllendült saját a pulóver-kihágásán. Szerintem egy-két alkalom elég lesz számára egy jobb pszichológusnál, no meg néhány nap pihenés, hogy feldolgozza az idegtépő eseményeket.

Egy neve elhallgatását kérő társunk még Viktornál is melegebb helyzetet volt kénytelen megélni: megfeledkezett a kaposvári dress code-ról, és farmerban, deszkás cipőben, valamint kapucnis, cipzáras pulóverben érkezett. Nem volt mit tenni, névtáblát gyártottunk neki a pozícióval: „stand menedzser”. A Rektor Úr is láthatta, hogy ehhez a pozícióhoz különleges védőöltözetre van szükség. Az ellenőrzéskor lelkesen bizonygattuk: a Magyar Liberális Párt stand menedzsereinek védőöltözete piros pulóver és kék farmernadrág, hiszen feladatuk többek közt a stand emberi erővel történő utaztatása. Ezt mégsem lehet sötét öltönyben tenni. Elhitte. Megúsztuk. Utoljára akkor könnyebbültem meg ennyire, amikor kiderült: a Dallas Bobby-ja mégsem halt meg.

Többórás, kaposvári – nem veszélytelen – kalandunk után fellélegezve suhantunk Budapest felé az M7-esen. Nincs más hátra, minthogy sok erőt kívánjak a kaposvári egyetemistáknak, hogy az eddigiekhez hasonló ötletekkel álljanak ellen az antiliberális, műkonzervatív – fogalmazni ugyancsak pongyolán képes – erőfitogtató, szűklátókörű egyetemi vezetéssel szemben. Azzal az egyetemi vezetéssel szemben, amely azt képzeli, hogy attól lesz Oxfordhoz hasonló színvonalú egy felsőoktatási intézmény, hogy öltönyt húzunk, nem pedig attól, hogy nyugat-európai színvonalú előadásokat és szemináriumokat tartanak az oktatók, a hallgatók ezért cserébe pedig mindent beleadnak, amikor vizsgáról, vagy prezentációról van szó, netán még a munkapiacon is megállják a helyüket.

Mindenkinek, aki eddig máshogy gondolta, azt mondanám: Isten hozta a nyolcvanas években! A kaposvári egyetemisták eddig remekül viselkedtek úgy, ahogyan egy nevetségessé váló, antidemokratikus vezetés alatt álló rendszer fiataljainak illik. Már csak az ellenzéknek kéne összekapnia magát egy picit. Még nem késő.

A rektori utasítás közzétett szövege:

„És kérdik, egyre többen kérdik, 

Hebegve, mert végképp nem értik –

Ők, akik örökségbe kapták -:

Ilyen nagy dolog a Szabadság?” 

Márai Sándor: Mennyből az angyal 

Sok tekintetben fordulóponthoz érkezett Magyarország. Érezzük a bőrünkön, a pénztárcánkon, az utcák hangulatán, a közvélemény kutatásokban, és az élet millió egy területén. Négy és fél millió választópolgár gondolja úgy: Orbánéknak mennie kell. Elrontották. De maradnának. És törvényekkel igyekeznek bebetonozni helyzetüket. Egyszerű többség számára számos területen tették megváltoztathatatlanná a fennálló helyzetet, ha véletlenül Fidesz-bukás lenne a vége, akkor nélkülük egyetlen döntést se lehessen meghozni. Mintha ők maguk volnának azok, akik nem értik azt a parlamentáris demokráciát, amelyért ők is személyesen küzdöttek meg, alig több mint két évtizede.

Orbán Viktor és baráti társasága testközelből nézte végig, amikor két rendszerváltó párt mindenen képes volt felülemelkedni, és konszenzusra jutni az ország érdekében. Végignézték, amikor a szocialisták koalíciós partnerrel együtt bőven hozták a kétharmadot, és nem tették saját szolgálóleányukká a törvényeket, nem forgatták ki az országot a vagyonából, nem változtattak önkényesen alkotmányt, úgy, ahogyan az nekik tetsző volt. Orbán Viktor bőven tanulhatott volna európaiságot a többiektől. Nem tette meg.

Ha egy társadalom változást akar, akkor megküzd érte. Éppen hazánk az, amely megmutatta a világnak, hogy véghez lehet ezt vinni egy puskalövés nélkül is. Éppen hazánk az, amely megmutatta, hogy kormányszinten szembe lehet fordulni a negyven éve fennálló rendszerrel, és azt mondani: mi megnyitjuk a nyugati határt. Éppen hazánk volt a keleti blokk egyik legbátrabb országa, amelynek fiataljai és idősebbjei egyként akarták a köztársaságot, olykor többszázezren az utcán demonstrálva érte.

Akik a tegnapi Orbán-szobordöntést szervezték, nem demokraták. Éppen úgy nem demokraták, mint azok, akik 1956 évfordulójára hivatkozva lángba borították az MTV-székházat. Orbán Viktort Sztálinhoz hasonlítani éppen ugyanolyan, mint Gyurcsány Ferencet Rákosi Mátyáshoz, vagy azokhoz, akik az ’56-os forradalmat vérbe fojtották.

Vagy tévedek, és talán az a demokrata, aki barna kabátot adva Orbán Viktorra, elfűrészeli a vádliját, majd lerántja a földre, hogy az egyik hasonszőrű belerúghasson a ledöntött „szobor” fejébe? Milyen alapon kiáltunk mi ördögöt, amikor a másik oldalról Molotov-koktélokat dobálnak? Tán lógni akarjuk látni a miniszterelnököt? Vagy arra várunk, mikor jut Ceaușescu sorsára, hátha egyenes adásban nézhetjük végig? Ez volna az európai Magyarország? Ez volna az ország, amely Európa közepe? Ahol Európa szíve dobog? Vagy ilyen szív ez? Gyűlölettel teli? Már azon sem lepődnék meg, ha a legelszántabb baloldaliak bepakolnának hátizsákjaikat, és odaköltöznének a Kossuth térre, ahogyan tették azt a kormányellenes tüntetők 2006-ban.

Ez, amit vasárnap a Szolidaritás mozgalom, kézen fogva az Együtt-PM szövetséggel, véghezvitt, maga a gyalázat. Elfogadhatatlan, ami történt. Ha így megyünk tovább, a baloldal semmiben sem fog különbözni a jobboldaltól. Ilyenformán nem kell meglepődni, ha a 2014-es választás annyi változást hoz majd az ország életébe, hogy újabb félmillió magyar indul szerencsét próbálni egy olyan, valóban európai országba, ahol megtanulták már, hogy a béke nem a konfliktus hiánya, hanem a sikeres konfliktuskezelés eredménye.

Nyugat-Európára várunk. Hogy mikor hozza ide nekünk végre valaki. Sokat úgy döntöttek – jó időre magam is -, ha Nyugat-Európa nem talál ide a Kárpát-medencébe, majd mi elébe megyünk. De van egy hírem: amíg mi magunk nem kezdünk európai ember módjára viselkedni, teljesen mindegy, hol élünk. Amit vasárnap láttunk, az pontosan a legrosszabb irány. Amolyan Kaukázuson túli.

Az index.hu tudósítása az esetről: http://index.hu/belfold/2013/09/29/ledontottek_a_hungarocell_orbant/ - az alábbi hírforrás az általam felhasznált kép forrása is.